Búcsú a jogo bonitótól, az eredmény a lényeg?

Az első „válogatott” mérkőzést a feljegyzések szerint 1914-ben vívták, immáron a frissiben létrejött Brazil Labdarúgó-szövetség (CBF) felügyelete alatt, amikor is az angol Exeter Cityt verte 2–0-ra a Sao Paulóból és a Rio de Janeiróból összeválogatott legénység, az első selecao (azaz kiválasztottak). Ám a sikeres első lépések után az egyes államok közötti belső hatalmi harcok miatt csak elvétve tudtak „igazi” nemzeti csapatot kiállítani, gyakran egy-egy államból válogatták össze az éppen pályára futó tizenegyet.

A brazilok az első két világbajnokságon, 1930-ban és 1934-ben nem hagytak mély nyomot maguk után, 1938-ban viszont bronzéremmel térhettek haza. A főszereplő az első brazil világklasszis, a kígyómozgású támadó, Leonidas volt, aki a tornán négy fellépésen hétszer volt eredményes. Ezzel a vb-k első mesterhármasát szerző „Gumiember” Zsengellér Gyula előtt aranycipős lett. A következő, 1950-es versengést maguk rendezték meg, és azóta sem tudja a kollektív tudat feldolgozni, hogy a Maracana-stadion 199 854 nézője előtt a négyes döntő utolsó mérkőzésén a Barbosa – Bigode, Augusto, Juvenal – Bauer, Danilo, Jair, Zizinho – Ademir, Friaca, Chico összeállításban pályára lépő selecao 2–1-es vereséget szenvedett az uruguayiaktól.

1962-ben, Aymoré Moreira vezetésével, de Garrincha főkolomposságával a gyakorlatilag változatlanul maradt keret magabiztosan vitte véghez a címvédést, a döntőben a csehek ellen diadalmaskodva. Az angliai világbajnokságon újfent borsot törtünk az orruk alá egy kiadós veréssel, de nemcsak ezért, hanem Pelé sérülése és a kaotikus, veszekedésekkel terhes felkészülés miatt volt törvényszerű az újra színre lépő Feola kudarca. Pelé 1970-ben már egy egészen friss generációt vehetett szárnyai alá: a 30 esztendős Gyöngyszem a tornán négy gólt szerzett, egyet a fináléban, ahol a Félix – Brito, Carlos Alberto, Everaldo, Piazza – Clodoaldo, Gérson – Rivellino, Pelé, Tostao, Jairzinho összeállítású sárga-zöldek megdöbbentően könnyedén léptek le 4–1-re az olaszokat. A szövetségi kapitány a keménykezű Mario Zagallo volt, aki 1958-ban és 1962-ben még a középpályán dolgozott Didiék keze alá.

Ezzel a győzelemmel a Jules Rimet-trófea végleg Brazíliába került, de azt aligha gondolták volna, hogy legközelebb csak 24 év múlva térhetnek haza győztesen egy vb-ről. Címvédőként az NSZK-ban a középdöntőbeli csoportban a második helyen végeztek a hollandok mögött, így „csak” kisdöntőt játszhattak a lengyelekkel, amit elveszítettek Zagallo legényei, akik között mindössze öt világbajnok maradt. 1978-ban már Rivellino és Leao mellett egy újabb korosztály csillagai képviseltették magukat, olyan klasszisokkal, mint Oscar, Toninho Cerezo, Roberto Dinamite, Toninho vagy Zico, ám ez is csak egy bronzéremhez volt elegendő.


1986-ban, Mexikóban még nagyobb esélyekkel vágott neki Santana legénysége a tornának, ám a spanyolországi gárda magja az azóta feltűnt tehetségekkel (Casagrande, Josimar, Júlio César, Branco, Alemao, Müller) megerősödve sem tudta hazavinni a kupát. Igaz, szerencséje sem volt, hiszen ha Zico nem hagyja ki azt az ominózus büntetőt a franciák elleni negyeddöntőben a rendes játékidőben, majd Júlio César és Sócrates nem hibázik a hosszabbítás utáni szétlövésben, akkor nem Michel Platiniék mennek tovább. Csak érdekességképpen: az 1982-es keretből akkor éppen hárman, az 1986-osból ketten profiskodtak az öreg kontinensen.

