A 18 legjobb olasz labdarúgó

1. Giuseppe Meazza

Saját szövetsége szerint minden idők legprímább olasz labdarúgója nem más, mint az 1910-ben született Giuseppe Meazza. A középcsatár karrierje során megfordult az Interben, a Milanban és a Juventusban is. A válogatottban 53 alkalommal szerepelt, és 33-szor volt eredményes (a magyaroknak hatszor is beköszöntött). A nemzeti csapattal 1934-ben és 1938-ban világbajnok lett, e tornákon három gólt lőtt. Debütálásként rögtön 12 találatot jegyzett a bajnokságban, az Intert 365 mérkőzésen 249 góllal segítette. A háromszoros olasz gólkirály 36 évesen vonult vissza ugyanebből a klubból (némi országjárás után). „Született csatár – vélekedett róla egykori kapitánya, Vittorio Pozzo. – Átlátta a játékot és a szituációkat, pontosan passzolt és kiválóan dobta támadásba társait.” Karrierje vége felé játékos-edzőként tevékenykedett, később vezette többek között az Intert és a Besiktast is. 1952-től egy évig szövetségi kapitány (ezen a poszton egyébként Czeizler Lajos követte). Az Inter és a Milan által használt közös stadion, az egykori San Siro az ő nevét viseli.

2. Luigi Riva

1. Giuseppe Meazza

Saját szövetsége szerint minden idők legprímább olasz labdarúgója nem más, mint az 1910-ben született Giuseppe Meazza. A középcsatár karrierje során megfordult az Interben, a Milanban és a Juventusban is. A válogatottban 53 alkalommal szerepelt, és 33-szor volt eredményes (a magyaroknak hatszor is beköszöntött). A nemzeti csapattal 1934-ben és 1938-ban világbajnok lett, e tornákon három gólt lőtt. Debütálásként rögtön 12 találatot jegyzett a bajnokságban, az Intert 365 mérkőzésen 249 góllal segítette. A háromszoros olasz gólkirály 36 évesen vonult vissza ugyanebből a klubból (némi országjárás után). „Született csatár – vélekedett róla egykori kapitánya, Vittorio Pozzo. – Átlátta a játékot és a szituációkat, pontosan passzolt és kiválóan dobta támadásba társait.” Karrierje vége felé játékos-edzőként tevékenykedett, később vezette többek között az Intert és a Besiktast is. 1952-től egy évig szövetségi kapitány (ezen a poszton egyébként Czeizler Lajos követte). Az Inter és a Milan által használt közös stadion, az egykori San Siro az ő nevét viseli.

2. Luigi Riva

Az olasz válogatott gólrekordere, akit csak „Mennydörgés”-ként tiszteltek fanatikusai, mindössze 42-szer húzhatta magára a címeres mezt, ám ennyi is elegendő volt számára, hogy 35-ször rezgesse meg az ellenfelek hálóit (ez olasz rekord). 17 esztendősen, 1961-ben mutatkozott be a Legnano színeiben, majd a szezon végén a Cagliarihoz igazolt, és ott is akasztotta szögre góllövő cipőjét, 1976-ban. Egyszeres bajnoka és háromszoros gólkirálya a Serie A-nak, 1968-ben Európa-bajnok (csak a döntőben lépett pályára, de ott ő szerezte az első, a legfontosabb gólt). Az 1970-es világbajnokságon három találattal jeleskedett, az 1974-es tornán viszont csak kétszer léphetett pályára, mindannyiszor „hiába”. 29 éves korában hívta a Juventus, de volt ereje nemet mondani. Sajnos rengeteg sérülés akadályozta tehetsége kiteljesítésében, mindkét lába eltört egy-egy alkalommal. 1976-os combsérüléséből már nem tudott tökéletesen felépülni, két évig reménykedett, de 1978-ban vissza kellett vonulnia. A szárd klubot 315 mérkőzésen 170 góllal segítette, egyesülete később visszavonultatta „Gigi” 11-es mezét. Később sportvezetőként tevékenykedett, többek között a 2006-ban világbajnoki címet szerzett válogatottnál.

