Eb 2020: Rómában elszabadultak az indulatok, rendőrök oszlatták az ünneplőket

„Befelé, befelé! Azonnal be mindenki a bárba!” – kiáltott a teraszasztalok, székek között hátráló vendégekre a tulajdonos, és aki tudott, ijedten húzódott az ajtó felé.

A térről sikítva, üvöltve rohant a tömeg a rohamsisakos rendőrök elől, valahol hátrébb sörösüvegek repkedtek, hangos csattanással törtek szét a macskakövön. Róma belvárosában, a Campo de' Fiorin szempillantás alatt a rémület lett úrrá az embereken, az erőszak és a félelem furcsa elegye vibrált a levegőben: visongó tinédzserek menekültek egymásba kapaszkodva, némelyek az átláthatatlan forgatagban harciasan ellenszegültek, a futólépésben előrenyomuló hatósági osztag azonban feltartóztathatatlanul szorította a népet a kisebb utcákba. Talán két percig sem tartott a zavargás: a rendbontókat hajszoló fegyvereseket elnyelték a mellékutcák, és miközben egyre hangosabb szirénaszó jelezte a rendőri erősítés közeledését, az éttermi fedezékből lassan előbújtak a riadt vendégek, egy trattoria teraszán földön fekvő sebesültet ápoltak néhányan.

Talán húsz perc telhetett el a péntek esti Olaszország–Törökország Európa-bajnoki nyitó mérkőzés lefújása után, a 3–0-s győzelem mámorát kiélvezni akaró, a korlátlan szabadságérzéstől, közös ünnepléstől másfél éve szigorúan megfosztott fiatalok féktelen szenvedéllyel vetették bele magukat a római éjszakába. Nem volt sok idejük: az országban egyelőre érvényben van az éjféltől kezdődő kijárási tilalom, a Stadio Olimpicóban háromnegyed tizenegykor lefújt mérkőzés után mindössze bő órájuk maradt kitombolni magukat a városban. És bár Iulius Caesar győztes hadjáratai óta is látott már Róma egynéhány fényes diadalünnepet – például az olasz világbajnoki aranyak után –, ebben a műfajban a mai nemzedék sem marad el az elődöktől, talán minden eddiginél harsányabban éli ki az utcai közös mulatozás lehetőségét.

És nincs különösebb tekintettel az előírásokra: hiába a gyülekezési korlátozások, a távolságtartási szabály, a pénteki rendbontás helyszínén az elmúlt hetekben többször is oszlatni kellett a szabadtéren bulizó tömeget, a pénteki elvadult partit megelőzően legutóbb például akkor, amikor római iskolások százai ünnepelték nemrég a tanítási év végét. Jellemző részlet: ahogyan a tanévzáró utcai szabadbankett esetében, úgy pénteken is túlnyomórészt tinédzserek, köztük szemlátomást sok tizennégy-tizenöt éves énekelt és kiabált, élvezte egymás társaságát, itta a mojitóját vagy szívta gyanús cigarettáját. Hogy pontosan mi történt a Campo de' Fiorin, a szombati olasz lapok beszámolóiból derült ki: a mérkőzés után a széles téren összesereglett fiatalok népes tömege messze túllépte a járványhelyzetben megengedett létszámot, ezért a rendőrök felszólították a jelenlevőket a csoportosulás megszüntetésére. Erre azonban néhányan – feltehetőleg erős alkoholos befolyásoltság alatt – agresszíven szembeszálltak a hatósággal, üveggel dobálták a rendőröket, akik kénytelenek voltak erővel érvényt szerezni a rendelkezéseknek.

Pedig a Campo de' Fiorin történt összecsapásnak nem volt közvetlen előjele, igaz, a bárok teraszán ülők már a mérkőzés közben is felkapták a fejüket két kisebb civakodásra, dulakodásra, de azok inkább tizenévesek lármás belviszályának tűntek, rendőri beavatkozás nélkül is elcsitultak. Olyannyira váratlan volt a helyzet elmérgesedése, hogy búcsúzás előtt éppen közös fotót szerettünk volna készíteni meccsnéző társaimmal, háttérben a nyüzsgő térrel, amikor egyszer csak elkezdődött az eszelős ordibálás és a furcsa tömegfutóverseny. A bár falához húzódva értetlenül néztünk egymásra, a bukaresti lány, az isztambuli fiú és a budapesti újságíró, egyedül társaságunk negyedik tagja, a sokat látott római fiatalember legyintett, s tömören megmagyarázta a körülöttünk zajló eseménysort: „A hülye tizenöt évesek…”

Különös római esténk összefoglalóját akár kezdhetnénk Rejtő Jenő klasszikusával is. „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.”

Esetünkben annyit kell pontosítanunk a megállapításon, hogy az olasz–török mérkőzés alatt a Campo de' Fiori sarki bárjának asztalánál egy olasz-magyar lovászfiú, egy Rómában élő török egyetemista, egy román-olasz diáklány és egy magyar tudósító képviselte a nemzetköziséget.

