Az európai deficit egyik fő előidézője az olasz csapat (Fotó: Action Images)

Közismert tény, hogy az Európán kívüli futball-vb-ken – szám szerint nyolcszor az eddigi 18 alkalomból – mindig dél-amerikai válogatott hódította el az aranyérmet. Az azonban mostanáig nem volt jellemző, hogy kontinensünk már a torna közben is jókora hátrányba kerül. Földrészünk válogatottjai a nyolcvan év során csak kétszer (1930, 1950) nem tették ki a legjobb 16 mezőnyének többségét – amikor a hatalmas távolság miatt eleve kevesebben indultak a versenyben, mint a létszám fele.

Az 1930-as rajttól 1978-ig 16-16 együttes kapott meghívót vagy szerzett jogosultságot selejtezők révén a szereplésre, ezért az egyes zónák egymás közti arányát még nem a pályán mutatott teljesítmények határozták meg, hanem a zöld asztal mellett mérlegelő döntéshozók.

Így az első tizenegy kiírás adatai nem mérvadók statisztikánk szempontjából, de azért megjegyezzük: 1930 és 1950 kivételével (gazdasági és/vagy sportpolitikai okokból csupán 4, illetve 6 csapat kelt át az óceánon Uruguayba, illetve Brazíliába, a többiek mind dél-, közép- vagy észak-amerikaiak voltak) mindig minimum kilenc európai alakulat vett részt a vb-ken (azaz a legjobb 16 között). Sőt az „öreg földrészen" rendezett első négy viadalon egyaránt tizenkettő!

1982-től kezdve előbb 24, majd 1998-tól 32 válogatott küzd a csoportkörből való továbbjutásért, összehasonlításunkban tehát ez az időszak jöhet igazán szóba. Mint a táblázatból is kitűnik, korábban mindig akadt legalább kilenc csapat kontinensünkről, amely kvalifikálta magát a 16 közé, de inkább tízet kellene írnunk, ha nem lett volna a 2002-es árnyalatnyi visszaesés.

1982-ben pedig, amikor 12 együttes léphetett csak tovább, az első kör kiesőinek pontszám szerinti sorrendje alapján tölthettük fel 16-osra a (képzeletbeli) mezőnyt, amelybe akkor Európa 13 képviselője fért be (köztük mi is a Salvador elleni 10–1 révén) – sőt a totális dominancia jegyében az elődöntőbe egyik dél-amerikai szuperhatalom (Maradonáék vagy Zicóék) sem tudott beférkőzni az Óvilág legjobbjai mellé.

Mindezekhez képest különösen feltűnő az a drasztikus visszaesés, amely Dél-Afrikában következett be: a második kör hattagú európai „dandárja" (Anglia, Hollandia, Németország, Portugália, Spanyolország, Szlovákia) 40 százalékos visszaesést jelent mindössze négy év alatt! Arra szokás hivatkozni, hogy a vezető bajnokságok és a hazai meg nemzetközi kupák együttesen sűrű programja a végletekig kizsigereli a legjobb futballistákat, ám ez a többi földrész kulcsjátékosainak zömére is igaz – a magyarázat tehát részben másban lehet.

Tény mindenesetre, hogy olyan sem fordult még elő, ami most 2010-ben: az öt nagy európai topliga országai közül mindössze háromnak a válogatottja várhatja a folytatást a nyolcaddöntőben, míg Francia- és Olaszország (a legutóbbi két döntős...) máris kiesett.

Az 1982-es létszámbővítés óta ilyen kizárólag 1994-ben fordult elő, ám az akkori nagyok nem a csoportkörben botlottak el, hanem Anglia és Franciaország már magára a világbajnokságra sem jutott ki!

Más szóval: ilyen korai vb-fázisban eddig sohasem búcsúzott két gárda is az „elitötösből" az adott harmincéves periódus során, ráadásul az angolok, a németek és a spanyolok sem jártak túl messze a gyors elköszönéstől!

Végezetül a többi földrészről: Dél-Amerikának rendszerint nincs módja öt csapatot is delegálni a mezőnybe, de most, hogy megtehette, maximálisan élt is a lehetőséggel (Argentína, Brazília, Chile, Paraguay, Uruguay). A CONCACAF-zóna a számára jobb világbajnokságokon nem egy, hanem – leginkább Mexikó és az Egyesült Államok révén – két együttessel képviselteti magát a második körben, ahogy ez most is megtörtént.

Ázsiának eddig egyszer volt két alakulata a 16 közt, amikor Japán és Dél-Korea rendezte a tornát. Ezúttal e két ország hazájától távol is képes volt erre a bravúrra. Afrika estében viszont csalódás, hogy saját környezetében sem tudta meghaladni az 1970 óta minden egyes alkalommal elé tornyosuló egycsapatos küszöböt (ezúttal is Ghána az egyetlen hírmondója).