Nyugdíjasként lett világhírű

Ezerkilencszázkilencven egyik tavaszi délutánján, valahol messze, az Indiai-óceánban megbúvó szigeten megcsörrent egy telefon. A vonal túlsó végén Kamerun elnöke várakozott feszülten, reménykedve, hogy valaki végre felveszi a kagylót. Mindkettejük, sőt mindannyiunk szerencséjére, a hívott fél, akit a kora miatt mindenfelé már csak "öreg oroszlánként” emlegettek, felvette. "Baj van. A csapatnak szüksége van rád. Gyere haza.” Az emberfia 38 év alatt sok mindent megél, ha például futballista, rúg egy rakás gólt, megünnepel egy csomó győzelmet, találkozik sok nagy (vagy magát nagynak gondoló) emberrel, de hogy éppen az államelnök hívja a válogatottba…! Ilyen esetben még akkor is megy, ha a politikát, a politikusokat nem feltétlenül tartja sokra. Megy, mert büszke, és tudja, hogy képes segíteni.

Mozdonyvezető? Na ne…

Roger Milla a haza- és visszatérése nélkül is legendává nemesedett volna Kamerunban (maga a telefonhívás erre a legjobb bizonyíték), és valószínűleg a nemzetközi labdarúgóemlékezet is a legnagyobb játékosok között tartotta volna nyilván őt. De azért jó, hogy az elnök makacskodott. Ha nem tette volna, bizonyosan kevesebbek lennénk néhány emlékezetes góllal, Afrikának talán még ma sem lenne vb-negyeddöntős és olimpiai bajnok válogatottja, és arra sem vennénk mérget, hogy a "fekete kontinens” öt válogatottal képviseltetné magát a sportág legnagyobb seregszemléjén, a világbajnokságon. Természetesen valószerűtlen lenne az afrikai foci ,,hivatalos felemelkedését” egyetlen ember személyéhez kötni, de hogy Roger Milla nélkül a kontinens fociügyei nehezebben kerültek volna sínre, az biztos.
Könnyen úgy alakulhatott volna, hogy a kis Roger megtartja magának a síneket. Ô ugyanis a legtöbb társánál sokkal nagyobb eséllyel pályázhatott volna arra, hogy a fiúgyermekek kötelező álmát megvalósítva mozdonyvezető legyen, de végül nem élt a vasutas édesapa révén megnyíló lehetőséggel. Arról ugyan nem ábrándozott, hogy még életében szobrot emelnek neki "a” kameruni stadionban, az Ahmadou Ahidjóban (arról pláne nem, hogy a hálátlan utókor átengedi az alkotást az enyészetnek…), de korán kiérdemelte a "Pelé” becenevet, ezért elhatározta: futballista lesz. A szegény, de mindenben (és általában mindenkivel) segítőkész család nem állt az útjába, így a mezítlábas utcai futballistapalántából 13 évesen igazolt játékos lett.

Az Éclair csapatából a szintén doualai Léopard-ba 18 évesen vezetett az akkor már széles körben tehetségesnek tartott, életében először profiszerződést aláíró gólvágó útja. A "leopárdokkal” bajnok lett, sőt, a Bajnokcsapatok Afrika-kupájában is eljutott az elődöntőig. Három év elteltével már a fővárosi Tonnerre-t erősítette, amellyel országa kupáját, majd az "afrikai KEK-et” is megnyerte – utóbbi siker évében, 1976-ban neki ítélték az afrikai Aranylabdát. Nem maradhattak iránta közömbösek az európai klubok.