„Ettől szép ez az Európa-bajnokság” – jegyezte meg Andrea Santoni, a Corriere dello Sport újságírója, amikor másnap említést tettem neki sokszínű csoportunkról. Tulajdonképpen igaza van, és nem pusztán a rendkívüli találkozások miatt: a részt vevő csapatoknak köszönhetően alkalom nyílik más nemzetek, kultúrák, szokások alaposabb megismerésére, bővítve világlátásunkat, mások tapasztalata révén tükröt tartva magunk és környezetünk elé. Egy olasz–török mérkőzés Rómában értelmezhető egyszerűen Ciro Immobiléék fényes sportsikereként, de a futball nyelvén emberi sorsokról is segít beszélni.

Például Abdullah Ocakkücükről, a csendes 27 éves isztambuli fiatalemberről, aki Rómában tanul a világhírű Sapienza Egyetemen, és mint honfitársai nagy része, születésétől fogva a futball szentségében nőtt fel: „A Fenerbahce a csapatom, nem volt, nem is lehetett más választásom. Nálunk családi hagyomány ez, ha akartam volna, akkor sem tehettem meg, hogy édesapámmal szembefordulva más klubot választok. Így is nagy szívfájdalmat okoztam neki azzal, hogy hiába vitt ki már nyolcévesen a Galatasaray elleni derbire, valahogy nem szoktam rá a meccsre járásra. Persze nekem is sokat jelent a Fenerbahce és örömmel figyelem a magyar hátvéd, Szalai Attila kibontakozását, ahogyan a török válogatott is itt van a szívemben. Hogy mit szólok a Corriere dello Sport jegyzetéhez, amely előzetesen a remélt olasz győzelemben Törökország elleni politikai üzenetet is belelátott? Nem mosnám össze a futballt és a politikát, bár tudom, hogy sokan hajlamosak az újsághírek és tévéhíradók alapján mindent a politika szemszögéből figyelni.”

Clara Niculescu, a román-olasz kettős állampolgárságú, szintén Rómában tanuló egyetemista története is érdekes, bár ő szinte úgy került a Campo de' Fiori rejtői asztaltársaságába, mint Pilátus a krédóba: bukaresti apja és nagybátyja futballrajongásán kívül kevés személyes élményt őriz a futballról. Családjával a jobb megélhetés reményében 2005-ben költözött Olaszországba, édesapjával azóta megszakadt a kapcsolata, édesanyja ápolónőként dolgozik egy olasz kórházban: „Keveset tudok a futballról, de a varázsát megtapasztaltam 2018-ban, amikor Franciaországban láttam, micsoda örömet adott a franciáknak a világbajnoki győzelem. Az utcán idegenek ölelgették egymást, együtt énekeltek, egyszerűen csodálatos volt. Én nem drukkolok a futballban senkinek, Romániának sem, vagy csak annyira, mint Olaszországnak vagy Franciaországnak.”

Bezzeg Lorenzo Attolico, avagy becenevén Cincio, az olasz édesapától és magyar édesanyától született római fiatalember érzi, milyen az, ha az ember szíve egy futballcsapatért dobog. Miként Isztambulban, az olaszországi vegyes családban is a szülői példa adta meg az alapot: a néhány éve elhunyt Francesco Attolico, az olasz gasztronómia legendás virtuóza, az északi gyökerei miatt elszakíthatatlanul a Juventushoz kötődő édesapa kijelölte fia útját is, a torinói klubbal szemben talán csak az olasz válogatott élvez nála elsőbbséget: „Édesapám vitt ki első válogatott meccsemre, sohasem felejtem, az oroszokkal játszottunk 1997-ben világbajnoki pótselejtezőt, egy-nullára nyertünk Casiraghi góljával. Örök élmény a 2006-os világbajnoki győzelem is, Rómában ünnepeltük, a Circus Maximusnál hajnalig tartott a buli. Most sem maradna el, ha esetleg odajutnánk, az biztos. És miért ne jutnánk? A juvésekben bízhatunk, főleg Chielliniben és Bonucciban…”

Hiába a magabiztosság, az olasz szív nemcsak büszke, de együttérző is: Olaszország 3–0-s győzelme után Cincio barátilag megölelte a mérkőzés végére szótlanná lett Abdullahot, miközben soknemzetiségű csapatunk női tagja döbbenten mutatta telefonján az olasz közösségi médiában sorjázó sértő bejegyzéseket. Közülük még a legenyhébb ez volt: „Köszönjük, törökök! Jöhet egy kebab, csípős és hagyma nélkül…”

Az üzenetet nem volt már időnk megvitatni, körülöttünk hirtelen megbolydult a tér, a tulajdonos pedig határozottan ránk kiáltott: „Befelé, befelé! Azonnal be mindenki a bárba!”