Olasz diadalmámor a Duce szeme láttára

Olaszország első világbajnoki címét szerezte meg 1934-ben

A játék tanítómesterei, a magukat még mindig felsőbbrendűnek tartó különc britek sehol, a címvédő uruguayiak – a hazájukban rendezett első vb európai bojkottjára reagálva – szintén, a többi élcsapat, így a magyar, viszont csatasorba állt az 1934-es világbajnokság előtt. S ha már csatasorba állt (értsd: benevezett), egyik sem okozott híveinek csalódást: el is jutott a napfényes Itáliába. 

Maguknak a házigazda olaszoknak is pályára kellett lépniük – ez volt az első és az eddigi egyetlen alkalom a vb-k történetében, hogy a rendező ország együttesének selejtezőt kellett vívnia a szereplésért. 

A Görögország felett aratott 4:0-s diadal hatására Olaszország kétszeres lázban égett a torna kezdetekor, örült a futball csúcseseményének, és őrülten várta kedvencei bemutatkozását, amely gond nélkül zajlott le (7:1 az amerikaiak ellen). A folytatás ellenben már verejtékszagú volt: a squadra azzurra csak ismétlés nyomán tudta fölülmúlni Spanyolországot, és a fináléban is meg kellett szenvednie a szívós csehszlovákokkal. 

Mi történt eközben a magyar legénységgel és a torna legnagyobb favoritjának kikiáltott, Josef Bican, Karl Sesta, Matthias Sindelar (a legendás Papírember) nevével fémjelzett osztrák Wundermannschafttal? Mindkét társulat sikerrel vette az első akadályt, majd a negyeddöntőben éppen egymással kelt birokra. Ezt szó szerint kell érteni, a hatalmas csatában ugyanis kilenc főre fogyatkozott csapatunk – Avar „Ricsit" Sesta, Markos Imrét a bíró vonta ki a forgalomból –, ez pedig a sógoroknak kedvezett (2:1 oda). Aztán Ausztriát is megállították (Olaszország egy erősen vitatott góllal nyert 1:0-ra), amely nagy letargiájában utóbb a bronzcsatát is elbukta (2:3) Németországgal szemben. 

A Stadio Nazionale del PNF-ben rendezett döntőben a közönség – melynek soraiban helyet foglalt Benito Mussolini olasz diktátor, a Duce is – több mint 75 percen keresztül izgult az első gólért, aztán még öt percig a másodikért. A vezetést tudniillik a csehszlovák válogatott szerezte meg Antonín Puc révén, így nem az első, hanem a második gól után „robbant fel" a stadion, amikor Raimundo Orsi egyenlített…

Tíz perc sem volt hátra, és az olasz gárda minden erejét mozgósította, hogy eldöntse a mérkőzést. Mindhiába – jöhetett a hosszabbítás. A 95. percben a jobb szélre kisodródó Angelo Schiavio, becsapva a tornán egyébként kitűnően védő Frantisek Plánickát, beadás helyett kapura lőtt, s a labda a hálóba vágódott. 

Olaszország hőseit ünnepelte. A nagy stratégát, Vittorio Pozzo kapitányt, a csapat eszét  és vezérét, Giuseppe Meazzát, az addig nem igazán kedvelt oriundóit (olasz származású latin-amerikai honosítottjait), az első vb-n még argentin színekben futballozó Luis Montit, az 1928-as olimpián Argentínával ezüstérmet nyerő Orsit és az ugyancsak Argentínában született Enrique Guaitát. A finálé győztes gólját jegyző Schiaviót, a csodálatos kapust, Gianpiero Combit, meg Giovanni Ferrarit, Attilio Ferrarist és a többieket.