3. Roberto Baggio

A nők és a bizonyos kérdésekben másként gondolkodó férfiak által minden idők legjóképűbb olasz futballistájának megválasztott „Roby” Baggio méltán került a lista harmadik helyére, hiszen irányítóként és csatárként is egyaránt világklasszis volt. Klubcsapataiban (Vicenza, Fiorentina, Juventus, Milan, Bologna, Internazionale, Brescia) összesen 291 gólt termelt, a squadra azzurrában, a válogatottban 27-et. Bár volt olasz bajnok és Olasz Kupa-győztes, nem klubkarrierje, hanem a válogatottban nyújtott produkciói révén véste be nevét a sportág nagykönyvébe. Az 1990-es világbajnokságon indult el a világhírnév felé, amikor két gólt is szerzett. A következő vb-n már ötször volt eredményes, amivel ezüstcipős lett, ám a fináléban az égbe lőtte a maga labdáját a tizenegyespárbajban. Igaz, ha ő nincs, már a legjobb 16 között kiesnek. 1998-ban csak Alessandro Del Piero alternatívájaként vitte ki őt Cesare Maldini kapitány, ám Baggio két roppant fontos góllal jelezte, kár még őt leírni, sőt, a franciák elleni kiesés alkalmával volt egy lövése, amely csak centiméterekkel tévesztett célt (a 120 perc után az orosz rulettben az első körben betalált). 1990-ben Európa legjobb U21-es játékosa, 1993-ban Aranylabdát szerzett és a FIFA szerint is ő volt a világ legjobbja. Szinte hihetetlen, de különféle okok miatt Európa-bajnokságon soha nem szerepelt! Karrierje „alkonyán” a Bresciában vezetett le, de egyetlen itteni idényében sem rúgott kevesebbet 10 gólnál. 2004 nyarán vonult vissza, 37 esztendősen, jelenleg az olasz labdarúgó-szövetség technikai igazgatója.

4. Paolo Maldini

Paolo Maldini a mára már kihalt klubhűség példaképe, aki karrierje során egyetlen klubban, a Milanban játszott, és sohasem merült fel komolyan, hogy egy másik klubba igazolna. Nem sok ilyen madár szálldos korunk pályáin! A hátvédnek akár leltári száma is lehetett volna a Giuseppe Meazza stadionban, hiszen tízéves kora, azaz 1978 óta a Milant erősítette. A felnőttek között 1985 januárjában mutatkozott be, 1988 márciusában a felnőtt válogatottban is átesett a tűzkeresztségen. A világklasszis balhátvéd a Milanban több generációval is elért a klubfutball csúcsaira, hiszen ötszörös Bajnokok Ligája- és európai Szuperkupa-győztes, kétszeres Világkupa-első, míg odahaza hétszer volt bajnok szeretett klubjával. A válogatottban 2002-ig 126 mérkőzésen szerepelt, három kontinenstornán és négy világbajnokságon is pályára lépett. A 2004-es Eb-re nem engedte visszakönyörögni magát, 2006-ban viszont megérdemelte volna, hogy az ő nyakába is vb-aranyat akasszanak. Gyorsasága megkoptával a védelem bal oldaláról középre került, és 2007-ben, 38 esztendősen még őt választották meg a BL legjobb védőjének. A válogatott és a Milan (909 tétmérkőzés) szereplési rekordere 2009 tavaszán vonult vissza, mérhetetlenül szegényebbé és szürkébbé téve az egyetemes labdarúgást. Jelenleg azon dolgozik, hogy elhelyezkedjen egy élcsapatnál sportvezetőként vagy asszisztensként.

