A „Sarriboy”, aki tökéletes jelképe az olaszok bejárta útnak: Jorginho

„Míg a labdához sétáltam óriásinak tűnt a nyomás, aztán vettem egy mély levegőt és ösztönösen tettem, amit tennem kellett” – idézte fel rendkívül higgadt tizenegyesét Jorginho. A tizenegyest, ami Európa-bajnoki finálét ért Olaszországnak. A tizenegyest, amely karrierje során a 41-ből a 35. értékesített kísérlete volt.

De mikor és hogyan lett belőle büntetőspecialista? Egyáltalán mikor nőtte ki magát az olasz válogatott vezérévé?

Ami biztos, Jorginho számára is jól jött a koronavírus miatti halasztás. Míg Frank Lampard irányítása alatt többször is megkérdőjeleződött a helye a Chelsea-ben, addig a tavaszra kinevezett Thomas Tuchel kétszűrős rendszerében N'Golo Kanté egyenrangú partnerévé vált a középpálya közepén. Míg Lampard alatt 19 bajnokin csupán hétszer, addig Tuchellel ugyancsak 19 találkozón 17-szer volt a kezdőcsapat tagja. Az állandó játéklehetőség, no meg az előzetes esélytelenség ellenére elhódított Bajnokok Ligája-siker jót tett az önbizalmának.

S még milyen jót tenne az Eb-trófea magasba emelése.

(…)

NEM ESETT MESSZE AZ ALMA… AZ ANYUKÁJÁTÓL

Jorginho sorsa – részben – már születése előtt eldőlt. Édesanyja, Maria Teresa óriási megszállottja volt a labdarúgásnak, amatőr szinten maga is játszott Brazíliában, ám a sors úgy hozta, hogy valódi karriert nem futhatott be. A Santa Catarinában, Brazília egyik déli államában élő nő 1991 decemberében adott életet fiának, Jorge Luiz Frello Filhónak, s már a szülés előtt megfogadta, minden követ megmozgat azért, hogy a fiúcskából egy napon profi futballista legyen. Ennek szellemében Jorge első szülinapi ajándéka sem lehetett más, mint egy pöttyös labda.

Persze a tervek mindig szebbek, mint a valóság. Jorginho alig múlt ötéves, amikor a szülei elváltak, édesapjával azóta sem tartja a kapcsolatot – beszédes, a nemzetközi sajtóban megjelent cikkek sokasága meg sem említi a papa nevét. A válás után csaknem kilátástalan anyagi helyzetbe került a család.

„Szegények voltunk. Nem voltak mindenféle játékaim és figuráim, amikor kicsi voltam. Csak a labda volt és én. Az apám távollétéből fakadó ürességet egyébként is csak az tudta feledtetni, amikor a focilabda ott volt a lábamnál” – idézte a LifeBlogger Jorginho erről az időszakról mondott szavait.

Édesanyja főleg pincérkedésből és takarításból tartotta el a családot, s ha akadt egy kis szabadideje, edzéseket tartott Jorginhónak. Az alapok adottak voltak, s ahogy elérte az iskoláskort, szülővárosából, Imbitubából a mintegy 160 kilométerre fekvő Guabirubába került, ahol az ottani, nem túl patinás futballakadémián pallérozódott tovább (árulkodó, a futballisták heti hét nap ugyanazt az ételt kapták). A kicsiként megkapott képzés hamar kiemelte 50 sorstársa közül, még akkor is, ha a testalkata közel sem volt ideális. Viszonylag alacsony és vékonyka srác volt tinédzserként.

A CSONT ÉS BŐR MINI PIRLO

Tizenöt éves volt, amikor összejött számára a valódi áttörés, egy ügynök, valamint Olaszországban élő nagyszülei segítségével összejött számára a szerződés a Hellas Veronánál.

„Amikor először megláttam, féltem, nehogy egy erősebb szellő felborítsa. Jól bánt a labdával és alázatos volt, s ez utóbbi segített neki fizikailag is felfejlődni” – mesélte róla egyik első olaszországi edzője, Andrea Mandorlini, aki azóta is szinte fiaként tekint Jorginhóra.

A Hellas Verona első csapatáig vezető útja sem volt egyszerű. A fiú heti 20 fontot keresett a veronai utánpótlásban, a pénz jelentős részét távolsági hívásokra költötte – amikor csak tehette, megosztotta élményeit az Édesanyjával, aki cserébe igyekezett tanácsaival segíteni fiának. A honvágy, illetve egy kisebb botrány a menedzserével – aki a hírek szerint jelentős pénzt nyúlt le Jorginho veronai szerződésének megkötésekor – alig egy évvel a költözés után arra sarkallta, hogy visszatérjen Brazíliába. Az egyik telefonhívás során Maria Teresa meggyőzte, ne adja fel közös álmaikat.

