Az InStat elemző rendszer is alátámasztja azt, ami a pályán látszódott: a mérkőzés képe alapján Olaszország teljesen megérdemelten jutott be az Európa-bajnokság elődöntőjébe. A statisztikákat böngészve kiderül: a squadra azzurra az első húsz perc után a játék gyakorlatilag minden elemében jobb volt az angolnál, amely megelégedett a döntetlen „őrzésével”. Ez azt is jelenti egyben, hogy Cesare Prandelli csapata majdnem kiengedte kezéből az egyértelműnek tűnő továbbjutást azzal, hogy nem tudta bevinni a döntő ütést.
Az InStat-rendszer összesen 37 olasz és 10 angol, kapu felé tartó lövést/fejest jegyzett. Roy Hodgson csapata azonban rendkívül szívósan védekezett: a 37 olasz kísérletből 13-at blokkoltak, 13 kapu mellé vagy fölé szállt, kettő pedig a kapufán csattant. Hiába volt tehát mezőnyfölényben az azúrkék alakulat, nem volt elég hatékony, amiért elsősorban természetesen Antonio Cassano és Mario Balotelli okolható, illetve az angol csapatból a Joe Hart, John Terry, Joleon Lescott trió érdeme. A két csatár közül egyébként – némileg talán meglepő módon – utóbbi volt hasznosabb, mert bár a kapu előtt többször rossz döntést hozott, mezőnyben több hasznos megoldása volt. Cassano ugyanakkor gyenge napot fogott ki, cseréje indokolt volt, sőt ha nem olyan mérkőzésről lett volna szó, amelyben ennyire benne van a hosszabbítás lehetősége, talán korábban is megkockáztatta volna Prandelli.
Olaszország 65 százalékban birtokolta a labdát, majd’ másfélszer annyi támadást vitt végig, mint ellenfele (90, ill. 134), miközben a passzok száma és minősége is arra utal, hogy a Prandelli-gárda uralta a pálya közepét (passz/jó; angolok: 467/357, 76 %; olaszok: 938/820, 87 %). A támadók azonban kevés párharcot tudtak megnyerni a magas és masszív angol védelemmel szemben, rengeteg labdát veszítettek, és hiányzott a már említett jó befejezés is.
Pirlo 144, Riccardo Montolivo 103 passzot vállalt a meccsen, mindegyikük jól, 88 százalékkal passzolt. De Rossi igyekezett – a középpályáról neki volt a legtöbb kapura lövése –, de ezúttal kicsit szürkébbnek bizonyult, le is cserélte Prandelli.
Angol párharc- és passzstatisztika – játékosokra lebontva |
Olasz párharc- és passzstatisztika – játékosokra lebontva |
Andrea Pirlo statisztikai adatlapja |
A szálak egyértelműen Pirlo lábánál futottak össze: az irányító nyolc csapattársának is tíz alkalomnál többször passzolt, míg hét csapattársától gyűjtött be tíznél több passzot. Egészen hihetetlennek tűnik, hogy az angolok ennyire hagyták Pirlót szabadon szervezni, hiszen – ahogy arra már korábbi elemző írásaink is rámutattak – a squadra azzurra teljesítménye gyakorlatilag egyenes arányban áll azzal, hogy a Juve játékszervezőjét mennyire hagyják játszani. Nem akarjuk elviccelni a dolgot, de mintha a bevallottan a spanyolokra készülő Roy Hodgson utólag sem pótolta volna hiányosságát, mintha a vasárnapi meccs előtt az ellenfelet figyelmen kívül hagyva készítette volna fel csapatát.
Prandelli ráadásul azzal, hogy a középpályán Montolivót játszatta Thiago Motta helyett – akinek a feladatkörét némileg Daniele De Rossi vette át – tovább erősítette a passzjátékot, az angoloknak (akiknél Roy Hodgson gyakorlatilag semmit sem változtatott az ukránok elleni meccs taktikájához képest) így nem maradt más, mint bízni Wayne Rooney egy-egy villanásában vagy pontrúgásban, esetleg egy szerencsés kontrában.
Olaszország uralma alá vonta a találkozót, és aligha lehet kérdés, egy góllal el is döntötte volna a mérkőzést. Az angolok 4–4–2-je ezen a szinten sablonosnak bizonyult, az első húsz perc után csak a területszűkítésre koncentrált, amint azonban a fehér mezesekhez került a labda, gyakorlatilag képtelenek voltak vele bármit is kezdeni. Ashley Young és James Milner, illetve Theo Walcott a felfutó védők hiányában nem tudott különösebb zavart kelteni, mert Ignazio Abate és Federico Balzaretti – amellett, hogy támadásban is többet tudtak hozzátenni a játékhoz, mint a túloldalon – jól zárta a széleket, középen átütőerő híján pedig egyébként sem volt esélye a háromoroszlánosoknak.
Az angolok kombinativitásáról sokat elárul, hogy az egész mérkőzésen Joe Hartnak volt a legtöbb passzkísérlete és a legtöbb pontos passza is (58/47). Míg az olaszok szinte folyamatosan járatták a labdát és keresték a rést az angol falon, addig a háromoroszlánosok játéka a végén a nyolcvanas évek legrosszabb időszakát idézte: fel kell ívelni a labdát Andy Carrollnak, aztán hátha lesz valami. Hát nem lett.
Carroll csereként beszállva is a legtöbb párharcot vállalta az angoloknál, ám amilyen kitűnő százalékkal nyerte meg őket, olyannyira képtelen volt élni a lehetőséggel: 16 labdavesztése Rooneyé után a legtöbb a Hodgson-csapatban, képtelen volt hasznosan megjátszani a rendre magasan érkező labdákat, vagy ha igen, addigra már rég odaveszett a támadás lendülete.
És ha már Rooney: az angolok nagyon bíztak benne, de több rossz megoldásán érződött a meccshiány, a mérkőzés végére pedig mintha felőrlődött volna a szélmalomharcban.
Ez azonban ezen az estén kevés volt, mert az angolok csak extraklasszis teljesítménnyel és megmozdulással (lásd ollózás) juthattak volna tovább, vagy szerencsével. Azonban az angolok és a jó tizenegyesrúgások szűk keresztmetszetét ismerve erre aligha számíthattak.