Nemzedéki futballélmény – az Eb, amikor az éjjel tényleg soha nem érhetett véget

Negyvennégy év várakozás után játszott 2016-ban a magyar válogatott Európa-bajnokságon, vagyis mondhatjuk, hogy az 1972-es torna Liege-ben rendezett bronzmérkőzése (Belgium–Magyarország 2–1) és az öt évvel ezelőtti Magyarország–Ausztria csoportmérkőzés között eltelt 16 068 napban felnőtt legalább két, de talán inkább három nemzedék magyar Eb-élmény nélkül. A vb-részvétel 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban ugyan még biztosította a várt-elvárt ünnepi hangulatot a magyar futballköröknek (legalábbis a helyszíni keserű tapasztalatokig), a mexikói vb és a franciaországi Eb közötti három évtized azonban a válogatott életében végtelen vándorlásnak tűnt a kietlen sivatagban.

Egy-egy felcsillanó víztócsa ugyan kecsegtetett némi enyhüléssel – így az olimpiai szereplés 1996-ban, a vb-pótselejtező 1997-ben vagy a 2008-as U19-es Eb- és az U20-as vb-bronz 2009-ben –, de az oázis csak nem bukkant fel a láthatáron. Aztán Michel Platini, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) elnöke némiképpen átrajzolta az európai futballtérképet, az Eb mezőnyét felduzzasztotta 16-ról 24 csapatosra, és a fellocsolt terepen már a sikerre szomjazó magyar válogatott is megtalálta útját a régóta vágyott vízforráshoz.

Bár a nagy áttörés hátteréről szólva mindig meg kell említenünk a Platini-féle bővítést, a csapat érdemei elvitathatatlanok, az Eb-selejtező során többször bizonyította tartását, érettségét. Pedig pocsékul indult a sorozat, a nyitásként Észak-Írországtól elszenvedett hazai 2–1-es vereség a magyar szurkoló lelkivilágának legismertebb érzését, a bosszúság, a tehetetlenség és a beletörődés sajátos egyvelegét hívta elő. Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke merész lépésre szánta el magát, egyetlen tétmérkőzéssel a háta mögött menesztette Pintér Attila szövetségi kapitányt, majd – hasonlóan bátor hozzáállással – az addig felnőttszinten edzői tapasztalatot még nem gyűjtő Dárdai Pálra bízta az irányítást. A felfogásában a német futballkultúrából hozott igényességét és a magyar közegben ritka őszinteséget ötvöző tréner pedig tartást, önbizalmat, perspektívát adott az együttesnek, amely kicsikart győzelmekkel és méltányolandó döntetlenekkel közeledett célja felé (Románia ellen 1–1, Feröer ellen 1–0, Finnország ellen 1–0, Görögország ellen 0–0, majd újra 1–0 Finnország ellen). Segítette az előreevickélést, hogy a magyar válogatott Dárdai ösztönzésére felismerte valós mozgásterét, értékeit és korlátait – nem akart messzebbre lőni, mint ameddig a puskája vitt.

Csakhogy 2015 nyarán a szurkolók körében népszerű szövetségi kapitány búcsút intett, időközben rábízták a Hertha BSC-nél a felnőttcsapat vezetését, a két feladatnak hosszú távon nem tudott párhuzamosan eleget tenni. Érkezett helyére a németes vonal folytatásaként az addig edzőként mérsékelt sikereket elérő Bernd Storck, aki végül révbe kormányozta a csapat hajóját, bár a selejtezősorozat hajrájában még néhány vihar hátravolt. A románok elleni 0–0-t az északírek elleni 1–1 követte, aztán amikor 2015 októberében, a Feröer elleni Üllői úti selejtezőn 1–0-s vendégvezetésnél veszni látszott az esély, mint Toldi Miklós a farkasjárta bozótból, felbukkant a színen a magyar nép futballhőse: Böde Dániel. A Ferencváros csatára beállt a szünetben, és a második félidőben két góljával megfordította a mérkőzést, kicsikarva a 2–1-es győzelmet. A selejtező záróakkordjaként Athénban 4–3-ra kikapott a csapat, ezzel mások kezébe került a sorsa, legalábbis az egyenes ági kijutást tekintve. A teljes mezőny legjobb csoportharmadikja végül az egy ponttal előző Törökország lett, így Magyarország pótselejtezőre kényszerült: az UEFA sorsolása a norvég válogatottat jelölte ki ellenfeléül.

Oslóban nem kis meglepetésre 1–0-ra győzött a válogatott – Király Gábor elképesztő védéseinél a magyar közönség a meccs reggelén elhunyt válogatott kapus, Fülöp Márton nevét skandálta –, a mérkőzés egyetlen gólszerzője és nyerő embere pedig a Storck bűvészkalapjából előrántott Kleinheisler László volt. A zabolázhatatlan középpályást sokan a magyar futball egyik legnagyobb tehetségének tartották, de akkoriban már hónapok óta nem volt játékban, klubja, a vele munkajogi vitába keveredő Videoton harmadosztályú tartalékcsapatánál parkoltatta, így a német edző választása kockázatosnak tetszett. De bejött, ahogyan Priskin Tamás bevetése is a budapesti visszavágón: az Üllői úton a váratlanul a kezdők közé jelölt csatár csodálatos góljával szerzett vezetést Magyarország, Markus Henriksen öngóljával pedig gyakorlatilag eldőlt a továbbjutás, a norvégok hiába szépítettek már. Kezdetét vette a lázas készülődés a franciaországi utazásra, 2015 decemberétől már az ellenfelek ismeretében: a Párizsban tartott sorsolás Ausztria, Portugália és Izland mellé osztotta be Storck csapatát. A keret ausztriai edzőtáborban hangolódott a tornára, a magyar szurkolók pedig óvatos bizakodással várták az Eb-rajtot, talán csak a legtitkosabb vágyak szintjén gondolva arra, amit a kapitány konkrét tervként adott elő: a továbbjutást a csoportból. Negyvenezer magyar kelt útra, hogy a helyszínen buzdítsa a válogatottat, amelynek várható Eb-szereplésétől a külföldi szakértők sem vártak többet, mint amennyit egy tisztes helytállásban bízó, de a peremszereppel megbékélő együttestől lehet.

