Az Aranygenerációval sem ment

Peches hatos

A Portugál Labdarúgó-szövetség baljós időpontban, 1914-ben alakult meg, de a válogatott első mérkőzésére – érthető okokból – 1921-ig kellett várni (idegenbeli vereség a spanyolok ellen). A következő évben öntötték végleges formába a Portugál Kupa küzdelmeit, ennek győztese számított az ország bajnokának (az első modern pontvadászatot csak 1938-ra szervezték meg). A nemzeti csapat az 1928-as olimpián a negyedik helyen végzett, de az első világbajnokságra, 1930-ban nem hívták meg. Később a selejtezőkkel nem volt szerencséje: szép sorban hat kvalifikációs szakaszban is elbukott.

Elsőre harmadikok

Az angliai nagy tornára végre kijutott, ám korántsem váratlanul. Az 1961-ben és 1962-ben Bajnokcsapatok Európa-kupája-győztes, 1963-ban és 1965-ben döntős Benfica támadósorából és a Sporting védelméből a brazil Otto Glória ragyogó csapatot rakott össze, amelynek legnagyobb csillaga Eusébio volt. A Benfica két nagy győzelme (a kispadon: Guttmann Béla) miatt érthető módon mindenki sokat várt az 1966-os vb előtt Portugáliától. Nos, a csapat csoportjában nem kevés szerencsével megverte Magyarországot, könnyebben Bulgáriát és Brazíliát. A következő ellenfél a meglepetéscsapat, a Koreai NDK volt, amely a 25. percben már 3:0-ra vezetett, de a portugálok Eusébio vezérletével feléledtek, és öt gólt vágtak. Az elődöntőben a házigazda várt rájuk, és győzött is 2:1-re. A két gólt szerző Bobby Charltonnal nem bírtak a dél-európaiak, akiknek legfőbb fegyverét, az aranylabdás Eusébiót az agresszív Nobby Stiles teljesen kikapcsolta a játékból. Az sem vált javukra, hogy egy jogosnak tűnő tizenegyest nem adtak meg javukra. A portugálok az előző tornára az angolok miatt nem jutottak ki, és itt is a háromoroszlánosok vetettek véget álmaiknak, noha szemrevaló futballt mutattak be, amellyel a szigetországi újságok elismerését is kivívták. Eusébióék végül bronzéremmel térhettek haza, hiszen a kisdöntőben José Pereira – Festa, Baptista, Carlos, Hilário – Graca, Coluna, Simoes – Augusto, Eusébio, Torres felállásban 2:1-re felülmúlták a korábban a magyarokat kiejtő szovjeteket. A torna gólkirálya Eusébio lett 9 találattal, az álomcsapatba rajta kívül a ballábas Mário Coluna került be.

Húsz év magány

Biztosan nem fog újra zsinórban hat vb kimaradni a portugál futball életéből! – vélekedtek a Seleccao hívei, és igazuk is lett: csupán négy maradt ki... Ez is bőven elég volt, csak hát a nyolcvanas évekig nem bukkant fel egy, Eusébióékéhoz hasonló generáció. Az 1984-es, franciaországi Eb-re a szovjetektől elszenvedett 5–0-s selejtezőbeli zakó ellenére is kijutottak, és a Bento – Pinto, Lima Pereira, Eurico, Magalhaes – Frasco (Veloso, 79.), Manuel, Jaime Pacheco, A. Sousa – Chalana, Rui Jordao (Fernando Gomes, 85.) összeállításban játszó déliek egy 0–0-val kezdtek a címvédő NSZK ellen, majd 1–1-re végeztek a spanyolokkal, így Nené kései győztes gólja a románokkal szemben továbbjutást ért. Az elődöntőben óriási mérkőzésen a Michel Platini vezette franciák 3–2-re nyertek, a bronzéremmel azonban mindenki elégedett lehetett Portugáliában. Mexikóban, immáron az üstökösként feltűnt Paulo Futrével a fedélzeten, a legendás José Torresszel a kormánykeréknél, kezdésként legyőzték a kitűnő erőkből álló angolokat (Carlos Manuel góljával), de aztán a lengyelektől és a marokkóiaktól is vereséget szenvedtek. Pedig korábban titkos esélyesként emlegették őket a felkészülési mérkőzéseken mutatott remek formájuk alapján. Akárcsak a magyarokat...

