Isten és egy félisten volt a brazilok mellett

Brazil–német: az érdekes figurák meccse.
Oliver Kahn például kétségtelenül fura fickó. Egészen bizonyos, hogy a szerelemre vágyó német fruskák nem a kapust bombázzák egész aktos fényképeikkel, hiszen az idegrohamai alatt egy zsákmányát féltő előemberre hasonlító Kahn aligha a legjobb parti Németországban. Tessenek elképzelni, miféle kedélyállapotba kerülhetnek a Nationalelf hibázó védői, amikor a habzó szájú kapus cirkadalmas körmondatokban, aligha a német klasszikusokat idézve teremti le őket öt generációig visszamenőleg… Hogy mégis Kahnt imádják a németek milliói, az annak köszönhető, hogy nemcsak szájjal, hanem kézzel is megállja a helyét. A döntőt megelőző hat mérkőzésen mindössze egyetlen gólt kapott Rudi Völler csapata (a bűnös az ír Robbie Keane volt), és légi bemutatóival Kahn legalább öt-hat alkalommal írta át a fizika törvényeit.

Az egyik oldalon tehát a kapus – a másikon a támadók.
Rivaldót és Ronaldót fölösleges hosszabban méltatni, elég sokat elárul a formájukról, hogy vasárnapig ketten együtt tizenegy alkalommal állították középkezdés elé az aktuális ellenfelet. Ám a németek elleni meccsre végre visszatérhetett a csapatba Ronaldinho is, aki még a negyeddöntőben hozzáértőbben taposta az angol Millst, mint más szüretkor a szőlőt, és cserében a lelátóról vigyoroghatta végig a selecao törökökkel szembeni találkozóját. Az egymeccses fenyítés azonban már a múlté, így a két csatárzseni mellett, mögött ott táncolhatott a szintúgy a virtuózok közé emelkedett Ronaldinho, aki az angolok ellen ugyebár már bizonyította: nemcsak kiharapni, hanem kilőni is tudja a pókot a sarokból. David Seaman lófarka azóta is égnek áll a rémülettől.
Nincsenek efféle gondjai az ugyancsak nem az átlagemberek közé sorolható Pierluigi Collinának. Hollywood imádná a bírót, hiszen Collina képes lenne különösebb maszkírozás nélkül eljátszani a Sikoly-filmek főkaszását, ám a futball sokkal jobban járt, hogy az olasz játékvezető nem pártolja, hanem igenis bünteti a színészkedést. Manapság, amikor a földrajzi kiegyenlítettség elég rosszul értelmezett jegyében éles meccs híján videojátékokon edződött benini kartársak lengetnek, végre jó ötletnek tűnt a nemzetközi szövetség részéről, hogy a négyszer is a világ legjobbjának választott talján dirigálta a mérkőzést. Igaz, a németek kicsit tarthattak a Kojak-fejű Collinától: egyrészt ő vezette a horrortörténetté előlépett német–angol világbajnoki selejtezőt (1–5), másfelől pedig sok évvel ezelőtt egy általában igazán hétköznapi, ám a bírót ismerve elég bizarrnak tűnő ajándékkal kedveskedtek neki: kapott egy hajszárítót. Igaz, mivel az egyik reklámból tudjuk, hogy szorult belé némi humorérzék, talán nem kizárt, hogy egyszer használta is… Vasárnap azonban egy sokkal kisebb, ám jóval hangosabb eszközt vehetett a kezébe, de mindenki abban reménykedett, hogy, mondjuk, Ronaldinhóval és Kahnnal ellentétben belőle nem lesz főszereplő.

Fájdalom, nem lehetett az Michael Ballackból sem, hiszen a nemrég münchenivé vált futballista a dél-koreaiak elleni elődöntőben megkapta a második sárga lapját. Igaz, utána ő rúgta a továbbjutást jelentő gólt, de az egyik legjobb német játékos pótlását nem lehetett könnyű megoldania Rudi Völlernek, aki végül Jens Jeremiest irányította a jokohamai stadiont megtöltő közönség elé.
És ez nagy szó: na nem Jeremies pályára küldése, hanem a telt házas stadion. Ritkán fordult ugyanis elő ezen a világbajnokságon, hogy elkelt az összes belépő – tényleg elég furcsán nézett volna ki, ha az aranycsatán ketten-hárman piknikelnek egy szektorban.
A pályán azonban szó sem volt kedélyes heverészésről: nyitány gyanánt Kléberson tesztelte két alkalommal Kahn képességeit, de a kapus előbb egy jobb oldali beadás, majd egy ballábas lövés után ölelte meg a labdát. Kevésbé volt békés Miroslav Klose és Edmílson jelenete, mert a német fejeskirály felugrás közben a könyökével vett fogmintát őrzőjétől, így a brazil egy kis fejmasszázst, Klose pedig sárgát kapott. Csak egy perc múlva derült ki, mennyire szükség volt Edmílson nyűgjének gyors meggyógyítására, mert a brazil balhátvéd az utolsó pillanatban mentett szögletre az ötösön labdára váró Marco Bode elől.
Fölényben futballoztak a németek, köszönhetően elsősorban az igen aktív jobb oldaluknak, a gólt mégis a canarinha rúghatta volna. A 19. percben ugyanis Ronaldinho szokott lezserségével tálalt fantasztikus labdát a jobb oldalon kiugró Ronaldo elé, és a gólkirályjelölt azonmód lőtt is – csakhogy egészen váratlanul bal külsővel, és bár ez a megoldás Kahnt alaposan meghökkentette, Ronaldo nemcsak a kapus, hanem a saját eszén is túljárt, mert a labda jóval a jobb kapufa mellett csorgott el.
Egyből semmi – jöhetett a második.