5. Giacinto Facchetti

Az 1942-ben született és 2006-ban elhunyt (a vb-aranyat még megélte) Facchetti 634 mérkőzésen szolgálta az Intert 1960 és 1978 között. Akárcsak Paolo Maldini, ő is a hátvédsor tengelyében és bal oldalán érezte jól magát, bár nevelőegyesületében, a Trevigliesében még csatárként tűnt fel. A legendás mester, Helenio Herrera faragott a magas ékből balbekket, de Facchettiből nem veszett ki a csatárvér, hiszen minden idők legtámadóbb szellemű olasz hátvédjeként tartják őt számon a szakértők. A nemzeti tizenegyben 21 évesen mutatkozott be, 1978-ig még 93-szor húzta magára az azúrkék mezt. Az Interrel négyszeres bajnok, kétszeres Bajnokcsapatok Európa Kupája- és Világkupa-győztes, a squadra azzurrával Európa-bajnok 1968-ban és vb-ezüstérmes 1970-ben. Az 1965–66-os idényben 12 gólt szerző játékos három világbajnokságon is szerepelt, és 70 alkalommal húzhatta magára a csapatkaptányi karszalagot a válogatottban (ennél többször csak Paolo Maldini). Olasz védő létére igen sportszerűnek számított, csak egyszer kapott pirosat, miután gúnyosan megtapsolta a játékvezetőt. Visszavonulása után sportvezetőként tevékenykedett az Internél, majd 2004-től haláláig a klub elnöke volt. Bár korábban ez nem volt szokás az egyesületnél, Facchetti 3-as mezét visszavonultatták.

6. Alessandro Mazzola

Az 1942-ben napvilágot látott „Sandro” Mazzola 1960 és 1977 között erősítette a szó szoros értelmében az Intert, míg a válogatottat 1963 és 1974 között szolgálta, mindösszesen 70 alkalommal (22-szer volt eredményes). Édesapja, Valentino Mazzola szintén válogatott támadó volt, 30 esztendősen hunyt el a supergai légi szerencsétlenségben. Bár a kis Mazzola egy 9–1-es vereség alkalmával debütált az Interben, kétszeres BEK- és Világkupa-győztes, valamint négyszeres bajnok lett a nerazzurrikkal. A squadrával 1968-ban Európa-bajnok, emellett 1966 és 1974 között három világbajnokságon is megfordult. Édesapja 1947-ben, ő 1965-ben lett a Serie A gólkirálya, jelenleg egy olasz televíziós csatorna szakértője és kommentátora, valamint külön rovata van az UEFA hivatalos magazinjában, a Championsben.

7. Giuseppe Bergomi

Az Internazionale Maldinije 17 évesen mutatkozott be a klubban, 1980 őszén. 1982-ben már kerettag volt a világbajnokságon, ahonnan aranyéremmel térhetett haza a döntőben kezdőként bevetett jobbhátvéd. Összesen négy vb-n láthattuk őt, még a France ’98-on is pályára lépett. 81-szer szerepelt a nemzeti csapatban, hat gólt szerezve. Klubjában 758 tétmérkőzésen futott ki a gyepre, amíg 36 évesen, 1999-ben vissza nem vonult. 1992-ben kiállították egy Norvégia elleni Eb-selejtezőn, a tornára nem kerüli ki a squadra azzurra, így bűnbaknak kiáltották ki, és ez évekre visszavetette válogatottbeli karrierjét. Visszavonulása után sem tudott elszakadni a labdarúgástól a „Nagybácsi”-ként vagy „Kapitány”-ként becézett Bergomi, hiszen egy olasz televíziós csatornánál helyezkedett el szakértőként és kommentátorként. 2004-ben őt is beválasztotta Pelé a 125 legjobb élő labdarúgó közé.

