A legenda, aki félelem nélkül született - a teljes Lauda-interjú

– Belegondol néha, mennyire népszerű? Nem tud két métert megtenni a paddockban anélkül, hogy valaki oda ne lépne önhöz.
– Tegyük tisztába a dolgokat! Amikor fiatal versenyzőként publicitásra van szükséged, hogy szponzorokat találj, ennek mindent alá kell rendelned – mondta a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjújában a háromszoros világbajnok Niki Lauda, a Mercedes-istálló részvényese. – Ám amikor ez a népszerűség elér egy bizonyos pontot – és nálam ez elég hamar megtörtént –, egyre terhesebbé válik. Amint kilépek az utcára, az emberek közös képet, interjút, autogramot kérnek, és nekem teljesítenem kell a kérésüket, mert ezt várják tőlem. Olyankor is, amikor nagyon elfoglalt vagyok. Csak jönnek és jönnek... És ha azt mondom, elnézést, éppen egy fontos tárgyalásra sietek, azt mondják, nézd, milyen arrogáns idióta.

– Azt azért csak nem...
– De, de! Tényleg! Szeretnének tőlem valamit, és ezt azonnal teljesíteném is. De vannak olyan időszakok vagy alkalmak, amikor egyre több ember jön, és mindenki csak egy fotót kér, meg még egyet, meg még egyet. Közben végeznem kell az RTL-es szakkommentátori munkámat, a mercedeses munkámat, és eljön az a pont, amikor azt mondom, hogy elég! Mert egyszerűen képtelen vagyok már többet vállalni. Mindig mindenki azt mondja, hogy csak egy utolsót, csak egy utolsót... Egy szó, mint száz, néha nagyon nehéz mindenki elvárásának megfelelni. Amikor például Bécsben vagyok, mindig ugyanabba az étterembe megyek.

– És leül háttal egy sarokban?
– Valahogy úgy. Felépítettem a saját rendszeremet, hogy ne keveredjek nagy tömegbe. Ez segít abban, hogy egy kicsit több időm legyen saját magamra. Tudják, az a baj, hogy engem mindig figyelnek. Soha nem csinálhatom például ezt... – mondja, és leveszi a baseballsapkáját, hogy végigsimítson kopasz fején. – De meg lehet szokni. Ez az ára az ismertségnek.

SOSEM ÁLMODOZOTT NAGY NÉPSZERŰSÉGRŐL

– Van olyan pont a világon, ahol egyedül lehet?
– Persze, amikor otthon vagyok. Csak becsukom az ajtót, és senki más nincs ott, csupán a feleségem, a két gyerek és a kutyám.

– Nem erről az életről álmodozott gyerekkorában?
– Népszerűségről sohasem álmodoztam. A mai twitteres, facebookos világgal is az a bajom, hogy mindenki mutogatja magát. „Most éppen a medencében vagyok, most éppen a WC-n, ezt csinálom, azt csinálom...”

– Sokan az interneten élik az életüket.
– Pontosan. Lassan már tényleg kezdek aggódni emiatt. A közösségi médiában mindenki csak a jó dolgokat közli magáról, a valós élethelyzeteiről sohasem tölt fel képet, sohasem látsz emberekről szomorú fotókat, mindenki csak színlel. És nagyon aggasztó, hogy erre megy a világ. Szép lassan a népszerűség hamis világába csúszunk át. Az elmúlt tíz évben a média elment abba az irányba, hogy mindenki nagyon fontos, mindenki celeb, még akkor is, ha valójában semmit sem csinál. Elég két nagy mell hozzá, hogy valaki különleges legyen. És ez nagyon nagy baj.

– Ez a téma azért ennyire fontos önnek, mert a magasságok mellett nagy mélységeket is megtapasztalt az életében?
– Az a baj, hogy manapság nincs arany középút. Minden szalagcím azt sugallja, hogy valami vagy fantasztikus, vagy katasztrofális. Nincs egyensúly. Eltűnt a normális szint, s ez befolyásolja az átlagemberek életét is. Valaki egyik nap a legjobb, másnap meg a legnagyobb hülye. Én is hamar megtanultam versenyzőként, hogy amikor győzöl, az nem jelent többet annál, mint hogy vasárnap teljesítettél egy jó versenyt. A csapatom – legyen szó a Ferrariról vagy a McLarentől – azt akarta, hogy nyerjek, azért voltam ott, tehát amikor nyertem, úgy fogtam fel, hogy semmi extra nem történt, ez a munkám, ezért fizetnek.

