Kis dán Eb-történelem

KORÁN KEZDTÉKKORÁN KEZDTÉK

A bevezetőben említetteket illik komolyan venni, lévén a Dán Labdarúgó-szövetséget 1889-ben hozták létre, 1904-ben alapító tagja volt a FIFA-nak, a futballisták pedig az első két olimpián ezüstérmet szereztek a britek mögött. Ám nem támogatták a profizmus bevezetését, mondván, ezzel elrontanák a sport coubertini szellemét, így szép lassan az európai sokadik vonalba szorultak. Legjobbjaik különböző skandináv együttesekben légióskodhattak ugyan, de ezzel a lépéssel a nemzeti tizenegyből kiírták magukat. Az amatőrök vagy a szocialista álamatőrök között az olimpiákon viszont jól szerepeltek, 1960-ban a magyarokat is megtréfálva ezüstig jutottak. Az 1964-es Európa-bajnokságon visszakapták tőlünk a kölcsönt a bronzmérkőzésen (az első, 1960-as kontinenstorna selejtezőit elbukták a csehszlovákok ellen). Spanyolországban az L. Nielsen – Wolmar, B. Larsen, K. Hansen, B. Hansen – Sörensen, E. Nielsen, Danielsen – Thorst, Madsen, Bertelsen tizenegyet Bene Ferenc egy és Novák Dezső két találatával 3:1-re győzték le a magyar legények, hosszabbítás után (a dán gólt Carl Bertelsen jegyezte).

ARANYLABDÁS IS TERMETT ÉSZAKON

A hetvenes években egyre több dán labdarúgó csapott fel légiósnak nyugaton, akiket 1971-től a válogatottba is meghívtak, ezzel párhuzamosan az immáron bérért játszó hazaiak is egyre jobb klubcsapatokat alkottak – mindezek betetőzéseként 1977-ben a Borussia Mönchengladbachban játszó Alan Simonsen Aranylabdát kapott. Nem is csoda tehát, ha egyre erősebb lett a nemzeti csapat, amelynek 1979-ben Sepp Piontek révén végre főállású kapitánya lett. Az első nagy dobásra 1984-ig kellett várniuk, amikor a kontinenstornán csak az elődöntőben kaptak ki a spanyoloktól, tizenegyespárbajban, Qvist – Sivebaek, M. Olsen (Brylle), I. Nielsen, Busk – Bertelsen, Lerby, M. Laudrup, Arnesen (J. Olsen), Berggreen – Elkjaer Larsen felállásban. A „dán dinamitok" erőteljes, szellemes, de harcos játéka több ezer hívet szerzett magának szerte a nagyvilágban.

A KESELYŰ ELCSÍPTE A GYÚJTÓZSINÓRT

Az 1986-os világbajnokságon várták tőlük a nagy kiugrást, de a remek kezdés után az Emilio Butragueno (a „keselyű") vezette spanyolok kiütötték őket. Az 1988-as Eb-n a nagy generáció tagjai, élükön a 38 éves Morten Olsennel és a lelassult Preben Elkjaer Larsennel, búcsúztak, szintén nem túl kellemesen (három vereséggel). Amikor második fellépésén simán kikapott a németektől a Schmeichel – Sivebaek, M. Olsen, I. Nielsen, Heintze – L. Olsen, Lerby, M. Laudrup, Vilfort – Elkjaer-Larsen, Povlsen tizenegy, és elbúcsúzott a tornáról, nemigen akadt olyan ember a Földön, aki sejtette volna, hogy a következő kontinenstorna a dánokról szól majd!

AMIKOR ARANYAT NYERT A „STRANDVÁLOGATOTT"

Annál is inkább, mert selejtezőcsoportjukban a jugoszlávok megelőzték őket, ám időközben kitört az exjugoszláv tagállamok közötti háború, így az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA úgy döntött, hogy a dánok indulhatnak a kizárt, majd meg is szűnt balkáni tagország helyett. A szó szerint a nagyvilág különböző strandjairól összetrombitált dán csapat, megszakítva nyári szabadságát, gyakorlatilag felkészülés nélkül megnyerte a tornát. Az elődöntőben a címvédő hollandokat ütötték ki, a fináléban pedig a nagy esélyes németeket gyűrték le dinamiték, Schmeichel – Sivebaek, K. Nielsen, L. Olsen – Christofte, Piechnik, J. Jensen, H. Larsen, Vilfort – Povlsen, B. Laudrup összeállításban. Hát ha még a zseniális karmester Michael Laudrup is ott lett volna...

A LAUDRUP-KORSZAK VÉGE

Az 1994-es vb-re viszont nem jutottak ki, lévén az írek jobb gólkülönbségüknek köszönhetően megelőzték őket a selejtezőcsoportban, majd címvédőként az 1996-os Eb-ről simán kipottyantak. A France 98-on búcsúztak Laudrupék, szépen, majd a következő Eb-re már kijutottak. Az alapos vérfrissítésen átesett piros-fehérek (Peter Schmeichel és Jan Heintze még a fedélzeten volt, de feltűnt már Jesper Grönkjaer, Stig Töfting, Jon Dahl Tomasson, Ebbe Sand, Martin Jörgensen és Thomas Gravesen is) 2000-ben három selyemsima vereséget szenvedtek, de a Bo Johanssont követő kapitány, Morten Olsen javított a dán renomén az ázsiai világbajnokságon. A 2004-es kontinenstornán is kiléptek csoportjukból, nem mindennapi körülmények között, ám a csehek jelentették a végállomást a Sörensen – Bögelund, Henriksen, Laursen, Helveg – Grönkjaer (Rommedahl, 77.), Gravesen, C. Jensen (Madsen, 71.), C. Poulsen, Jörgensen (Lövenkrands, 85.) – Tomasson legénységnek. A németországi szupertornára nem jutottak ki az ukránok és a törökök miatt, majd a kiválasztottaihoz a végsőkig ragaszkodó (igaz, mostanában nem túl gyakran bukkannak fel dán üstökösök e sportágban, imígyen muszájherkules) Morten Olsen kitartása végül meghozta gyümölcsét, hiszen a 2010-es vébét és a 2012-es Eb-t sem lehetett nélkülük megrendezni.

OLSEN'S ELEVEN

Bár a spanyolok és a svédek elütötték őket az Euro 2008-tól, az újabb vb-selejtezőkört már magabiztosan vették. Dél-Afrikában a japánok megviccelték őket, így nem jutottak tovább négyesükből, ám a következő Eb-kvalifikáció során megelőzték a portugálokat és a norvégokat is. Az utolsó ki-ki mérkőzésén éppen a portugálokat felülmúló dinamitok összeállítását (Sörensen – Kvist, Kjaer, L. Jacobsen, Zimling (C. Poulsen, 70.) – Silberbauer (S. Poulsen, 76.), C. Eriksen, Bjelland, Krohn-Dehli – Rommedahl (J. Poulsen, 87.), Bendtner) elnézve megállapíthatjuk, hogy a veretes veteránok mellé sikerült egy ifjú tehetséget – a karmester Christian Eriksent – is felsorakoztatniuk a sok szürke futball-iparos mellett, ám csodát ezúttal sem várhatunk tőlük.