Jorginho szakított korábbi ügynökével és megszerezte az olasz állampolgárságot is – innentől gyorsan javult a helyzete. 2010-ben az olasz negyedosztályba került kölcsönbe, majd egy évre rá bemutatkozhatott a Hellas Verona akkor Serie B-s, azaz másodosztályú együttesében.

Ám hiába lett szinte azonnal alapembere a csapatnak (az első idényében 30 bajnokin lépett pályára), a szurkolók újra és újra kikezdték. Hiányolták tőle a látványos megoldásokat, kulcspasszokat, egyúttal sokat kritizálták amiatt, mert rendszeresen hátrafelé, maximum oldalra passzol.

„Sosem értettem a vele kapcsolatos kritikákat. Talán nem ő volt a leggyorsabb, vagy a leginkább szemet gyönyörködtetően futballozó srác, de már húszévesen látszott rajta, hogy mennyire intelligens és átlátja a játékot. Jorginho egy az egy ellen bárkivel képes volt felvenni a versenyt. Ráadásul mindegy volt, milyen játékrendszerben vetetted be, gyorsan átlátta a játékot és képes volt annak ritmust adni” – magyarázta a középső középpályás szerepköréről Mandorlini, aki elsőként vetette be a fiút a felnőttek között.

„Olyan volt, mintha a pálya képe ott lenne a fejében. Pontosan tudta, hogy ki, hol helyezkedik. Kicsit Andrea Pirlóra emlékeztetett. Mindig két lépéssel az ellenfelek előtt járt” – mondta Jorginho játékintelligenciájáról a goal.com által idézett 73-szoros izlandi válogatott Emil Hallfredsson, aki három éven át volt csapattársa Veronában.

SARRIBALL, SARRIBOY?

Veronában 89 bajnokin jutott szóhoz és 11 gólt szerzett – s a csapattal a 2012–2013-as idényben feljutott a Serie A-ba. A Napoli 2014 januárjában 9.5 millió eurót ajánlott érte, a Hellas Verona elfogadta az ajánlatot. Rafa Benítez irányítása alatt viszont nem találta a helyét Nápolyban, az első másfél évében inkább kiegészítő embernek számított. 2015 nyarán érkezett Maruzio Sarri, aki labdabirtoklásra, jó lábú középső középpályásokra épülő játékstílusával (sarriball) már képes volt kihasználni Jorginho adottságait. Nem véletlen, hogy amikor Sarrit 2018-ban kinevezték a Chelsea kispadjára, akkor az olasz tréner egyik első igazolása Jorginho volt – nem kevesebb, mint 57 millió euróért cserébe.

„Nincs köztünk semmi rendkívüli. Nem járok el vele vacsorázni, nem megyek vendégségbe a házába. Nem gondolom, hogy én lennék Sarri aranytojást tojó tyúkja sem. Ő az edzőm, én pedig a játékosa vagyok, ilyen egyszerű. Igyekszem mindig a lehető legjobb tudásom szerint teljesíteni a kéréseit. Ennyi az egész. A Chelsea-nél sem szeretnék mást, mint kihozni magamból a maximumot” – reagált az ekkor 26 éves Jorginho a szurkolói kritikákra, akik szintén nem értették, miért ér egy kétszeres válogatott, a korábbi klubjainál semmi jelentőset nem nyert középpályás 57 millió eurót Sarrinak.

Jorginho ekkor már olasz felnőttválogatott volt. 2016 márciusában a Spanyolország, két hónappal később a Skócia elleni felkészülési mérkőzésen kapott néhány percet. Az Európa-bajnokságra nevezett csapatba nem került be, így nyitva maradt előtte a kiskapu, hogy mégis inkább brazil válogatott legyen. A dilemma 2017 nyarán támadt fel.

„Néhány hónappal ezelőtt nem is gondoltam arra, hogy Brazíliát képviselhetném válogatott szinten, de aztán megcsörrent a telefonom és szóltak, figyelnek, mert szóba jöhetek a csapat számára. Nem voltak egyszerű hetek, de valahol mégis csodálatosak voltak. Nem egyszerű egy ilyen kérdés. Brazíliáról beszélünk, a szülőhazámról. De meghoztam a döntést: nagyon örülök, hogy Olaszországban játszhatok és bízom abban, hogy Olaszországért is játszhatok még – szeretem ezt az országot és szeretnék örömet szerezni a szurkolóinak” – mondta Jorginho, aki 2017 októberében ismét behívót kapott a válogatottba, s novemberben végig is játszotta a Svédország elleni világbajnoki selejtezőt.