– Pedig ön volt az egyik legjobb.
– Sosem gondoltam, hogy én vagyok a legjobb. Ezért amikor néhányan előjöttek azzal az idiótasággal, hogy már nem is tudok vezetni, az sem volt rám semmilyen hatással, mert tisztában voltam vele, hogy nem igaz. Tudtam, hogy azért nem versenyeztem jól, mert mondjuk defektet kaptam. Csakhogy nem mindenki olyan, mint én. A manapság divatos hullámzás hatására, amikor az egyik nap király vagy, a másik nap bolond, a nem elég erős emberek megtörnek, amit nem is csodálok: nehéz feldolgozni, hogy egyik nap elhitetik valakivel, hogy ő a legjobb, másnap pedig már nem is törődnek vele. Az illető meg csak les, hogy mi történik körülötte.

– Akkor hogyan lehet két lábbal a földön maradni?
– Hát ez az! El kell mondani az embereknek, hogy a hírességek azért hírességek, mert valami érdekeset csinálnak. Ettől még nem kell mindenáron megpróbálni olyannak lenni, mint ők.

– Ezért is ajándékozta el rendszeresen a trófeáit? Mert a materiális dolgok semmit sem jelentenek önnek?
– Pontosan. Elvégeztem a munkámat, a kupákat meg odaadtam valakinek. Manapság sem esem túlzásokba, teszem a dolgomat, és ha nyerünk, megállapítom magamban, hogy nem végeztünk rossz munkát. Óvatosnak kell lenni, mert abban a pillanatban, hogy elhiszed magadról, te vagy a legjobb, és a hétfőt, keddet, szerdát csak azzal töltöd, hogy sütkérezel a népszerűségben, mert nyertél a hétvégén, egy másik versenyző, aki nem pazarol energiát ilyesmire, szép csendben eléd kerül. Vagyis a győzelem utáni hétfő reggel inkább azon kell gondolkodnod, hogyan tudnál még jobb lenni a következő versenyen.

NEM VOLT JOBB VERSENYZŐ, MINT AZ ELLENFELEI

– Versenyzői karrierje során ez a hozzáállás emelte ki a többiek közül?
– Nem voltam jobb versenyző, mint az ellenfeleim, de sokkal többet gondolkodtam rajta, mit kellene tennem, hogyan változtathatnék a vezetői stílusomon, miként fejlődhetnék annak érdekében, hogy legyőzzem a többieket. A pilótáknak ma is hasonló hozzáállásra volna szükségük. Itt van például Nico Rosberg és Lewis Hamilton. Folyamatosan keresik a lehetőségét, hogy miként tudnák legyőzni a másikat.

– A sikerben hány százalék szerepe van a munkának, a tehetségnek és a szerencsének?
– Először is az autóvezetéshez kell tehetség, és úgy kell születned, hogy nincs benned semmi félelem. Emellett úgy kell dolgoznod, mint egy őrültnek, hogy folyamatosan fejlődj, s a végén kell körülbelül kétszázaléknyi szerencse.

– Tényleg csak kettő?
– Igen. A legfontosabb a munka. Nem lehet a balszerencsére hivatkozni. Ha valaki peches, az a saját hibájából fakad.

– Azért némi szerencsére önnek is szüksége volt, hiszen volt olyan időszaka az életének, amikor annyira eladósodott, hogy az öngyilkosság is megfordult a fejében.
– A March csapatnál történt. Arra költöttem a pénzemet, hogy náluk versenyezzek, de nem nyújtottam elég jó teljesítményt, és közölték, hogy a következő szezonban nem lehetek a pilótájuk. Egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy a francba, most aztán mi lesz. Inkább egyenesen belehajtok a falba! De aztán rögtön azt mondtam magamnak, mi van, hülye vagy? Ne menj a falnak, inkább próbálj meg kimászni a slamasztikából. Aztán megkaptam a BRM pilótaülését. Tehát nem volt annyira drámai ez a történet, mint amennyire ön gondolja.

– Említette a félelem nélküliséget. Erre valóban születni kell?
– Igen. Van, aki ilyennek születik, van, aki meg olyannak. Ezt látom az ikreimen, Maxon és Mián. Mia csak megy előre tiszta erőből, fejjel a falnak, Max viszont folyamatosan agyal. Szóval még az ikertestvérek is lehetnek különböző beállítottságúak.