Mert tíz perc altatás (alvás?) után megint megvillantak a brazilok, és újfent Ronaldo került lövőhelyzetbe, miután ballal megszelídítette a labdát. Az újfajta frizurájával feltűnő csatár elé azonban a sinkanzenek gyorsaságával érkezett Kahn, így Ronaldo a frontális ütközést (majd a betegbiztosítási cécót és a mankóvásárlást) elkerülendő már csak belepöckölni tudott a labdába, amely így éppen a kapus bal kezéhez gurult.
Az első félidő kétharmada tehát Kahn bravúrjairól szólt – a záró negyedóra a szerencséjéről.
A brazilok ugyanis nagyon meghajtották az utolsó perceket. Előbb a nem forduló, sokkal inkább kanyarodó Christoph Metzeldert hagyta ott Kléberson, de ballábas lövése után másfél méterrel a bal kapufa mellett gurult el a labda. Na de miről ismerünk meg egy jó brazilt? Mondjuk kétlábasságáról. Alig később, a 45. minutumban Kléberson huszonkét méterről, középről ezúttal már jobbal csavarta el a labdát, amely a kapujából kint álló Kahn nagy mázlijára a lécen kapott gellert. És még nem volt vége a brazil rohamoknak, a ráadás percében ugyanis Roberto Carlos próbálkozott a balösszekötő helyéről, és bár kísérlete nemhogy ágyúzásnak, még csúzlizásnak sem volt minősíthető, a labda Metzelder közvetítésével elakadt Ronaldo combjában, aki félfordulatból, tíz méterről egyből lőtt is, de éppen a kétségbeesetten elfekvő Kahn lábába.
A komoly helyzetek alapján minimum 3–0.
Ehelyett fordulás után kevés híján megszerezték a vezetést a németek.
Ez a kevés négy-öt centiben konkretizálódott, Oliver Neuville szabadrúgása után éppen ennyi kellett volna az európaiak öröméhez. Pedig nem úgy tűnt, hogy ebből a csaknem harmincméteres lehetőségből lesz valami, hiszen egy hétköznapi ember "el sem lát” addig, nemhogy még kapura is lőjön. Marcost sem izgatta túlságosan a szabadrúgás, alig három tagú sorfalat rendelt biztosításképpen. Neuville lökete azonban elszállt a triumvirátus fölött, és ha a radarok által azonosítatlan repülő objektumként elkönyvelt Marcos nem piszkálja a bal kapufára a labdát, akkor igen rosszul kezdődött volna a második játékrész a brazilok számára. Megjegyezzük: ez volt az első derekas német lövés, mert bár korábban is próbálkoztak szorgosan Völler játékosai, azok a labdák csupán gyengécske kísérleteknek tűntek.
Neuville lehetősége után Edmílson igyekezett szétszaggatott meze helyett egy újat magára cibálni, de a nem kifejezetten bonyolultnak tűnő művelet két percig tartott neki, majd egészen más okból, Jeremies Cafú általi lerúgásáért állt rövid ideig a játék.
Aztán két gólöröm miatt.
Ronaldo ugyanis harmadik helyzetét már nem hibázta el, bár a brazil vezetéshez kellett a meccsen amúgy kitűnően futballozó Didi Hamann labdaelvesztése és Kahn kapitális bakija is. Előbbi ahelyett, hogy egy másik játékostársát hozta volna játékba, vagy megiramodott volna előre, netán belebikázott volna a labdába, a kaputól 25 méterre magához édesgette, majd Ronaldo közbelépése nyomán elveszítette a bőrgolyót. Utóbbi pedig ahelyett, hogy magához ölelte volna azt (tegyük hozzá, Rivaldo erős lökettel kínálta meg), a néhány pillanattal korábban még Hamannt szerelő Ronaldo lába elé ejtette a Fevernovát. Ezzel a találattal a brazil 9-es bebiztosította magának a gólkirályi címét, majd – miután a meccsen sokat amúgy nem mutató Rivaldo álomszerűen adott kötényt saját magának, azaz bemutatott egy átlépős cselt –az Inter csatára a 79. percben máris nyolc találatig jutott.
Ezzel természetesen eldőlt a meccs, bár a németek a Klose helyére beállt Oliver Bierhoff révén még szépíthettek volna, Marcos ismét munkát adott a légifigyelő-szolgálatnak. Az utolsó említésre méltó helyzet Metzelder előtt adódhatott volna, ha a balbekk nem tátott szájjal bámulja, ahogy a labda elhalad a lába – és a kapu – mellett.
Ennyi – a végig kitűnően bíráskodó Collina rövid ideig még hagyta a végére beküldött Denílsont táncolni, majd (miután pedagógia szándékból az egyik német védő a földbe taposta a Betis támadóját) az olasz bíró rávetette magát a labdára, és befejezettnek nyilvánította a tizenhetedik labdarúgó-világbajnokságot. Ha csak pusztán a számokat nézzük, a brazilok hét győzelemmel, 18–4-es gólkülönbséggel nyerték meg a tornát. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk: megérdemelten.
Mielőtt azonban a brazil csapatkapitány, Cafú a kupa tartóján egyensúlyozva kihirdette volna a világnak a selecao győzelmét, a gárda összes játékosa, edzője és segédje egy hatalmas kört alkotva, transzparenssel adta a tudtunkra, hogy ez a siker kizárólag istennek köszönhető.
Na meg egy Ronaldo nevű félistennek is.