1990-ben Sebastiao Lazaroni kapitány aztán alaposan átesett a ló másik oldalára, hiszen a keret több mint fele európai klubokból érkezett az Italia ’90-re, ám a mesternek a kiváló játékoskeretből (amelyet többek között Taffarel, Jorginho, Aldair, Mozer, Ricardo Rocha, Branco, Alemao, Bismarck, Dunga, Silas, Tita, Mazinho, Valdo, Romário, Careca, Bebeto, Müller, Renato Gaúcho alkotott) sem sikerült ütőképes csapatot összeállítania. A kezdőben hét-nyolc védekező felfogású futballista is bekkelt, miközben Romário a kispadon lógatta a lábát. Így aztán a csoportkör után az örök rivális argentinok nem éppen fantáziadús játékkal is csomagolásra és hazautazásra késztették minden idők talán legunalmasabb és legszürkébb selecaóját.

Az 1994-es vb előtt az új kapitány, Carlos Alberto Parreira kiadta a jelszót: A jogo bonito semmi, az eredmény minden! Ennek jegyében egy elképesztően sarabolós-rakkolós stílusban futballozó középpályát rakott össze, ami miatt Brazília első számú közellensége lett – igaz, a labda és a nézők néha sírva fakadtak a Mazinho-Dunga-Mauro Silva-Zinho középpályássor tettei miatt, viszont 1970 után ismét Brazíliába került a világbajnoki serleg. E kvartett pályára küldése maga volt a szép futball megerőszakolása, nem véletlen, hogy a kor egyetlen valamire való brazil labdaművésze, Raí, a "kis Sócrates" kilógott innen, a csoportmérkőzések alatt ki is kopott a kezdőből.

A megbízható Taffarel előtt a Jorginho, Aldair, Márcio Santos, Branco kvartett védekezett kőkeményen, de az átütő erőt egyértelműen a kirobbanó formában futballozó Romário, Bebeto duó jelentette, hiszen ők ketten nyolc gólt vágtak a torna alatt. Ez a gárda igazán akkor érezte jól magát, ha védekeznie és harcolnia kellett, mert így tudta legjobban kihasználni ékeik robbanékonyságát. Nem véletlen, hogy minden idők legpocsékabb vb-fináléjában képtelenek voltak igazi gólveszélyt kialakítani a védekezés nagymesterei, az olaszok ellen, bár eljutottak egy kapufáig és Mazinho révén egy nagy helyzetig (fájdalom, a gyepnyüvő szűrő akkora lyukat rúgott, hogy hármat pörgött maga körül…). Az „orosz rulettben” aztán Franco Baresi és Roberto Baggio egyéni tragédiája hozta meg a brazilok számára a várva-várt sikert, ám még soha nem kapott világbajnok kapitány annyi kritikát, mint Parreira.

AZ 1994-ES VÉBÉRŐL BŐVEBBEN ITT OLVASHAT!

1998-ra a népharag el is sodorta magával e gárda nagy részét, de a Parreira-utód nagy öreg, Mario Zagallo szerencséjére felnőtt egy olyan generáció, amelyik már ügyesen ötvözte a kontinentális stílust a hazai tradíciókkal. A védelemben maradt a két kőkemény, darabos középső védő (Aldair és Júnior Baiano), de a két szélen egy-egy megállás nélkül rohanó, támadásokban is fontos szerepet kapó hátvéd lépett pályára, két formabontó géniusz: Cafú és Roberto Carlos. A középpályán is vegyítette Zagallo: megmaradt a kapitány(kedvenc) Dunga és a mester találmánya, César Sampaio, de mellettük Rivaldo, Leonardo, Denílson és Zé Roberto személyében technikás, ritmust váltani képes futballisták is szerepeltek.

