A pécsi csoda éve – Csinta Samu publicisztikája

MI TAGADÁS, lenyűgözött bennünket. Már előzetesen, a bajnokság alapszakasza során is, pedig akkor még senki sem láthatta előre annak az ötezer szurkolónak a jelenlétét a pécsi főtéren, akik harminc esztendeje hajnalba nyúlóan képesek voltak várni a PVSK-Dália Budapestről a BSE-t legyőző bajnokként hazatérő kosarasaira. A város történelmének első csapatsport-aranyérmét megszerző lányokra, Horváth Jucira, Balázs Hajnalkára, Iványi Dalmára meg a többiekre, de legalább hasonló mértékben arra az alig 28 esztendős fiatalemberre, Rátgéber Lászlóra, az együttes vezetőedzőjére, aki a csapat körül több szerepkörben is ezerrel pörögve hozta tető alá a korszak egyik legnagyobb magyarországi sportbravúrját. Azzal a valószínűtlen éjszakával kezdődött Pécs másfél évtizeden át tartó hegemóniája     .     

A „sámánokat” minden korban különös érdeklődés vette körül. Rátgéber hírnevét is valami izgató borzongás alapozta meg, hiszen gyakorlatilag a „semmiből” érkezve – legalábbis azok számára, akik nem voltak naprakészek a jugoszláv kosárlabdázásból – egyetlen idény alatt rakott össze bajnokcsapatot. Utólag jól kirajzolódik az építkezés eredményekben is megnyilvánuló íve, hiszen a rájátszás szakaszának 9–0-s eredményét – azaz a budapesti sztárcsapatokon való vesztett meccs nélküli átgázolást – megelőzően a Szombathely vagy a Szarvas is vissza-visszaráncigálta a valóság talajára a bimbózó csodacsapatot. Az együttese médiahátterét ösztönösen jó érzékkel vagy korát jócskán megelőző kommunikációs tudatossággal összerakó Rátgébernek azonban sikerült fenntartania a PVSK szépen alakuló nimbuszát. Egyszerűen azzal, hogy a legfanyalgóbb, a „mindentudónak” számító újságírók többségét is sikerült maga mellé állítania. Mindenkire volt ideje, jókat mondott, közvetlen volt, legtöbbször cseppet sem akadémikus környezetben, ennek révén jótékonyan szövögette a csapatot övező rokonszenv hálóját.

Persze azért szakmailag is le kellett tennie valamit az asztalra, ellenkező esetben egykettőre kipukkadt volna a jópofizás lufija. „Sok tekintetben túlfetisizálják a jugoszláv kosárlabdát – mondta az újvidéki családi lak tornácán, amikor az 1995-ös bajnoki cím megszerzése után egy alkalommal hazakísérhettem a szülővárosába. – Ha valami jellemző rá, az a védekezésre épülő játék, ami önmagában még nem túl nagy kuriózum, az azonban talán már igen, hogy olyan rendszer volt, amelyhez a játékosokat alakítják, nem pedig fordítva. Én is ezzel az örökséggel érkeztem Pécsre, ott azonban mindjárt az elején megbukott az elmélet, hiszen minden fogadott, csak épp e játékideálhoz alakított keret nem. A pécsi »jugoszlávságunk« abban állt, hogy nem szégyelltünk tanulni senkitől, minden újdonságra odafigyeltünk, e mentalitásból alakult ki minden.”

Rátgéber László előéletéről annyit talán itt is el kell mondani, hogy maga is kosarazott, ifjúsági bajnokságot is nyert, de hamar ráébredt, hogy olyan kortársak között, mint Kukoc vagy Djordjevics legfeljebb átlagos első ligás irányítóvá válhat. A játékról kialakított nézeteinek karakteressége, tudatossága azonban igen hamar közel sodorta az edzői pályához, főleg, hogy sokszoros válogatott édesanya és a válogatottnál is dolgozó édesapa révén „kényszerpályán” haladt. „Otthon mindennapos téma volt egy-egy taktikai elem megbeszélése, ezekben már gyerekként részt vettem, nem is értettem, miért csodálkoznak rá serdülőcsapatom taktikai repertoárjára.” Húszesztendősen bajnok lett a Vojvodina serdülőivel, ahonnan maga mellé szólította a felnőtteket irányító Miodrag Veskovics, és mivel a mesternek sürgős alkudnivalója támadt a klub vezetőivel, az 1991-es nyári alapozást gyakorlatilag egyedül vezényelte le. A balkáni háború, a hatalmas infláció, a bizonytalan holnap űzte el Jugoszláviából, így találtak egymásra az épp edzőt kereső PVSK-val.