8. Valentino Mazzola

Az 1919-ben született Mazzola a legendás „Nagy Torino” vezéregyénisége volt, aki 231 mérkőzésen 109 gólt ért el a „szelíd gesztenyék” színeiben. A válogatottban 12 fellépésén négyszer volt eredményes. Messze kora előtt járva az olasz futball első igazi mindenese volt, hiszen kiválóan és keményen védekezett, de príma irányító és gólerős csatár is volt egy személyben. A később öt bajnoki címet szerző Mazzola az Alfa Romeo autógyárának csapatában tűnt fel, majd 1939 és 1942 között a Veneziát szolgálta, innen igazolta le – a Juventus orra elől – a Torino. 1938 és 1850 között nem rendeztek világbajnokságot, így a sors elvette tőle azt a lehetőséget, hogy nekigyürkőzzön a válogatottal a címvédésnek, de ennél sokkal fájóbb, hogy mindössze 30 esztendősen lelte halálát a Torino supergai légi szerencsétlenségében. Gyermeke, Alessandro listánk hatodik helyezettje.

9. Marco Tardelli

A kérlelhetetlen védekező középpályás két korszakos együttesnek is motorja volt: az 1982-es világbajnok squadra azzurrának és az ötszörös olasz bajnok, BEK-, KEK-, UEFA- és európai Szuperkupa-győztes Juventusnak. 1975-től tíz idényen keresztül a Juventusban kereste kenyerét, majd eltöltött két szezont az Internazionaléban, később a St. Gallenben vezetett le. 1988-ban vonult vissza, 33 esztendősen. A válogatottal három világbajnokságon is megfordult, legjobb teljesítményét (honfitársaival egyetemben) az 1982-es, spanyolországi tornán nyújtotta, amikor galaktikus futómennyiséggel, elképesztően fontos mezőnymunkával járult hozzá a vb-aranyhoz, nem mellékesen két gólt is szerzett, az egyiket ráadásul a döntőben – ki feledné az ezt követő eksztatikus gólörömét. A 81-szeres válogatott Tardelli visszavonulása után azonnal felcsapott szövetségi kapitánynak: az olasz U-válogatottakkal nagy sikereket ért el, majd átpártolt a klubfutballba, vezetve a Comót, a Cesenát, az Intert, a Barit és az Arezzót. 2004-ben kinevezték az egyiptomi válogatott élére, de itt sem sokáig húzta. 2008-tól Írországban asszisztenskedik Giovanni Trapattoni kapitány mellett.

10. Paolo Rossi

Némileg meglepő a nagy Rossi tizedik helye a listán, hiszen Paolo mindössze egy nagy tornán futballozott csúcsformában, igaz, akkor egyértelműen neki köszönhették a taljánok a világbajnoki címet. Az 1956-ban, Pratóban napvilágot látott Juventus-nevelésű csatár a Comóban, a Vicenzában és a Perugiában tűnt fel, majd 1982-ben igazolt vissza a Juventushoz. Időközben kapott egy kétéves eltiltást az elhíresült totóbotrány keretében, de nagy szüksége volt rá a válogatottnak, így Enzo Bearzot kapitány kivitte az 1982-es világbajnokságra. A négy évvel azelőtti tornán friss olasz gólkirályként három gólt szerző támadó kissé nehezen lendült bele, hiszen az első négy mérkőzésén momentuma sem sok akadt. Azután viszont mesterhármast szerzett a középdöntő sorsdöntő záró meccsén a brazilok ellen, a lengyeleknek az elődöntőben kettőt vágott, majd az NSZK-nak is beköszöntött a fináléban. Egyedülálló módon a torna aranyérmese, aranycipőse és legjobb játékosa lett, ezt sem előtte, sem utána mondhatta el magáról senki. Természetesen megkapta abban az évben az Aranylabdát is. Ezután a Juventusszal elért a klubfutball csúcsaira, majd 1985-ben a Milanhoz igazolt. Bár még csak 29 éves volt, mindössze két bajnoki gólt termelt, amit a következő idényben csak megduplázni tudott, immáron a Hellas Verona színeiben. A roppant sérülékeny ék 1987 nyarán vonult vissza, 48-szoros válogatottként (ezeken a fellépéseken 20 találatot szerzett). A sportágtól eltávolodva jelenleg építési vállalkozó.

