Drámából lett víg játék: 1992 után újra robbanhat a dán dinamit

TEHER NÉLKÜL: Dánia voltaképpen már az első mérkőzésén megnyerte a maga háborúját, amikor kiderült, hogy Christian Eriksen életben marad. A könnyező szurkolók, a sorfalat álló játékosok, a minden téren profi Simon Kjaer tettei vélhetően örökre megmaradnak az emberben, nehéz feledni, mi is történt Koppenhágában a dán–finn meccs 43. perce után. Ott az élet, Eriksen élete jelentette az összes játékosnak az esélyt, hogy megszabaduljanak mindenféle lelki tehertől, és úgy játsszanak, ahogy éppen akarnak – mert ha kiesnek három vereséggel, akkor is elmondhatják, hogy a legfontosabb meccsen egy dán győzött. Paradox módon ugyanezt a lehetőséget 1992-ben nem az élet, hanem a halál hozta el: a sok tízezer halott, a délszláv őrjöngés áldozatai. A selejtezőn csoportgyőztes Jugoszláviát június 1-jén zárták ki az Eb-ről, a mögöttük végző dánok 11-én játszották le első csoportmeccsüket. Természetesen nem a strandról érkeztek, nem a búváruszonyt cserélték stoplisra, ám ebben a helyzetben tőlük sem lehetett különösebb világszenzációt várni.      „Nem tudtunk volna a várakozások alatt teljesíteni, mert nem volt semmiféle várakozás. Ha háromszor kapunk ki öt góllal, azt is mindenki elfogadta volna” – érzékeltette a furcsa helyzetet Kim Vilfort, a csapat támadója. Ő volt az, aki nem a „strandról”, hanem kislánya kérésére a betegágy mellől ment Svédországba, és a döntőben a második gólt szerezte. Miközben a lefújás után mindenki ünnepelt, Vilfort sírt. Néhány nappal később a hétéves Line leukémiában elhunyt.

ROSSZ KEZDÉS: Idő kell, amíg egy csapat, amelyben játékosai gondolatai máshol járnak, felpörög. A futballközhely a dánokra mindkét alkalommal igaz volt. Két meccsből nulla pont most, két meccsből egy pont 29 évvel ezelőtt. Alig több mint negyedórával a vége előtt, amikor Artyom Dzjuba tizenegyesből Kasper Schmeichel kapujába talált, és a finnek pedig még tartották a döntetlent a belgák ellen, a továbbjutás igencsak pengeélen táncolt, mondhatni, a 79. percben szerzett harmadik dán gól jelentette a megnyugvást. Nos, 1992-ben a 78. percig állt kiesésre Dánia, akkor Lars Elstrup találata hozta meg a sikert a sokkal esélyesebbnek tartott Franciaország ellen (furcsa csoport volt: továbbjutott Svédország és Dánia, búcsúztak a franciák és az angolok).

KAPUSSORSOK: Ki a jobb, Schmeichel vagy Schmeichel? Apa és fia egyaránt posztja kiválósága volt az Eb alatt, de azt nem mondhatnánk, hogy világsztárok. Ez Peter esetében meglepő lehet: csakhogy ő az 1992-es Eb előtti idényben igazolt Manchesterbe 28 évesen, úgy, hogy addig legfeljebb a Fradi-szurkolók hallottak róla a Bröndby elleni, rossz emlékű UEFA-párharc kapcsán. Öreg éppen nem volt, de azért fiatal sem – ehhez képest (nem lebecsülve a dán bajnoki címeket) a következő évtizede milliószor több sikert, elismerést hozott neki, mint az előző, például a Bajnokok Ligáját is 36 évesen nyerte meg. Kasper most 34 esztendős, angol bajnok, néhány hónapja pedig FA-kupa-győztes: na de tíz éve a Leicesterben véd, amelyet azért topklubként igen nagy túlzással sem lehetne említeni. Ugyanakkor mindkét kapus már a megjelenésével határozottságot sugall, Peter az őserő, Kasper a ruganyosság, biztos pontok ott leghátul.

SZTÁRSZEREP: Megszokhattuk, hogy nagy tornát olyan csapatok nyernek, amelyben két-három világklasszis legalább szerepel, és a többiek is ismert csapatokból érkeznek. Nos, az 1992-es keretben erről szó sincs: a Bröndby és a Lyngby vitte a prímet négy-négy futballistával, de másik öt dán klub is adott játékost. A manchesteri Schmeichel mellett a korábbi két idényét a Bayern Münchenben töltő Brian Laudrup és a dortmundi Flemming Povlsen jelentette a minőséget. Az Eb társgólkirálya ugyanakkor Henrik Larsen lett, akit még a gyengécske Pisa is a fél világnak kölcsönadott: a hat gólból hármat vállalt. Az akkor 26 esztendős Larsennél három évvel fiatalabb a mostani házi gólkirály, Kasper Dolberg, aki pedig a francia középcsapat Nice-ben futballozva igyekszik jobb kérőt találni. Természetesen ma már sokkal könnyebb külföldi alakulathoz igazolni, mint harminc éve, hiszen nagyságrendekkel több légióst foglalkoztathatnak a klubok, így a Barcelonából (Martin Braithwaite), a Chelsea-ből (Andreas Christensen) vagy a Milanból (Simon Kjaer) is találunk dán játékost az Eb-n.

Tegyük hozzá: aki pedig jobb külsővel úgy tud beadni, mint a csehek ellen tette Joakim Maehle, az más csodákra is képes. A legnagyobb sztárnak persze Christian Eriksent (Inter) tekinthettük, ám ő már csak a távolból szurkolhat a társaknak – éppen úgy, mint 1992-ben a legismertebb dán, bizonyos Michael Laudrup, aki annyira összeveszett a szövetségi kapitánnyal, hogy inkább kihagyta az Eb-t.

KAPITÁNYOK: A Laudrup-féle haragszomrád másik főszereplője a 2014-ben elhunyt Richard Möller Nielsen volt, aki egy korai sérülése miatt nem futhatott be jelentősebb karriert, és már 25 évesen edzőnek állt. Az Eb előtt az Odensét, az Esbjerget, a Svendborgot, a B 1909 együttesét irányította, ugyebár igazán veretes névsor. Mai párja Kasper Hjulmand, aki a lexikonok szerint 26 évesen vezethette első csapatát, miután sérülése miatt abba kellett hagynia a futballt... Edzői nacionáléját a Lyngby és a Nordsjaelland mellett egy egyéves mainzi kitérő ékesíti, de ő sem vádolható azzal, hogy a topligák csapatainál tanulta volna a szakmát. Ehhez képest mindketten képesek voltak a bravúrra, hogy voltaképpen az ismeretlenségből előlépve egy hihetetlenül szervezett, egymásért mindenre képes válogatottat küldjenek a pályára. Kétségtelen, a Luis Enrique, Mancini, Southgate hármashoz képest Hjulmand, már bocsánat, névtelennek tűnik, de elődjének sem voltak jobbak az esélyei Platinivel, Rinus Michelsszel vagy Berti Vogtsszal szemben. Richard Möller Nielsen mégis boldogan énekelhette a nemzeti slágert: „We are Red, we are White, we are Danish Dynamite.” Egész Dánia várja, hogy szerda este Londonban újra robbanjon a piros-fehér csapat.

Tündérmese – Csinta Samu publicisztikáját ide kattintva olvashatja el!

EURÓPA-BAJNOKSÁG
ELŐDÖNTŐ
21.00: Anglia–Dánia, London (Tv: M4 Sport) – élőben az NSO-n!