Nagy napra ébredt vasárnap Berlin, hiszen az Európa-bajnokság döntőjében Anglia Spanyolország ellen játszott. Az, hogy a labdarúgás ünnepére készül a város – és talán maga Németország is – csak fokozatosan derült ki, mert még a hétvége második napjának reggelén sem utalt túl sok jel arra, hogy a kontinens legnagyobb jelentőségű meccsét rendezik este az Olimpiai Stadionban az Henri Delaunay-trófeáért. A főváros külső kerületeiben leginkább a korán kelő helyiekkel, valamint a szombat esti láz maradványait eltakarító munkásokkal lehetett találkozni. Az első életjelekért, immár a délelőtti órákban, Berlin központi részéig kellett vándorolni, a Potsdamer Platz és a Brandenburgi kapu környékére, de még ott is, egészen pontosan a centrumba befutó metrójáraton az első mezbe öltözött brigád helyiekből állt – legalábbis németül beszéltek –, akik valamilyen fura indíttatásból angol válogatott, Betis-, Ajax- és Vasco-mezt viseltek. Kisvártatva kiderült, nincsenek egyedül az öltözködésükkel, a felszínre érve ugyanis azonnal feltűnt, hogy Berlinben vasárnaponként vagy az Európa-bajnokságok fináléjának napján a labdarúgás nevű vallásnak hódol mindenki, és egyfajta ökumenikus istentiszteletet tartva valamilyen csapat mezét húzza magára. A Potsdamer Platz környékén természetesen már megjelentek az angol és spanyol szerelésben feszítők, ám a skála a Fenerbahce-meztől a Messi feliratú Barca-mezen át a norvég nemzeti csapat dresszéig terjedt, és egyértelműen többségbe kerültek azok, akiken valamilyen futballal kapcsolatos ruhadarab volt.
Az embertömeg eleinte korántsem tűnt kellemetlen méretűnek, a helyi kávézókban, főleg a kisebb utcákban megbúvó presszókban könnyedén lehetett ülőhelyet találni, persze az asztaltársaságok között egyre sűrűbben tűntek fel a döntőben részt vevő két válogatott szimpatizánsai. A hangulat aztán a déli órákban durrant be igazán, amikor a helyi vasúti és metrómegállókból özönleni kezdtek a spanyol és az angol szurkolók.
Az első csomópont, ahol nagyobb számban jöttek össze a drukkerek, a Potsdameren található Ritz-Carlton volt, amely előtt az angol válogatott busza parkolt, jelezve, ott szállt meg a csapat. Meglepő módon a helyszín a spanyol szurkolókra gyakorolt nagyobb hatást, a busz előtt ugyanis elsősorban ők mórikálták magukat, és készítettek egymásról viccesnek vélt fényképeket és videókat. Az angol fanatikusok szerint a spanyolok kevésbé voltak jópofák, ők viszont sokszor konkrétan „savanyújóskaként” viselkedtek: visszatérő rigmusként skandálták a rivális szimpatizánsainak, hogy mit csináljanak a spanyol konyhaművészet jellegzetes falatkáival, a tapasokkal (azaz a szeszes italok mellé felszolgált apró szendvicskékkel, kolbász- vagy sonkadarabkákkal), mert szerintük nem a megfelelő testnyíláson keresztül viszik be a szervezetükbe… Bőven volt olyan angol társaság, amelynek tagjai szintén saját performanszokkal jelentkeztek – például a kifejezetten nagy hangszóróból bömböltetett szurkolói diszkó, a legmenőbb sláger, Gala Rizzatto dala, a Freed from Desire volt, valamint ide sorolhatjuk a II. Erzsébetnek öltözött egyéneket is –, de a spanyolok nem pazaroltak a reakcióra pluszenergiát.
Az Eb-döntős hangulat a Brandenburgi kapu közelében kialakított szurkolói zónánál érte el a tetőfokát. Pontosabban a kapu előtt, mert a zónába csak később engedték be a szurkolókat, így az Unter der Lindenen, közvetlenül a magyar nagykövetség előtt rendezkedtek be a döntős válogatott drukkerei egy-egy szabadtéri italmérés körül – nyilvánvalóan óriási rendőri biztosítás mellett. Az angol oldalon a szurkolók először is felvonták a saját lobogójukat egy árbócra, majd elénekelték a God Save the Kinget – aztán még jó párszor –, de a spanyolok sem maradtak adósak, igaz, mivel az ő himnuszuknak nincs szövege, lá-lázva (pontosabban lo-lózva) adták elő, ellenben a következő nótának, amelyet a bikaviadalok klasszikus trombitaszólója vezetett fel, már volt: „Que viva Espana!” A spanyolok kétségtelenül muzikálisabbnak tűntek, náluk többfajta hangszer is feltűnt, az angolok viszont bevetettek egy „királyi” Jaguart, amelynek a bal oldali anyósüléséről újfent a néhai II. Erzsébetnek öltözött illető integetett, a hátsó ülésről pedig egy Harry Maguire-kartonfigura lógott ki, miközben a kocsi tetejére szerelt hangszóróból bömbölt az angol himnusz, amelyet időnként a válogatottat támogató rigmusok váltottak fel.
Az egyébként békés egymás mellett vonulást az Eb elengedhetetlen kelléke, az eső zavarta csak meg, igaz, a szurkolók zöme így is kitartott az önfeledt bulizás mellett, és az Olimpiai Stadionnál már nyoma sem volt az egy nappal korábban tapasztalt vihar előtti csendnek, a nyugalmat felváltotta a futball-láz! Végtelen számú drukker, ugyanannyi rendőr és rendező népesítette be a főbejárat előtti óriási teret, a hangszórókból felváltva játszották a két csapat szurkolói dalait, s persze a többi bejáratnál is zajlott a buli, amely aztán a stadionban természetesen szintet lépett.
A felszabadult éneklés először akkor csapott át hamisítatlan buzdításba, amikor a gyepre bevonultak az Eb-döntő szereplői, azaz az angol és a spanyol válogatott kezdőcsapatának játékosai.