AMI KLUBKARRIERJÉBEN SARRI, AZ A VÁLOGATOTTNÁL MANCINI

Az olasz válogatott nem jutott ki az oroszországi vb-re, Jorginho választása azonban így sem bizonyult rossznak: a 2018 májusában kinevezett Roberto Mancini irányítása alatt alapemberré vált. A lehetséges 36 meccsből 28 alkalommal pályára lépett – mindannyiszor kezdőként.

Az Európa-bajnokságon eddig csak tizenöt percet „pihent”, a Wales elleni, már tét nélküli utolsó csoportmeccsen Bryan Cristante állt be a helyére.

A The Athletic a Belgium elleni negyeddöntőben és a Spanyolország elleni elődöntőben nyújtott teljesítményét elemezve igyekezett rámutatni arra, hogy Jorginho játéka miért elengedhetetlen az Eb-döntős olaszok számára.

A 29 éves játékos 85-ször ért labdába a belgák ellen, 72-szer passzolt, ami a második legtöbb volt, csupán csapattársa, Marco Verratti volt ennél is aktívabb. Mindezt úgy, hogy 98.8 százalékos passzhatékonyságot ért el – ez a kezdőjátékosok közt a legjobb volt.

Jorginho passzai jelentős részt oldalra, vagy hátra mentek, mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kulcspasszai is – példa erre, ahogy a 2. percben Federico Chiesát indította a jobb szélen. A passztérképéből egyértelműen kirajzolódik, mennyire fontos szerepe van abban, hogy az olasz válogatott irányítani tudja a játékot. Még azzal együtt is, hogy jóval kreatívabb, támadó szelleműbb játékot játszhat, mint teszi azt például a Chelsea-ben. Az Eb-n átlag 2.62 lövőhelyzetet teremt egy meccsen, míg a Chelsea-ben a 2020–2021-es idényben 2.28-as átlagot ért el.

Míg Belgium ellen tündökölt, addig Spanyolország ellen látványosan szenvedett Jorginho. De nemcsak ő, hanem a teljes olasz válogatott is. 120 perc alatt csupán 51-szer ért a labdához, s csak 33 passzt próbált meg – mindezt emberemlékezet óta az egyik leggyengébb, mindössze 78.8 százalékos pontossággal. Amikor viszont igazán fontos volt, előlépett, és rendkívül higgadtan belőtte a szétlövés utolsó tizenegyesét. Mindez jól példázza, hogy Jorginho az elmúlt években nemcsak kulcsemberré, hanem pozitív és negatív értelemben is meghatározó tagjává lett Mancini csapatának. Ha jó napja van, meccseket képes eldönteni, ha rosszabb, hát azt az egész olasz csapat megszenvedi.

Persze nem csupán Jorginhón múlt a spanyolok ellen támadásban látott gyengébb teljesítmény, Chelsea-s csapattársa, César Azpilicueta már a mérkőzés előtt arról beszélt, hogy muszáj lesz extra energiát fordítaniuk arra, hogy kivonják a játékból az olaszok mélységi irányítóját. A mutatók alapján nemcsak fogadkoztak, hanem ezt a kulcsfeladatot meg is oldották a spanyolok. Más kérdés, hogy a továbbjutáshoz ez is kevés volt.

Talán pont azért, mert a spanyol nyomáshoz Jorginho is alkalmazkodott: ha nem tudott játékszervezőként segíteni, hát segített a védekezésben: az Opta adatbázisából derül ki, hogy nyolc labdaszerzése, szerelése volt a meccsen – ez nem csupán a hosszabbításos meccsen, de a legutóbbi két Európa-bajnokságot nézve is a legtöbb, amit egy futballista összehozott egy találkozón.

ESÉLY AZ ARANYLABDÁRA?

A The Guardian szerzője, Nicky Bandini írta azt a napokban, Jorginho elmúlt három éve tökéletesen szimbolizálja azt az utat, amit az olasz válogatott is bejárt a 2018-as vb-kvalifikációs kudarc óta: egy lesajnált, gyakran alulértékelt csapat (és játékos) szép csendben, kitartó munkával, néhol lassú, de folyamatos fejlődés mellett a legjobbak közé emelkedett. S most esélye nyílt magasba emelni az Eb-trófeát is.

„Ha megnyerik az Európa-bajnokságot, akkor lehet esélye az Aranylabdára is – mondta Jorginhóról Sarri a minap a Sport Italiának. – Intelligens, kifinomult futballista, és épp ezért nem értik meg sokan a játékát. Minden olyan könnyednek tűnik, amit csinál, ez teszi őt igazán nagyszerűvé.”