Támadóival viszont nem alkotott Mario varázslatosat: Romáriót otthon hagyta, de helyet szorított az önmagát már évek óta nem találó Bebetónak. Franciaországban láthattuk végre az Állatot, Edmundót is, azonban a torna idején szokatlanul csendes és a sorba beálló támadó képtelen volt igazolni előzetes jó hírét. A Bundesliga gólkirálya, Élber sérülése miatt maradt távol, az olasz és portugál aranycipős, Amoroso és Jardel Zagallo miatt. Így aztán a támadómunka dandárja Ronaldóra maradt, aki becsülettel helyt is állt, de a döntő előtti titokzatos események miatt (állítólag ha Roberto Carlos nem talál rá szobájukban, akkor bizony meghal) döbbenetesen simán, vita nélkül veszítették el legutolsó mérkőzésüket.

ARRÓL A VB-RŐL BŐVEBBEN ITT!

A 2002-es ázsiai világbajnokságon már egy újabb generációt, és a hagyományos 4–4–2-től gyökeresen eltérő struktúrájú selecaót láthattunk. Luiz Felipe Scolari egy megbízható portást állított a háló elé, az Európában kevéssé ismert Marcos személyében. A háromtagú védelembe Roque Júnior mellett Lúcio és Edmílson személyében két olyan klasszis került, akik a tradicionális dél-amerikai keménységet és az európai fegyelmet ötvözik aranyat érő hatásfokkal, ráadásul az ellen kapuja előtt is gyakran feltűnnek. A két szélső védőt, Cafút és Roberto Carlost őrültség lett volna kihagyni, ők ezért a középpálya két oldalára kerültek. Ronaldo mellett egy igazi irányítózseni, Ronaldinho, a nagy kedvvel játszó Rivaldo, mögöttük pedig két, akkor még Brazíliában futballozó, kőkemény, kíméletet, fegyelmezetlenséget és technikai trükköket nem ismerő játékos, Kléberson és Gilberto Silva helyezkedett el.

Scolari titkos fegyvere egyébként Ázsiában is a Rómában világklasszissá érett Émerson lett volna, ha a játékos nem áll egy edzésen a kapuba, hogy kiforduljon válla… Denílson és Juninho Paulista személyében két művész is kapott némi mellékszerepet, de a csatárkérdéssel megszenvedett a kapitány. A kétéves, fájdalmas rehabilitáció után visszatérő Ronaldón kívül csak Luizao, Edílson és vészhelyzetben Denílson volt bevethető támadóként, ami alighanem a brazil futball legszegényesebb kínálata a vb-történelemben.

A 2002-ES FINÁLÉRÓL BŐVEBBEN ITT OLVASHAT!

Scolari sikerei csúcsán lemondott, utódja Parreira lett, aki úgy tűnt, átugorja a magasra tett lécet, hiszen megnyerte legényeivel a 2004-es Copa Américát és a 2005-ös Konföderációs Kupát is, ez utóbbit ráadásul imponáló magabiztossággal, néhány világklasszis pihentetése ellenére is. Ha a vb-címet előre ki lehetett volna osztani a médiaszereplésekre alapozva, akkor a sárga-zöldek el sem utaztak volna a 2006-os megatornára, csak várták volna a postást a kupával. A Dida – Cafú, Lúcio, Juan, Roberto Carlos – Émerson, Kaká, Ronaldinho, Zé Roberto – Adriano, Ronaldo összeállításban kezdő címvédő nyögvenyelősen és némi szerencsével nyert a horvátok ellen, majd szép lassan formába lendült, ám a legjobb nyolc között a nem éppen csúcsformát mutató franciák megálljt parancsoltak.

Az új kapitány az egykori népellenség szűrő, Dunga lett, aki első szövetségi kapitányként letudott 90 percére még nem sokat változtatott elődje csapatán, egyedül Daniel Carvalho került a kezdőbe, de aztán szép lassan száműzte Scolari és Parreira alapembereit. Pechjére egyik legjobb középpályása, Ronaldinho és egyik leggólerősebb csatára, Adriano is elveszítette neve mögül a „klasszis” jelzőt, és bár akadnak szép számmal ígéretes fiatalok (Maicon, Anderson, Daniel Alves, Lucas, Felipe Melo, Pato, Elano, Marcelo), a vb-selejtezők során a nem éppen parádés játék miatt olyan régi ruhadarabokat is elő kellett venni a szekrény mélyéből, mint Gilberto Silva, Luisao, Mineiro vagy Gilberto.

