Spanyolország: talált, süllyedt – a bukás okai

Még egy nap sem telt el a kiesés óta, de sorra jönnek ki az elemzések, hogy miért történt ez éppen most. Mindenki elmondja a véleményét, sokan lesznek okosak most azok közül, akik korábban már látták a bukás jeleit. Vagy nem.

Amikor egy nagy korszak véget ér, mindenki azt a pontot keresi, amikor minden elromlott. De hogyan is lehetne egyetlen pontot találni, amikor fokozatosan értünk el odáig, hogy a Maracana Stadionban „egy Chile” küldje a tenger mélyére a spanyol armadát.

Merthogy azért a jelek már tavaly látszottak. Például a Konföderációs Kupán (szintén Brazíliában), amikor kínkeservesen győzték le tizenegyesekkel Olaszországot az elődöntőben, majd a döntőben súlyos vereséget szenvedtek Brazíliától. Akkor persze még lehetett pufogtatni a szokásos frázisokat: „fárasztó idényen vagyunk túl”, „ez a versenysorozat nem annyira fontos”, „felkészülésnek szántuk” stb.

Még ha ezek igazak is voltak, a játék már nem volt a régi. Egyre inkább kifogyott a szusz abból a bizonyos tikitakából. Ment az, rutinból, de egyre kevesebb tartalommal sikerült megtölteni.

Ahogy arról korábban részletesen írtunk hosszabb elemzésünkben a hollandoktól elszenvedett 5–1-es vereség után, Del Bosque nem látta a fától az erdőt, mert csődöt mondott a védekezés.

A középpályáról nem segítettek vissza a védekezésbe a hollandok ellen (sem). Ennek hiánya volt egyébként a védelem szétesése mellett a fiaskó másik fő oka. Sem a védekező középpályások, akiknek ez lett volna a feladatuk – Sergio Busquets és Xabi Alonso –, sem pedig a támadók nem tudtak visszasegíteni, Arjen Robbenék átrohantak a spanyol középpályán. Lényegében a chileiek is ugyanezt használták ki.

A spanyol csapat a három megnyert tornán (két Eb, egy vb) mindössze hat gólt kapott, Brazíliában két meccsen hetet. Már nem tudták megfojtani az ellenfél játékát, már nem tudták labdajáratással megtalálni a rést a védelem falán.

A tikitaka bukását előrevetítették már a Barcelona vereségei is. A spanyolok szerint fizikailag és lelkileg is kifogyott a szufla az idén a Barcából, és összecsuklott, mint a colstok. Ugyanez történt a válogatottal is. Motiválatlan, lézengő, tanácstalan és halvány csapat játszott. Hiszen a gerincet a Barca adta, és Vicente del Bosque nem tudott jól reagálni a helyzetre. Meg kellett volna újítania a válogatottat, de ez valamiért elmaradt.

Ettől még tény, hogy az ellenfelek egyre jobban alkalmazkodtak a spanyolok egyérintős, rengeteg rövid passzra építő játékához, megtalálták az ellenszerét. Csakhogy önmagában ez még nem a játékstílus bukása, mert a spanyolok nem a megszokott tikitakát játszották. A támadókat célzó mélységi kiugratásokból kevesebbet láthattunk tőlük, mint korábban, és önmagukhoz képest pontatlanabbak is voltak a spanyolok, márpedig a minél több pontos átadás a stílus védjegye. Ezért elmaradt az ellenfél kapu elé szorítása is a hollandok ellen.

Chile már jobban visszahúzódott, de végig tanácstalanság volt érezhető a spanyolokon. A rövid passzok megvoltak, de többnyire alibiből, mert a zseniális ritmusváltásokhoz nem volt meg az „ész” sem annál, aki adta a labdát, sem annál, aki helyezkedésével, beindulásával várhatta volna. És amikor a kapu elé kerültek, rengeteget hibáztak, elég csak Busquets hihetetlen rontására gondolni. De igazából a chileiek rontották el, fojtották meg a spanyolok játékát, ahogy ezen a videoelemzésen megfigyelhető.

A labdarúgás története eddig azt mutatta, hogy önmagában egy formáció vagy egy meghatározott játékstílus nem garancia a végső győzelemre. Mindig jönnek új elképzelések, új fiatalok, akik mást hoznak, és a korábban istenített taktikák a temetőbe kerülnek. Két-három éve még sokan arról beszéltek, hogyan kellene a fiatalokat a csodás spanyol módszerrel képezni, mert abban van a győzelem kulcsa. Most mit fognak mondani? Ez persze már a szakemberek dolga.

Talán az angoloknak van igazuk, akik úgy vélték, hogy nem is a tikitaka volt a győzelem kulcsa, hanem a zseniális játékosok, akik mostanra „elfogytak”? Nem lehetetlen. Hiszen hiába utánozták őket világszerte, lemaradtak mögöttük, mint a borravaló. És bár a spanyol játékosok továbbra is kiválóak, a barcelonai módszer mindenhatóságának mítosza kezd eltűnni.