11. Giovanni Rivera

Az olasz szövetség nem is kicsit meglepő módon nem szorított helyet a „tízek” között minden idők egyik legjobb talján támadójának, „Gianni” Riverának. Pedig amikor az 1970-es vb-döntő előtt a brazilok megtudták, hogy Rivera csak csere, azt mondták, hihetetlen, hogy nem játszik a világ második legjobb játékosa. A legjobbnak ugyebár Pelét tartották. Az „Aranyfiú” 1943-ban született, első klubja az Alessandria volt, ahonnan két idény múltán a Milanba került, 1960-ban, és onnan is vonult vissza 1979-ben. A „vörös ördögök” között 527 bajnokin 128 gólt szerzett, a válogatottban 60 fellépésén 14-et. Az 1969-es aranylabdás és 1973-as olasz gólkirály négy világbajnokságon és az 1968-as, olasz győzelemmel végződött kontinensbajnokságon vett részt az azzurrikkal, klubjával pedig mindent megnyert, amit csak érdemes és lehetséges volt akkoriban. Visszavonulása után a Milan elnökhelyettese lett, majd politikusnak állt, bejutott az olasz parlamentbe is.

12. Alessandro Del Piero

„Hogy szerintem melyik Del Piero ideális posztja? Úgy gondolom, hogy Alex nem klasszikus kilences és nem is klasszikus tízes. Leginkább talán kilenc és felesnek mondanám. Igen, ő a világ legjobb kilenc és felese” – mondta róla a francia zseni, Michel Platini, és ezzel nagyon jól megragadta a lényeget: az olasz nők nagy számú kedvence ugyanis középpályásként és csatárként is világklasszis. Az 1974-ben született Alex 1993-ban igazolt a Juventushoz, ma már ő a klub pályára lépési és gólrekordere. A válogatottal az 1996-os Európa-bajokság óta minden nagy tornán részt vett, sikerekben és kudarcban bőven volt része. 1998-ban érte el csúcsformáját, és ki tudja, még hány egyéni címet szerzett volna „Pinturicchio”, ha nem sokkal később nem sérül meg igen súlyosan. A nemzeti tizenegyben, a squadra azzurrában közeledik 100. válogatottságához és 30. góljához, pedig 2000 óta egyre ritkábban tagja a kezdőnek. 33 évesen is remekel klubjában, bár jelenleg éppen nem tagja a válogatott keretnek, és mindössze egyetlen vb-selejtezőn szerepelt. A Juventust 2012 nyarán hagyta ott, miután újra bajnoki címre segítette kedvenc klubját. Alighanem az MLS-ben folytatja.

13. Dino Zoff

A Gianpiero Combi méltó utódjának – és Gianluigi Buffon nagy elődjének számító – Zoff-fal kapcsolatban már szinte minden dicsérő jelzőt elkoptattak az évek folyamán. Az 1942-ben született olasz kapuslegenda 1968 és 1983 között játszott a válogatottban – 112-szer –, a Juventusszal pedig hatszoros bajnok, és kétszeres Olasz Kupa-győztes lett. Az Udinesében, a Mantovában, a Napoliban és a Juventusban profiskodó kesztyűs ember a nemzeti csapattal 1968-ban Európa-bajnok lett, 1982-ben pedig vb-győztes, csapatkapitányként. A mai napig világrekorder: 1972 és 1974 között 1142 percen keresztül nem kapott gólt válogatott mérkőzésen – a nagy szériát a haiti Emmanuel Sanon törte meg az NSZK-beli világbajnokságon. „Papa Dino” a spanyolországi vb-elsőség idején már elmúlt 40 éves, ennek ellenére őt választották meg a torna legjobb kapusának! Egy évvel később visszavonult a Juventusból (éppen, mielőtt a klub hatalmas nemzetközi sikersorozatba kezdett volna), és a későbbiekben edzőként tevékenykedett a Juventusnál, a Laziónál és a Fiorentinánál, a válogatottal pedig hajszál híján Eb-győztes lett 2000-ben. 1994 és 1998 között a Lazio elnöke volt, 2005 óta nyugdíjas. Az IFFHS szavazásán a múlt század harmadik legjobb kapusának választották meg Lev Jasin és Gordon Banks mögött.