A 2007-es Copát mindenesetre imponáló magabiztossággal megnyerték, a döntőben 3–0-ra lelépve az argentinokat, Doni – Maicon, Alex, Juan, Mineiro – Gilberto, Elano (Daniel Alves), Josué, Júlio Baptista – Vágner Love (Diego), Robinho (Fernando) összeállításban. Dunga előtt még nagyon hosszú út áll a 2010-es sikerig, amit a vb-selejtezők során elért meglepő pontvesztések is bizonyítanak, ráadásul amiatt is aggódhat, hogy mostanában mintha egyre kevesebb brazil fiatal üstökös jelenne meg a "labdarúgás egén". Optimizmusra ad viszont okot, hogy a 2009-es elő-világbajnokságot, a Konföderációs Kupát megnyerték – írtuk a 2010-es torna előtt, de Dél-Afrikában csúnyán leszerepeltek Dungáék, a legjobb nyolc között kikaptak a hollandoktól.

A 2010-ES CSAPAT PORTRÉJA ITT!

Szokatlan nyugalom uralkodott a brazil válogatott háza táján a világbajnoki kerethirdetéskor: a több mint 800 regisztrált újságíró semmilyen meglepetésről nem tudott beszámolni, Luis Felipe Scolari a már előre megadott nevek mellett a „totális papírformát” ismertette. Ez a papírforma azzal járt, hogy kimaradt a brazilok két, még aktív aranylabdása – a pályafutása zenitjén egyaránt túljutó Kaká és Ronaldinho –, de az össznépi felhörrenés elmaradt. Ezt 2014-ben írtuk, amikor a hazai vébén mindenki győzelmet várt Neymaréktól, de a németek elleni szégyenletes 1–7 után még a kisdöntőt is elveszítették a hollandok ellen.

A 2014-ES CSAPAT PORTRÉJA ITT!

A négy évvel ezelőtti tornán derült égből villámcsapásként jött a németek elleni hetes erősségű pofon az elődöntőben, és bizony sokáig úgy tűnt, hogy ez a következő időszakra is rányomja a bélyegét: a Copa Americáról kétszer is bosszantó körülmények között búcsúzott a selecao, amely a világbajnoki selejtezősorozatot sem úgy kezdte, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva – írtuk róluk a 2018-as nagy torna előtt. Az áttörést végül Dunga eltávolítása, és Tite kinevezése hozta meg. Az 57 esztendős szakemberrel villámgyorsan magára talált az akkor még a vb-ről való lemaradás fuvallatától megérintett válogatott, amely a következő kilenc (!) selejtezőjét megnyerte, és végül első nemzetként már 2017 márciusában biztosította helyét az oroszországi tornán – nem mellékesen pedig tíz pontot vert a második helyen végző Uruguayra.

Tite hatalomátvétele több szempontból is nagyszerűen sült el, a játékosok imádják, amiben szerepet játszik az is, hogy Dungával ellentétben sokkal nyitottabb. Oda-vissza ismeri a labdarúgás minden csínját-bínját, remek struktúrát állított össze, hozzásegítve a válogatottat az azonnali jó eredményekhez, amire hihetetlenül nagy szüksége volt az önbecsülését elveszítő nemzetnek.

Hogy számokkal is alátámasszuk a változást, Tite irányításával Brazília 20 meccsen 16-szor nyert, csupán egyszer szenvedett vereséget, s bár az ez idő alatt szerzett 44 gól sem mondható rossznak, az igazi szenzációt a védekezés rendbetétele jelenti: a húsz mérkőzésen mindössze ötször tudták bevenni a brazilok kapuját, 2017-ben négyet kapott a csapat, s ez minden idők legjobb mutatója, idén pedig az eddigi három meccsen Oroszország, Németország és Horvátország is hiába próbálkozott a retesz feltörésével – mondani sem kell, mindhárom meccset behúzta Brazília.

BŐVEBB CSAPATPORTRÉ ITT!