Az 1998-as franciaországi torna óta vesz részt 32 válogatott a világbajnokságon, és a többi kontinens még sohasem nőtt ennyire az európaiak fejére. Mint a mellékelt táblázatunkból kiderül, 1998-ban és 2006-ban a legjobb nyolc között volt annyi (6) európai válogatott, amennyi az idén a legjobb 16 közé befért, sőt az ebből a szempontból „leggyengébb" – végül nem is európai győzelmet hozó – 2002-es viadalon is eggyel több (4) volt versenyben a negyeddöntő porondján, mint amennyi most lesz (3, mivel a hat életben lévő európai csapat egymással meccsel).

Ezzel szemben Dél-Amerika mind az öt képviselője talpon van, dicséretesen állja a sarat a CONCACAF-régió, egy csapat még védi Afrika becsületét, és egy-egy európai vetélytárs rovására bejutott a legjobb 16 közé Dél-Korea és Japán is, megdöntve azt a 2002-ben rövid idő alatt megcsontosodó elvet, miszerint Ázsia határain túl ilyesmi nem fordulhat elő.

Mint a bevezetőben utaltunk rá, minden gyengébben szereplő csapat esetében találhatunk „személyre szabott", emberi vagy szakmai magyarázatot a kudarcra. A leghangosabban elbukó franciák esetében elég a bomló csapatszellem sajátos megnyilvánulásaira (sztrájk), Raymond Domenech szövetségi kapitány népszerűtlenségére utalni. A címvédő olaszoknál előhúzhatjuk azokat a kritikákat, amiket Marcello Lippi, a hadvezér kapott a válogatási elveiért, illetve azokat az elemzéseket, amelyek a Serie A hosszú évek óta tapasztalt „kiüresedése", „maffiásodása" (Calciopoli) és a squadra azzurra hanyatlása közötti összefüggést vizsgálják.

Ez csupán két példa az országspecifikus magyarázatokra, folytathatnánk a sort – de vajon vannak-e átfogó érvek? A klubidény feszítettségét, a vuvuzela lélek- és egészségkárosító hatását, valamint az „ördöngösen megtervezett" Jabulanit most hagyjuk...

A londoni Cass Business School tapasztalt kutatói néhány évvel ezelőtt kidolgoztak egy képletet, amelyben az országok társadalmi-gazdasági erőforrásai, futballhagyományai (igazolt játékosok, külföldön játszó légiósok száma, FIFA-tagság kelte) és éghajlata alapján határozták meg labdarúgó-válogatottjaik nemzetközi teljesítőképességét. A meglehetősen bonyolult képletet most ne alkalmazzuk – a 2006-ban elvégzett számítás amúgy az Egyesült Államokat helyezte a rangsor elejére –, maradjunk csupán a két nem szakmai tényezőnél.

Gazdaság-társadalom. Nem új jelenség az öreg kontinens folyamatos térvesztése a nemzetközi versengésben, ami a legújabb pénzügyi válságból való kilábalást is lassítja, miközben Ázsia és Dél-Amerika effajta „reakcióideje" sokkal gyorsabbnak mutatkozott. Lehet, hogy ez a pillanatnyi civilizációs különbség, párosulva a gazdasági nehézségekből fakadó európai frusztrációszint-emelkedéssel, kihat a kontinensek válogatottjainak eddig jelentősen eltérő szereplésére?

Éghajlat. A fenti képlet az adott ország klímáját veszi figyelembe, mint a helyi „futballévszak" hosszúságát meghatározó tényezőt, érdemes azonban a világbajnoki helyszínekkel kapcsolatban is vizsgálódni. Korábban négy világbajnokságot rendeztek az Egyenlítőtől délre – hármat jócskán délre –, az ottani télben. A második táblázatunkban összefoglalt adatok szerint ez nehézségeket okozhatott a nyárból érkező európai futballisták számára, ezzel párhuzamosan nem hátráltatta a helyieket.

Ellenvetés persze tehető, hiszen az idén eddig jól szereplő dél-amerikaiak is számos Európában légióskodó futballistával érkeztek a dél-afrikai hűvösbe, csakhogy ők tulajdonképpen „hazatértek" a déli féltekére, szervezetüknek az akklimatizáció során „ismerős jelenségeket" kellett leküzdeniük.  

Nem úgy az afrikai válogatottaknak, amelyeknek tagjai – leszámítva a házigazdákat – a trópusokon vagy a mediterrán térségben nőttek fel, így élettani vonatkozásban semmiképpen sem érezhették a sajátjuknak az első afrikai világbajnokságot. Így aztán a földrész csapatai hozták megszokott átlagukat: ugyanúgy egy afrikai válogatott jutott be a legjobb 16 közé, mint a megelőző három világbajnokságon.

Nem szabad ugyanakkor elengednünk a fülünk mellett az elefántcsontparti támadó, Salomon Kalou szavait, amelyekből kiderül: az egyébként bátorítónak szánt és a rajtig annak is érzett „Ez a vb Afrikáé!" szlogen hangoztatása inkább lelki terhet rótt a helyi játékosokra, mintsem motivációt jelentett volna a számukra. Az eredmények mindenesetre erről tanúskodnak.

Már csak a két távol-keleti válogatott tisztes, az európai várakozásokat felülmúló szereplésére kellene magyarázatot találnunk. Nos, nagyon úgy tűnik: a szervezett és alázatos munka, amely a kedvező gazdasági klímájú Dél-Korea és Japán társadalmát, és így értelemszerűen labdarúgó-válogatottját is jellemzi, igen jelentős muníció!

Ahhoz mindenesetre elég, hogy e két csapat – nyilvánvalóan sokat profitálva a 2002-es vb-rendezésből, az azt megelőző szisztematikus tanulási folyamatból – megtalálja a neki jutó európai vetélytárs gyenge pontjait, és keményen oda is taposson.

Nos, a küzdelem ma folytatódik, és nagy érdeklődéssel várjuk, hogy körvonalazódó hipotéziseinket a csapatok alátámasztják vagy romba döntik, egyúttal újakhoz szolgáltatva alapot. Sokszor hangoztatott alapvetés ugyanis: a labda gömbölyű...