14. Christian Vieri

Az ideális csatártermetű Vieri volt a XX. század végének egyik legnagyszerűbb támadója, ám sem a válogatottban, sem a klubjában nem halmozta a sikereket. Holott 1998 és 2004 között nem volt nála gólerősebb csatár a topligákban! Az Ausztráliában felnőtt „Bobo” (öccse, Max az ausztrál válogatottban futballozott) 14 klubban fordult meg karrierje során, miközben a válogatottban 49 mérkőzésen 23 gólt szerzett. Klubszinten be kellett érnie egy bajnoki címmel, egy Világkupa-sikerrel, valamint azzal, hogy részese volt az utolsó KEK-sorozatot megnyerő Lazio diadalának, a döntőben gólt is fejelt – ezt az eredménysort számos, Vierinél gyengébb képességű játékos überelte már a múltban. A nemzeti tizeneggyel kilenc vb-mérkőzésen ugyanannyi gólt szerzett, de tornagyőzelmet csak az U21-esekkel aratott. Sajnos Marcello Lippi nem vitte ki őt a 2006-os világbajnokságra, pedig a spanyol és olasz aranycipővel egyaránt rendelkező támadó nagyon megérdemelte volna, hogy ő is vb-győztesként vonulhasson vissza. A 2007–08-as idényben a Fiorentina színeiben még egyszer megrázta magát, majd visszatért az Atalantához. Klubja, a 35 éves játékos kérésére, 2009 márciusában felbontotta a szerződését, és innen már nem volt visszaút. 2012 tavaszán felmerült neve a bundabotrányban.

15. Franco Baresi

Minden idők talán legkiválóbb talján söprögetője egész játékos-pályafutása során az AC Milan alkalmazottja volt: 1976-ban, 16 esztendősen került a milánói megaklubhoz, és 1997-ben vonult vissza. Később egy rövid ideig a Fulham sportigazgatója volt, de 2002-ben visszatért a Milanhoz, utánpótlásedzőnek. A 176 centiméterre nőtt, védőtársai között valósággal elvesző „Kicsike” fantasztikus söprögetővé nőtte ki magát az évek során, kétszer nyert BEK-et és Világkupát, egyszer BL-t és hatszor végzett az élen a Serie A-ban. A válogatottban 81-szer szerepelt, 22 évesen vb-aranyat akasztottak a nyakába, 1990-ben bronzot, 1994-ben ezüstöt. Ez utóbbi tornán a fináléban a tizenegyespárbajban elsőként ment oda a leállított labdához, de hibázott. 1989-ben Ezüstlabdát kapott a France Football szavazásán. Mezszámát, a 6-os klubja visszavonultatta tiszteletére. Hogy mit csinál mostanában? Ide kattitntva megtudhatja!

16. Silvio Piola

Az 1913-ban született csatár a Pro Vercelli, a Lazio, a Torino, a Juventus és a Novara klubjaiban futballozott, a válogatottban 34 találkozón 30 találatot írhattak neve után a statisztikusok. Az olasz bajnokságban 589 mérkőzésen 317 gólt lőtt, 1937-ben és 1943-ban gólkirály lett. Az 1938-as világbajnokságon négy találkozón ötször zörgette meg az ellenfelek hálóit, sajnos a magyarok elleni fináléban is duplázni tudott. 40 éves korában vonult vissza, utolsó idényében kilenc bajnokin öt alkalommal volt eredményes. 1996-ban hunyt el, 83 esztendősen.

17. Francesco Totti

Róma hercegéről itt olvashatja el videókkal kidekorált cikkünket!

18. És hová lett Salvatore Schillaci?