Aranygeneráció – bronzzal és ezüsttel

Az 1990-es vb-ről lemaradtak, de legalább megmutatta már tudását a Rui Costa, Joao Pinto és Luis Figo nevével fémjelzett, az utánpótlástornákon roppant sikeres Aranygeneráció. Az 1994-es vb-n azonban megint csak hiába kerestük volna a portugálokat, és ugyanez volt a helyzet négy évvel később is. (Azóta is sérelmezik a portugálok, hogy a németek elleni sorsdöntő mérkőzésen szerintük jogtalanul állították ki Rui Costát. Igaz, ha korábban Örményországban győztek volna, még így is megelőzik a csoportmásodik ukránokat, és legrosszabb esetben is pótselejtezőt játszhatnak.) Az Európa-bajnokságok esetében több sikerélményük volt, hiszen már az 1996-osra is kvalifikálták magukat, majd 2000-ben, a holland-belga kontinensviadalon egészen az elődöntőig jutottak, sőt, a Vítor Baía – Abel Xavier, Fernando Couto, Jorge Costa, Dimas (Rui Jorge, 91.) – Costinha, Vidigal (Paulo Bento, 61.) – Sérgio Conceicao, Rui Costa (Joao Pinto, 78.), Figo – Nuno Gomes összeállítású gárda csak egy (általuk máig vitatott, egyébként teljesen jogos) büntetővel kapott ki a franciáktól.

Ázsiai csapás, görögfrász

Az első ázsiai világbajnokságra nagy reményekkel utaztak ki Figóék, ám bemutatkozásképpen vereséget szenvedtek az Egyesült Államok legjobbjaitól, majd hiába lőtték le a pályáról a lengyeleket, a társházigazda dél-koreaiak némi bírói segítséggel legyőzték őket. Rossz kapitányi döntések, amatőr hozzáállás néhány játékos részéről és a legnagyobb sztárok betlizése vezetett a kudarchoz. A szurkolók szerencséjére a nagy öregek mellé beértek a Porto 2004-es Bajnokok Ligája-győztes csapatából José Mourinho felfedezettjei (Paulo Ferreira, Nuno Valente, Maniche, Ricardo Carvalho), no és a Cristiano Ronaldo és Simao Sabrosa fémjelezte újhullám is egyre magasabbra hágott. Élükre a 2002-ben világbajnoki aranyat nyerő Brazília kapitányát, Luiz Felipe Scolarit nyerte meg a szövetség, ennek ellenére a hazai kontinenstornán kezdésként kikaptak a görögöktől. Nyögvenyelősen csak beküzdötték magukat a fináléba, ott azonban – egész Portugáliát mély gyászba borítva – újfent vereséget szenvedtek a hellénektől.

Újra a franciák törték össze álmaikat

A németországi megatornán több idősödő játékos még egyszer megmutatta, mire képes, ráadásul a fiatalokra (akik közül immár Cristiano Ronaldo vitte a prímet) sem lehetett panasz. A Scolari-fiúk egészen az elődöntőig meneteltek, ahol ugyanúgy egygólos vereséget szenvedtek Franciaországtól, mint 2000-ben; még az is egyezett, hogy egy Zidane-büntető döntött. Az akkor pályára lépő csapatból – Ricardo – Miguel (Paulo Ferreira, 62.), Fernando Meira, Ricardo Carvalho, Nuno Valente – Costinha (Hélder Postiga, 75.), Maniche – Figo, Deco, Cristiano Ronaldo – Pauleta (Simao, 68.) – már csak öten lehettek ott, amikor a válogatott a 2008-as Eb negyeddöntőjében esélyesként kiesett Németország ellen. (Amúgy a 2006-os bronzmérkőzésen is a Nationalelf volt az ellenfél, amely akkor is jobbnak bizonyult.) A lemondását már a torna előtt bejelentő brazil Scolari „búcsúgárdáján" (Ricardo – Bosingwa, Pepe, Ricardo Carvalho, Paulo Ferreira – Petit (Hélder Postiga, 73.), Joao Moutinho (Raul Meireles, 31.) – Cristiano Ronaldo, Deco, Simao – Nuno Gomes (Nani, 67.)) utóda, Carlos Queiroz csak keveset változtatott. Azt is kényszerből, hiszen a lányos képű középcsatár, Nuno Gomes és Petit veteráni korba lépett, Ricardo kapus pedig klubcsapatából, a Betisből is kiszorult.  

Sir Alex Ferguson egykori jobbkeze elsődleges feladatát teljesítette: ha nehezen is, de kivezette a válogatottat a világbajnokságra. Dél-Afrikában azonban nehéz dolga lesz a szurkolók körében roppant népszerűtlen kapitánynak, hiszen nincs tapasztalt, megbízható kapusa, a védelem oszlopa, Pepe sérülés miatt sokat kihagyott, ráadásul Pauleta visszavonulása óta nincs igazán gólerős támadója a portugál nemzeti csapatnak. Ronaldo viszont csúcsformában tért vissza téli sérüléséből, és zsenije magával ragadhatja társait is, akik között ideális arányban keverednek a topligákban bizonyító, rutinos „öregek" és a sikerre éhes fiatal „csikók".