Péntek hajnali fél négykor verejtékezve arra ébredek, hogy Nikolics Nemanját sikerült a Lech Poznan játékosaként feltüntetnem. Á, ennyire hülye – na de legyek már magammal szemben megengedőbb: ennyire szétszórt – nem lehetek. Felpattintom a laptopom. Nikolics: Lech. Rémálomból valóság. Még jobban verejtékezem. Ezer bocs, Nemanja.
Jan Urban, a Poznan vezetőedzője persze repesne az örömtől, ha lengyelországi gólkirályunk a Legiából az ádáz ellenség Lechbe igazolna, annak ellenére is, hogy nem átallotta rendszeresen hegyezni a nyelvét a magyar centeren. Hogy az csak a kis csapatokkal szemben ficánkol, a rangadókon nem talál be – ehhez képest a tavasszal Nikónk duplájával intézte el a Legia a poznani „kis csapatot”. A márciusi kettő mellé pedig bepakolt még huszonhat gólt az Ekstraklasában.
A válogatottban azonban tartalék. És mégis, amikor megjelenik a csapat szálláshelyétől néhány kilométernyire fekvő tourrettes-i médiaközpontban, mindenkire rámosolyog, kedélyesen válaszol valamennyi kérdésre, pedig ahhoz azért elkél némi lelkierő, hogy valaki lengyel gólkirályként ilyen nagyvonalúan viselje a mellőzöttséget. Még úgy is, hogy Bernd Storck eddigi döntései egytől egyig igazolódtak. És úgy is, hogy egy Bundesligában edződő, egy Angliát megjáró és egy magyar gólkirály a konkurens. Visszafelé haladva, Böde Dániel az abszolút közönségkedvenc. Priskin Tamás a norvégok elleni visszavágó hőse. Szalai Ádám iszonyatosan hosszú, gólmentes, megpróbáltatásokkal viszont annál inkább teli időszak után vált minden magyar „örömosztójává”.
Mindezeken túl pedig van egy kapitány, akinek a centerideálja, hogy finoman fogalmazzunk, nem a Nikolics által megtestesített típus. Úgyhogy nem éppen könnyű a feladat, amikor a Legia centere helyet próbál szorítani magának, ám mert irigylésre méltó eleganciával kezeli a tartalék szerepét, nem tehetünk mást, mint hogy szívből drukkolunk neki. Hogy csak egyszer élje át azt, amit Szalai Ádám néhány nappal ezelőtt. Akár legiásként, akár poznaniként…
GALAMBOS DÁNIEL