Miért is ne? – Szöllősi György jegyzete

PLATINI ÉS A FRANCIÁK BRILLÍROZÁSA legfeljebb nagyon halványan dereng 1984-ből, de négy évvel később már láttam a legtöbb meccset, többnyire, úgy rémlik, Weiszék, a telekszomszédaink Junoszty kistévéjén. Az 1992-es dán menetelés egyik-másik közvetítése közben diákmunkára voltam fogva egy pesti gyorsétteremben, 1996-ból a leginkább Puhl Sándor meccseire emlékszem meg arra, ahogyan nézzük Oliver Bierhoff aranygólját a szarvasi kollégium nagytermében, a BLSZ-játékvezetők edzőtáborában.

Aztán, majdnem 25 éve már, amikor először elhittem, hogy talán komolyabban is lehet közünk a futball Európa-bajnoksághoz: 1999-ben Aachenben voltunk, az UEFA végrehajtó bizottságának ülése alkalmából, és Magyarország (Ausztriával együtt) a 2004-es Eb-rendezésre pályázott. Utólag bármennyire is naiv dolognak tetszik, hogy hittünk abban, hogy nyerhetünk, bizony, akkor és ott csupán egy szavazattal maradtunk el a győztes portugáloktól (magam a magyar pályázati csapat tagja lehettem). Közben a 2000-es Eb már a Nemzeti Sport szerkesztőségében ért, de a 2004-es portugáliai tornát megadatott még egyszer „elveszítenem”, majd mégis „megnyernem”. A rendezés után ugyanis a részvételt is buktuk, pedig a rigai 3–1-es vereségünkig továbbjutásra álltunk, és nagyon hittünk is abban, hogy most sikerülhet. A válogatott sajtófőnökeként éltem át a kijózanító pofont, és jó fél évvel később derült csak ki, hogy mégis „kijutok” Portugáliába: a Képes Sport tudósítójaként. Következtek aztán az újabb és újabb elbukott kísérleteink az Eb-rendezésre (2008-ra és 2012-re is makettekkel pályáztunk, és igazán szánalmasnak éreztük magunkat 2003-ban Genfben és 2007-ben Cardiffban), s persze a selejtezőn is rendre kihullottunk. Hogy aztán a csupán a Nemzeti Sport, majd a FourFourTwo magazin tudósítójaként átélt 2008-as és 2012-es Eb után 2016-ban, az immár 24 csapatos döntőben végre ott legyen a magyar válogatott is, ami a nemzedékem meghatározó élménye marad.

Először volt együtt egy nagy tornán a magyar válogatott és közönsége. 8500 kilométert autóztunk akkor Franciaországban Mravik Gusztáv kollégámmal, és először éltük át azt az addig ismeretlen érzést, hogy a mieink búcsúja után már nem is olyan érdekes az Eb. Jött aztán a részben budapesti rendezésű Európa-bajnokság páratlan csodája, az üres stadionban kivívott bejutással (aznap lettem először covidos), aztán a csak nálunk teli lelátók előtt rendezett, népünnepéllyel felérő csoportmeccsek, a halálcsoportban is az utolsó, müncheni mérkőzés 84. percéig továbbjutásra álló Rossi-csapattal. Most pedig újra megadatik nekünk, hogy Németországban játsszunk a házigazdákkal Európa-bajnoki csoportmeccset. S amíg az előző két tornára pótselejtezőn, ha úgy tetszik, a küszöb alatt csúsztunk be, most csoportelsőként, a főkapun át érkezünk. Nem vitás, hogy a tízezer számra a helyszínre készülő szurkolók sem a tisztes helytállásban, hanem a csoportból való továbbjutásban bíznak, amiben persze a 2016-os és 2021-es kellemes meglepetések helyett a csalódás esélye is ott van. De miért ne legyünk optimisták?

Az biztos, hogy ez a kontinenstorna mindenképpen emlékezetes lesz az új, az Eb első napján induló Nemzeti Sportrádió – részben Nemzeti Sport-os, s már hetek óta lázasan dolgozó – stábjának, s ahogy egykor, éppen 70 éve a (mellékletünkként máig létező) Képes Sport hetilap 1954-es újraindulása szorosan összekapcsolódott az angolok elleni 7:1-es magyar győzelemmel és a svájci világbajnoksággal, úgy ezúttal is egybefonódhat a sajtó- és a futballtörténelem. A közmédia tudósítóin – ideértve az M4 Sport televízió, a Kossuth rádió és az MTI, de immár a Nemzeti Sport és a Nemzeti Sportrádió munkatársait is – biztosan nem fog múlni. Kollégáink nagy része már a helyszínen van, holnap én is elindulok, sorrendben a hatodik, s ki tudja, talán a legemlékezetesebb Eb-mre…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!