HA EGY SÖTÉT SZOBÁBAN RÁUGRANAK, ATTÓL AZÉRT MEGIJED

– Ön akkor sem érzett félelmet, amikor először visszaült a versenyautóba hatalmas nürburgringi balesetét követően, amely után napokig az életéért küzdöttek az orvosok, és súlyos égési sérüléseket szenvedett?
– Szét kell választani a dolgokat. Egyrészt ha be akarsz ülni egy Formula–1-es autóba, nem szabad félelmet érezned. Én még annak a tudatában versenyeztem, hogy évente egy vagy két pilóta meghal a mezőnyből. Akkoriban mindenkinek el kellett döntenie, hogy képes-e ezt elviselni vagy sem, és én elviseltem, mert tudtam, képes vagyok uralni az autót. Úgy gondolom, e tekintetben nincs bennem félelem. De ha besétálok egy sötét szobába, és valaki hirtelen rám ugrik, akkor nyilván megijedek, ez teljesen normális.

– És mi történt Monzában?
– A nürburgringi baleset után, amikor beültem az autóba, valamilyen oknál fogva hirtelen visszajöttek a baleset emlékképei. Akkor nem tudtam, hogy mi az oka, de igazából az volt a helyzet, hogy amikor visszaültem, túl keményen nyomtam a gázt, hogy biztosan olyan gyors legyek, mint korábban, és ezért túl nagy terhet raktam magamra. Kiszálltam az autóból, visszamentem a szállodába, és a következő napon már csak magamra figyeltem. Nem is néztem a többiek köridejét, csak újra megpróbáltam uralni az autót. És amikor az edzés végén ránéztem az eredményre, láttam, hogy én voltam a legjobb ferraris, amitől minden félelmem elszállt. Tökéletesen ura voltam a helyzetnek, biztos kézzel vezettem az autót, és attól kezdve semmi gond nem volt.

– Az önuralmat gyakorolnia kell, vagy belülről fakad?
– Egy része belülről fakad, de én azért tanultam is. Ebbe is bele lehet jönni.

– Tovább javította az egyébként is jó megítélését a Rush című mozifilm, amelyben felelevenítették a balesetét, így a fiatalok is pontosan láthatták, mi hogyan történt.
– A film pontosan mutatta be a történteket. Elképesztő volt újra átélni, de nemcsak a fiatalokat lepte meg, hanem azokat az öreg rókákat is, akik akkoriban is itt voltak az F1-ben, mert a film után odajöttek hozzám, és azt mondták, húúú, nem gondoltuk volna, hogy ennyire durva volt. Nyilván, hiszen senki sem volt ott velem a kórházban. A fiatalokból inkább azt a reakciót váltotta ki, hogy basszus, ez az ember hihetetlen! Ez a film tényleg jó volt arra, hogy összehozza a fiatalabb és az idősebb generációt ebben a témában.

– Az irreálisan gyors visszatérése viszont azért meglepő, mert az imént éppen az arany középutat emlegette mint követendő példát.
– Ezt megint arra lehet visszavezetni, hogy a jó versenyzőkben nincs félelem. Minél tovább maradsz távol, annál nagyobb az esély, hogy a félelem növekedni fog benned. Hasonló a helyzet a közúti baleseteknél is. A legjobb módszer a lehető leghamarabb visszaülni a volán mögé, és túltenni magad a baleseten. Én úgy próbáltam ki, alkalmas vagyok-e még a versenyzésre, hogy visszaültem az autóba. Úgy voltam vele, ha megy, akkor jó, ha nem, akkor viszont vége. A lehető leghamarabb meg akartam ezt tenni, hogy az aggodalmaim eltűnjenek.

– Ez így jól hangzik, de a legtöbben egyszerűen csak őrültségnek gondolták.
– Igen. Azoknak az embereknek a szemében, akik félelemmel születnek, ez őrültség. Akik viszont nem, azok legalább egy kicsit megértették.

– Milyen lehet az idei autókat vezetni a régiekhez képest?
– Az elektronikai rásegítésnek köszönhetően sokkal könnyebb. Persze, gyorsnak lenni még mindig kihívás, de szimplán vezetni nem.

– Kipróbálta már valamelyik idei autót?
– Nem, azt meghagyom a mostani profiknak.