Ehhez képest az Ausztria elleni csoportmérkőzés 2–0-s magyar győzelmére a futballszakma is felkapta a fejét, a Király – Fiola, Guzmics, Lang, Kádár – Gera – Németh, Nagy, Kleinheisler, Dzsudzsák – Szalai Ádám felállásban kezdő, majd Stiebert, Pintért és Priskint is bevető magyar együtes életre szóló élménnyel ajándékozta meg a bordeaux-i Matmut Atlantique Stadion piros-fehér-zöld sálban, mezben, trikóban pompázó nézőit. Noha a mérkőzés alaphangját David Alaba ijesztő kapufás lövése adta meg, az emlékezet alighanem Szalai Ádám és Stie­ber Zoltán gólját őrzi meg inkább, mégpedig Hajdú B. István fülekbe rögzült szavaival kísérve.  „Vissza lehet tenni Szalainak, ott a gólhelyzet, és a gól, és a gól!... Szalai!... Vezet Magyarország! Ötszázötven nap után be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni. Egy ide!” „Stieber a tizenhatoson belül, lövés, gól!... Gól!... Eldőlt a mérkőzés!”

Ugyanazon a napon a nagy mellénnyel fellépő Portugália erejéből csupán 1–1-es döntetlenre futotta Izland ellen, ami pontosan mutatta az északi csapat erejét – és felértékelte válogatottunk négy nappal későbbi újabb pontszerzését. Marseille-ben a várost egy napra magyar színekbe öltöztető, magyar szóval megtöltő, délután az utcákon piros-fehér-zöldben hömpölygő tábor a mérkőzés 88. percében mutatta meg, milyen a Stade Velodrome-ban az igazi hangrobbanás: a Gylfi Thór Sigurdsson tizenegyesgólja miatt 1–0-s hátrányban lévő magyar válogatott – a Nikolics Nemanja beadásába szerencsétlenül belelépő – Birkir Már Saevarsson öngóljával egyenlített, a szurkolói boldogságba pedig talán még a tenger is beleremegett.

A második csoportkörben is csak egy pontot szerző, Ausztriával gól nélküli döntetlent játszó portugálok lába alól kezdett kicsúszni a talaj, és a négypontos magyarok ellen kellett kiharcolniuk a továbbjutást. Ám csapatunk ismét meglepetéssel szolgált: az Eb egyik legjobb mérkőzésén háromszor is vezetett, Gera Zoltán látványos, húszméteres bombagólja és Dzsudzsák Balázs két, megpattanó lövésből szerzett gólja egyaránt a magyar Eb-turné emlékezetes mozzanata. Ám Nani gólja és a kissé ingerült hangulatban lévő, többször bosszúsan csapkodó Cristiano Ronaldo duplája nyeregben tartotta a portugálokat, a 3–3-as döntetlennel így a csoportelső Magyarország és a csoportharmadikként továbblépő Portugália is versenyben maradt.

A Toulouse-ban játszott, Belgium elleni nyolcaddöntőre mondhatnánk, hogy már csak jutalomjáték volt az addig is minden várakozást felülmúló magyar csapatnak. De nem mondjuk, mert bár a budapesti Nagykörúton ünneplők hangulatát nem rontotta el semmi, mégiscsak tetemes, 4–0-s vereségbe szaladt bele a második félidő végére összeomló válogatott. Talán a játék igazságtalansága, hogy az aznap lehengerlően futballozó belgák aztán nyekkenés nélkül kiestek a ­Wales elleni negyeddöntőben, a szalmaszálba kapaszkodva felszínen maradó portugálok viszont a lengyeleken és a walesieken túljutva, a Franciaország elleni hosszabbításos döntőben aratott 1–0-s győzelmükkel megnyerték az Európa-bajnokságot.

És hogy milyen emléket hagyott maga után a magyar válogatott? A futballvilág az Eb-t követően a torna egyik meglepetésszereplőjeként helytálló, a portugálok egyenrangú ellenfelének bizonyuló, egységes csapatként emlegette a miénket, nem felejtve a szürke mackónadrágos kapus, a 40 éves Király Gábor alakját, a Premier League-ből ismert Gera Zoltán szép gólját és a csapatot hűségesen kísérő népes szurkolótábort. A magyar futballemlékezetben pedig kiegészül mindez az emberöltőnyi meddő várakozás utáni felszabadulás érzésével, az ünneplő ország képeivel, a villamosmegálló tetején éneklők, a válogatott bűvkörébe kerülő nagymamák, a csillogó szemű gyerekek lelkesedésével. És persze most már a megnyugtató tudattal, hogy hamarosan van esély a történet folytatására.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 5-i lapszámában jelent meg.)