Jean Alesi: Mansell egy vadállat volt, Verstappen pedig egy pitbull!

– Emlékszik az első benyomásaira a Hungaroringről?
– Az első Magyar Nagydíjat még én is csak a tévében néztem, 1989-ben jöttem először Magyarországra, ami számomra egy új kaland kezdetét jelentette, ugyanis az volt az első idényem a Formula–1-ben. Júliusban debütáltam Franciaországban, és összesen nyolc futamot kaptam, ezért nem is számítottam rá, hogy lehetőségem lesz önöknél versenyezni. Akkoriban a magyar pálya még más volt, kanyar után sikán, sikán után kanyar, ami nagyon megterhelő a versenyzők számára, a leintés után a többségünk teljesen kimerült volt. Pedig amikor a Tyrrell-lel versenyeztem, nagyon jó volt az autónk, és tetszett a pálya.

– Voltak aggályai a vasfüggönyön túli kommunista Magyarország miatt?
– Nekem ez nem jelentett semmilyen problémát. Korábban nem utazgattam, így minden ország, ahová a Formula–1 révén eljutottam, egyben lehetőséget is jelentett, hogy világot lássak. Ráadásul 1989-ben, amikor még senki sem ismert, gond nélkül sétálhattunk Budapest belvárosában a bátyámmal.

–Mi a legkedvesebb emléke a Hungaroringről?
– A vezetési stílusom nem igazán illett ehhez a pályához, itt kicsit finomabban kell bánni az autóval, én pedig túl agresszív voltam. Mivel itt a körök száma is magas volt, a versenyt mindig felhorzsolt tenyérrel és sajgó vállal fejeztük be, már csak ezért sem feledem, amikor 1996-ban dobogóra állhattam. Végre sikerült!

– Versenyképes lenne a mai autókkal is?
– Szerintem a harmadik kanyarra már megszoknám az autókat, mert még pontosan emlékszem, hol kell fékezni, hogyan kell bevenni a kanyarokat, de fizikailag már nem bírnám ki ezt a G-erőt. Ezek az autók hihetetlenek, a mai pilóták pedig vagy 18-20 évesek, vagy olyan kivételes versenyzők, mint Fernando Alonso és Lewis Hamilton, akik egyszerűen nem tudnak leállni.

– Tudjuk, hogy nagy Ferrari-rajongó. Mit vár az olaszoktól?
– Idén én Kimi Antonellire tennék, aki remekül kezeli a Mercedest, de kár lenne, ha a bajnokság már négy-öt futammal a vége előtt eldőlne. Örülök, hogy a Ferrari a Mercedes ellen küzd.

– A Hungaroring 11-es kanyarját önről nevezték el az 1995-ös edzésbaleset miatt. Hogyan emlékszik az esetre és az azt követő bizarr kórházi kalandjára?
– Amikor Magyarországra érkeztem, láttam, hogy a lányok nagyon kedvesek és csinosak, amikor viszont kórházba kerültem, egy kevésbé nőies, nagydarab, erős ápolónőt kaptam. Amikor tiltakoztam, hogy bekösse az infúziót, egyszerűen lefogta a karjaimat. Nagyon meggyőző volt. Egyébként nem is nevezném a történteket balesetnek, a rázókő meredek volt, mögötte füves rész. Az autóval a határon mentem, épphogy csak érintettem a kerékvetőt, már repültem is tovább, és amikor elvesztettem az irányítást az autó felett, csak arra gondoltam, hogy vége a versenyhétvégémnek.

– És ezáltal most már örökre része a magyar pálya történetének!
– Ez hatalmas megtiszteltetés, nem is tudom, hogyan köszönjem meg a rajongóknak és a magyar barátomnak, Mészáros Sándornak, hogy ilyen kiváltságban lehet részem. Egyáltalán nem számítottam rá. A családom Olaszországból származik, én Franciaországban születtem, csak az autóversenyzés köt Magyarországhoz, illetve most már az is, hogy a nevemet a magyar pálya egyik kanyarja viseli. Egyébként érdekesek ezek az elnevezések, mindig van valami különleges történet mögötte, például Zandvoortban az első kanyar neve Tarzan, mert volt egy ilyen becenevű helyi paraszt, aki csak úgy adta el a földjét, ha róla nevezik el a kanyart. Jó a részese lenni egy ilyen történetnek, és emiatt viselni a nevet.

– Milyen érzés volt, hogy eljöttek a csapatfőnökök és a Hungaroring vezérigazgatója is az ünnepségre?
– Megtiszteltetés volt, mert végső soron mi egy kis család vagyunk. Úgy tűnik, hogy az F1 hatalmas, pedig valójában nem az. Ha van egy szép történet, vagy egy kellemes program, akkor összetartunk, és most itt voltak velem a barátaim, például Stefano Domenicali, akivel még 1995-ben dolgoztunk együtt a Ferrarinál, vagy Flavio Briatore, aki egy időben az én csapatfőnököm volt, Laurent Mekies és Mattia Binotto pedig a fiamra figyeltek, amikor a Ferrari Akadémián versenyzett, gondoskodtak róla. Nagyon örültem, hogy itt voltak.

– Milyen voltak a versenyzők közötti kapcsolat az ön idejében?
– Nagyon jó! Nem csak a versenyhétvégék alatt voltunk együtt, rengeteget teszteltünk, és mindig ugyanazokban a szállodákban laktunk, ugyanazokban az éttermekben ettünk. Mintha egy kis falu lett volna a mi közösségünk. A sajtóval is közvetlenebb volt a kapcsolatunk, megvolt az egyensúly, és mivel nem volt okostelefonunk, nem volt lehetőségünk fotózni sem. Akkoriban nagyobb szabadságunk volt. 

– Az ön idejében kivel volt a legizgalmasabb versenyezni?
– Először is Ayrton Sennát mondanám, mert neki aztán volt elképzelése arról, hogyan kell küzdeni. Nagyon nehéz volt ellene, tényleg ő volt a legjobb. Alain Prost és Nelson Piquet óvatosabbak voltak, főleg a verseny elején kerülték a bajt. Nigel Mansell viszont egy vadállat volt, vele meg nekem kellett óvatosnak lennem, ha mellém ért, mert sosem lehetett tudni, hogy mikor támad. Biztosra kellett menni: vagy precízen kellett megelőzni, vagy követni. De nagyon jó móka volt vele versenyezni! Óriási szerencsém volt, hogy ilyen csúcspilótákkal versenyezhettem, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

– A jelenlegi mezőnyből kivel versenyezne szívesen?
– Max Verstappennel, aki szerintem olyan, mint egy pitbull!