Ön- és közmegbecsülését bevallottan növelte, hogy a magyar mezőnyben tétmeccseken képes volt megvalósítani az innen-onnan ellesett vagy maga kitalálta játékvariációkat. „A BSE elleni bajnoki döntőre készültünk, amikor félálomban a tv-készülék távirányítójának gombjait nyomogatva a DSF német sportcsatornán egy amerikai egyetemi bajnoki meccsbe akadtam. Talán az Oklahománál láttam egysoros felállást bedobásnál, amitől rögtön felébredtem, hiszen mintha szinte az én játékosaimra találták volna ki éppen egy BSE-szerkezetű ellenféllel szemben. Jegyzetelni kezdtem, aztán a figurát többször is »eladtuk« a fináléban.”

De jegyzetelt ő egy izraeli étteremben felszolgált papírszalvétára is, amikor – immár a női válogatott szövetségi kapitányaként – 1997-ben Herclijában igyekezett abszolválni az Európa-bajnokság selejtezőjének középdöntős szakaszát. Az történt, hogy a vacsoránál amúgy mellékesen megjegyeztem, hogy ha egyszer nagyon ráér, mesélje már el nekem is egy bizonyos alapvonal-elzárási variáció mibenlétét, mert mindig csak arra ébredek, hogy a center már ziccerhelyzetben van.

Hajnali kettő körül járt az idő, amikor úgy érezte, talán most már én is értem, mi zajlik a pályán. Körülöttünk telerajzolt szalvéták hevertek, az egyiket a lassan kihunyó hajnali éberség utolsó villanásával zsebre vágtam, akit érdekelne, nem eladó.

A harminc évvel ezelőtti berobbanást követően csapatával további nyolc bajnoki aranyat, négy ezüstöt és két bronzérmet gyűjtött be. Plusz kilenc kupagyőzelmet. Csak Magyarországon. A Péccsel nem sikerült az Euroligát megnyernie, két harmadik helyet szerzett, a kontinens klubtrónjára csak később, 2009-ben a Szpartak Moszkvával ült fel.

Az írás apropója azonban a ’95-ös hősköltemény, ne is távolodjunk el tőle túlságosan. Mert Rátgéber László gyakorlatilag már a bajnoki siker másnapján azon meditált, miként fogja motiválni a továbbiakban az immár jóllakott kosárlabdázóit. „Ha eddig különös lelki ráhatásra volt szükség, ezentúl bizonyára a mélylélektan kerül az előtérbe.” Ami valami olyasmit jelentett, derült ki a későbbiekben, hogy ha addig kontrollálatlanul került le róla a zakó meccs közben, borultak körülötte a székek, a továbbiakban már valamennyi tudatosságot is vinnie kell a presszionáló célzatú mutatványba, hogy ébren tarthassa a tüzet. Az utókor ma már tudja, többnyire sikerült neki. Mert a meccselés nem merül ki a megfelelő pillanatban eszközölt játékoscserében, a jó edző sokkoló hatásúnak szánt indulati robbanásokkal is igyekszik megfelelő irányba kilendíteni egy-egy mérkőzés érzelmi ingáját.

Ma már más dimenziót jelent számára a kosárlabdázás. Bár sohasem tartozott a „megdöntendő” rendszert belülről lassan erodálók közé, már korántsem tekinthető a teljesítménykényszer viharaival magányosan dacoló lovagnak. A pécsi Nemzeti Kosárlabda Akadémia – köznapi nevén Rátgéber Akadémia – megálmodója, alapítója, megvalósítója, vezetője, s ebben a többszöri minőségében annak az apostola, hogy bizonyos szint fölött az edző egy teljes szakmai stáb irányítója, munkája eredményének szintetizálója, de változatlanul a felelősség viselője, az esetleges „balhék” egyedüli elvivője.

Annak idején két kofferrel érkezett Pécsre, ugyanakkor felmérhetetlen kosárlabda-örökséggel és határtalan önbizalommal. A következő idény végén már a magyar kosárlabdázás történetének legfiatalabb bajnok szakvezetőjeként ünnepelték. Általam önhatalmúlag ráaggatott további rangok szerint a ledobott és újra felvett zakók lovagja, a bölcs belenyugvás és a felrúgott székek filozófusa, nagy stratéga és máglyára való vajákos szent őrült. Vagy ahogy tömören fogalmazott a pécsi sportcsarnok falának ismeretlen dizájnere: Rátgéber, az isten…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!