Nehéz francia évek

Hamar kiderült, az ember nem csak Afrikában élhet rosszul a fizetéséből. A francia Valenciennes csábító ajánlatot tett Kamerun új büszkeségének, aki át is kelt az öreg kontinensre. Keserű csalódást okozott neki az első két esztendő, hiszen nem elég, hogy rendszerint a tartalékcsapatban játszott, még a beígért fizetésnél kevesebbel és a felajánlottnál sokkal kisebb lakással is be kellett, hogy érje. Enyhített fájdalmán, hogy 1978-ban bemutatkozhatott hazája válogatottjában – rögtön gólt is szerzett.
A valenciennes-i éveket egy monacói és négy bastiai évad követte – ezeknek nem csak azért örült, mert egyre közelebb került Afrikához. Egy év leforgása alatt a Monacóval és a Bastiával is Francia Kupát nyert, mindkét fináléban játszott, a korzikaiak mezében gólt is lőtt a trófeáért. Bastiából érkezett az 1982-es vb-re is, ahol hazája mindhárom mérkőzésén kezdőként lépett a pályára. A világ ekkor figyelt fel a 175 centis, robbanékony csatárra, aki már ez idő tájt is túl volt a 30. születésnapján.
A világ felfigyelt rá, majd el is felejtette. Bár még hét éven keresztül szerepelt Franciaországban, a Saint-Étienne-ben és a Montpellier-ben bőven rúgta a gólokat, szerepelt a Los Angeles-i olimpián, a válogatottal kétszer is meghódította Afrikát, a világ mégsem borult gyászba, amikor 152 franciaországi góllal a háta mögött, 1989-ben – némi egzotikus levezetést engedélyezve magának – szögre akasztotta a futballcipőjét.
A montpellier-it két évvel megelőzte egy másik búcsú. Doualában és Yaoundéban összesen százezren látogattak ki 1987-ben arra a két mérkőzésre, amelyen Roger Milla elköszönt a válogatottól. Hamar kiderült: ő is, rajongói is elkapkodták. Először – a klubjában még aktív játékosként – az 1988-as Afrikai Nemzetek Kupájára tért vissza, azt meg is nyerte a csapattal.
Aztán következett a bevezetőben említett elnöki telefonhívás, majd az 1990-es világbajnokság. Nehéz eldönteni, hogy azért-e, mert nem vették komolyan az öreget, vagy azért, mert eleinte tényleg nem tudták, kiről van szó, esetleg csak a bürokrácia bizonyult szokás szerint mindennél erősebbnek, de tény: a nemzetközi televíziós közvetítések során végig Millerként írták a kameruniak veterán, 38 éves játékosának nevét. Pedig a Roger Albert Millerként anyakönyvezett fiatalember jóval korábban váltott az otthoni kiejtést követő, ,,afrikaiasabb” Millára, már az 1982-es vb-n is ezen a néven szerepelt.

Micsoda ráadás!

Az olaszországi világbajnokságon illett végleg megtanulni a nevét. Már a címvédő argentinok megleckéztetésének is részese volt, viszont a románok legyőzése és a kolumbiaiak kiejtése, Afrika első vb-negyeddöntős szereplésének kiharcolása már elképzelhetetlen lett volna az ő duplái nélkül. A kameruniak az angolokkal szemben ugyan elbuktak (Gary Lineker két tizenegyesgólja is kellett hozzá…), de hogy sokat tettek Afrika futballjáért, azt a FIFA hamarosan meghozott döntése visszaigazolta: a következő vb-re kettő helyett három afrikai válogatott kapott meghívást.
Milla a következő kalandból sem maradhatott ki. Az eredeti visszavonulását követő ötödik (!) évben – a válogatott vezetőségében eltöltött néhány keserű hónap után – megint harcba szólították, és ugyan az amerikai vb-szereplés nem volt éppen dicsőséges, 42 évesen szerzett góljával valószínűleg örökre beírta magát a futballtörténelembe. Azzal pedig bizonyosan, hogy ő volt az első afrikai futballista, aki három világbajnokságon is pályára lépett.
Azóta két vb-döntőt is rendeztek, amelyeken Milla –az African Soccer című lap szerint a XX. század afrikai futballistája – csak nézőként volt jelen. Arra nem mernénk fogadni, hogy az államelnök fejében egyszer sem fordult meg egy távoli telefonhívás gondolata.