A csapat esze, Xavi egész idényben csak kereste önmagát, és a vébén sem találta meg. De mivel lehetett tudni, hogy Katarba igazol, ez már nagyjából jelezte, milyen céljai vannak a jövőben. A „régi” Xavi hiányában Andrés Iniesta egyedül már nem tudta kellőképpen felpörgetni a csapatot. Xavi aztán ki is maradt a Chile elleni szenvedésből. A változó időket az is jelezte, hogy David Villa Merbourne-be megy focizni. Xabi Alonso szerint már nem volt éhes, nem „harapott” annyira a csapat, mint korábban, hiszen már mindent megnyert. Iniesta viszont azt mondja, hogy az éhség megvolt, csak nem akadt vezér a pályán. Casillas nem akart mély elemzésekbe bonyolódni, szerinte fölösleges bűnbakokat keresni. És ebben nyilván igaza is van.

A spanyol szakírók is látták már egy ideje, hogy gond van. Nem ostorozták a csapatot, de az aggodalom érezhető volt. Most pedig eljött a számvetés ideje. Vagy mégsem?

A szövetség szerint kár kapkodni. Vicente del Bosque, a sikerkapitány töretlenül élvezi a vezetők bizalmát. A mestert marasztalják, és a jelek szerint ő sem akar lelépni. Sőt, nem is sietnek, nem is kapkodnak. Menjen el nyugodtan nyaralni, pihenje ki magát, és új erővel lásson munkához. Ángel María Villar elnök ragaszkodik az öreghez, mert úgy látja, egyelőre nincs, aki a nyomába érhetne. Azért az Eb-selejtezőn Macedónia nem okozhat gondot egy spanyol csapatnak, még ha lesznek új arcok is... Lesznek?

Nézzük a kapusokat. Casillas nagy kérdés. A csapatkapitány lelkileg nehéz időszakon van túl. Megingott a helye a Real Madridban, egyedül a válogatott maradt a mentsvár. És ahogy az már lenni szokott, boldog-boldogtalan belerúg egyet. Nyakába varrják a vébén kapott gólokat, miközben elfeledkeznek arról, hogy a gólok elkerüléséhez mindig szükség van a védelemre is. Persze hogy Casillas nem a régi, de a védelem sem előtte. A szövetség bátorítja Ikert, hogy folytassa, hiszen oly sok szolgálatot tett már. Ez szimpatikus gesztus, de a végső szót Casillasnak kell kimondania. Végül is csak 33 éves, ami kapusoknál nem kor. Mögötte beugrásra vár David de Gea, aki jó kapus, de még nem elég jó…

A védelem viszont átalakításra szorul. Most úgy tűnik, Carvajal lehet a jobbhátvéd, középen marad Ramos és Piqué, valamint Javi Martínez és Marc Bartra, a bal oldalon pedig Jordi Alba.

A középpályán a jövőt mindenképpen Koke jelenti, akit Herrera, Iturraspe vagy Isco és természetesen Thiago egészíthet ki.

A csatársorban Jesé, Deulofeu és Morata előtt nyílhat meg a tér Villa és Torres után, bár Torres még maradna.

A jövő a mostani kudarc ellenére mégis fényes lehet – remélik a hispánok földjén. Ezt arra alapozzák, hogy Spanyolország megnyerte a legutóbbi két U21-es Európa-bajnokságot, tehát a minőség nem veszett el. Csakhogy a zsenik hiányoznak, de nagyon…

Most sok a kárörvendő, világszerte örömtüzek gyúlnak, hogy kimúlt a legyőzhetetlen nagyvad, új ragadozók vehetik át a helyét. Most, holtában veszik észre, hogy petyhüdtek voltak már az izmai, hogy a foga is meglazult, és a szőre is foltos… Hogy ki vitte be a halálos lövést, lényegtelen.

De az örömök mellett érdemes emlékezni rá, hogy ezek a fiúk megnyertek két Európa-bajnokságot, egy világbajnokságot, és 2006 októbere óta nem fordult velük elő, hogy kétszer egymás után kikaptak volna. Most a porban vannak, de a sikereiket nem veheti el tőlük senki. A futball és a történelem rendje, hogy új csillagok tűnnek fel, a régiek pedig a történelemkönyvekbe kerülnek. De arra mindenki emlékezni fog, hogyan nézte a világ tátott szájjal 2008 és 2014 között a spanyol válogatottat. És inkább kerüljön be egy válogatott a történelemkönyvekbe a sikereivel, még ha a vége bukás is, mint hogy elfelejtsék, mint egy hátsó udvarban rozsdásodó régi Moszkvicsot.