Kilencgólos Platini-varázslat hazai földön

A futballtörténelem egyik legnagyszerűbb francia válogatottja (a szerzőnek eme gall társulat a szíve csücske, de ez maradjon titokban) nyerte meg az 1984-es labdarúgó Európa-bajokságot Franciaországban – 1964 (Spanyolország) és 1968 (Olaszország) után harmadszor lett a házigazda együttesé az arany. Jól jegyezzük meg ezt az évszámot, mert azóta egyetlen rendező ország válogatottja sem tudott diadalmaskodni az Eb-n!

Az 1984-es dátum mellé voltaképp megjegyezhetnénk az egész kék mezes garnitúra névsorát is Joel Bats kapustól kezdve a balszélsőn, Bruno Bellone-on át egészen az egyszer becserélt Daniel Bravóig, elvégre kevés ilyen kreatív, egyszersmind célratörő focit játszó nemzeti alakulat tette-vette a labdát a zöld gyepen az idők folyamán. „Ha le tudjuk vetkőzni a magas elvárás kiváltotta görcsösséget, akkor nyerünk” – fogalmazott még a nyitó meccs előtt Michel Hidalgo szakvezető.

Nos, le tudták vetkőzni.

Hiba lenne azonban csak 1984-re és az Eb-győztes csapatra fókuszálnunk, határainkat kiterjeszthetjük 1982-re és 1986-ra és a vonatkozó évi vb-ket megjáró, azokon rendre elődöntőt játszó együttesekre is. A Raymond Kopa és Just Fontaine nevével fémjelzett éra után e négy esztendő volt a Les Bleus történetének második aranykora – a három nagy Michel: Michel Hidalgo, Michel Platini és az új szövetségi kapitány, az 1984-től hivatalban lévő Henri Michel korszaka.

ANGOL ÉS OLASZ ELHASALÁS A SELEJTEZŐBEN

A torna előtt – a rendező Franciaországot természetesen nem számítva – 32 válogatott vágott neki a selejtezőnek, a hét csoport közül Magyarország a harmadikba kapott besorolást. Válogatottunk kezdésként oda-vissza legyőzte (mindkétszer 6–2-re) Luxemburgot, majd négy vereséget szenvedett zsinórban (kétszer az angolok, egyszer-egyszer a görögök és a dánok verték meg), s mire hetedik csoportmérkőzésén visszavágott Dániának a koppenhágai 1–3-ért, már eldőlt, hogy nem juthat ki Franciaországba.

A Népstadionban lézengő nyolcezer néző ezzel együtt nagy tettnek lehetett a szemtanúja 1983. október 26-án: Mezey György alakulata az angolokat egy hónappal korábban Londonban két vállra fektető dánokat gyűrte le Kiss Sándor találatával – azokat a dánokat, akik a következő, novemberi játéknapon ki is jutottak az Európa-bajnokságra. Amelyen szenzációs játékkal, vezérük, az aranylabdás Allan Simonsen nyitó meccsen történt szerencsétlen kiválása ellenére, a harmadik helyet szerezték meg végül.

Anglia mellett az 1982-es világbajnok Olaszország is elhasalt a kvalifikációs szakaszban (de még hogy, csupán öt pontot kapart össze csoportjában), csakúgy, mint a megelőző két Eb-ről éremmel távozó Csehszlovákia, vagy az aktuális vb-bronzérmes lengyel válogatott meg a remek Szovjetunió, utóbbi kettőt a portugálok tették jégre. Portugália (ej, Nené, ej, Jordao, ej, Chalana!), a „dán dinamitokhoz” hasonlóan, elődöntőt játszott 1984-ben.

A 6. és a 7. csoportban utolsó pillanatig zajló kiélezett csatában csak a gólkülönbség döntött a franciaországi repülőjegyek sorsáról. A vb-döntős, Eb-címvédő NSZK nagy bajban volt a csoport utolsó meccsén, a 23. percben vesztésre, a 79. percben pedig döntetlenre állt a teljes második félidőben tíz emberrel futballozó Albániával szemben Saarbrückenben, holott győznie kellett a kvalifikáció kiharcolása érdekében. Aztán a 80. percben Gerhard Strack az Eb-re fejelte a nyugatnémeteket, egyszersmind elszomorította az őket mindkétszer (!) felülmúló és ugyancsak 11 ponttal záró, de összességében rosszabb gólkülönbségű északíreket. Milyen a sors, az Eb-n kerettagként még számításba vett kölni liberó ezt követően már sohasem szerepelt a nationalelfben.

A hetedik csoportban még ennél is meghökkentőbben alakult a hajrá. Miután a generációváltást a selejtezők során sikeresen levezénylő hollandok 5–0-ra megverték Máltát, elégedetten dőltek hátra, mondván, a spanyolok úgysem fognak 11 gólos különbséggel nyerni a mediterrán szigetország ellen az utolsó meccsükön. Tévedtek, az ibériaiak ugyanis „véletlenül” éppen 11 góllal (12–1) zúzták porrá Máltát, és – azonos pont plusz gólkülönbség mellett – több szerzett góljuknak köszönhetően kijutottak az Európa-bajnokságra.

PLATINI LŐ, ARCONADA BEVÉDI

Az Eb-n egészen a döntőig nyúlt a spanyolok mázlisorozata: előbb Antonio Maceda bólintott utolsó perces továbbjutást érő gólt a nyugatnémet válogatott ellen annak kárára a csoportkörben, majd a dán Preben Elkjaer-Larsen rontott 11-est az elődöntő szétlövésének utolsó sorozatában, minek nyomán Miguel Munoz együttese a Parc des Princes-ben találta magát.

Ott azonban elhagyta a szerencséje.Az első játékrészben még jól állt a lábán az ezúttal Ricardo Gallego által vezényelt spanyol hátsó alakzat (Maceda nem játszott a fináléban, el volt tiltva), ám a szünet után egyre inkább érett a hazai gól. Az 57. percben szabadrúgáshoz jutottak a franciák, és a tornán végig szédületes formában futballozó, addig nyolcszor eredményes – nem mellesleg szabadrúgás-specialista – Platini állt a labda mögé.

Mintegy tizennyolc méteres lövése nem volt jól helyezve, ám a vetődő Luis Arconada bevédte a földközelben balra tartó labdát, amely – átcsúszva a hasa alatt – szépen átvánszorgott a gólvonalon túlra. Megszületett a Les Bleus vezető találata, megszületett a kilencedik Platini-gól is.

Válaszolniuk kellett az ibériaiaknak, akik mentek előre becsülettel, de nemhogy egyenlíteniük nem sikerült, ők kaptak gólt az utolsó utáni percben (ellenattak végén Bellone emelt a kapuba; a Tigana, Fernandez, Platini, Giresse „varázslatos négyszögre” építkező franciák 14 találatából ez volt az egyetlen csatárgól a tornán). Akkor már hat perce tíz emberrel játszott a Hidalgo-gárda, Yvon Le Roux-t ugyanis a játékvezető kiállította – mindmáig ez az egyetlen piros lap az Eb-k fináléiban.