Vb 2014: kis argentin világbajnoki történelem

Ki gondolná, hogy odahaza, azaz Dél-Amerikában sokkal sikeresebb az argentin válogatott, az albiceleste (fehér-égszínkékek) az ősi rivális braziloknál: kevesebb világbajnoki címet nyert ugyan, ám kétszer annyi Copa Américán diadalmaskodott (14:8 a „gauchóknak"). Nem kétséges azonban, hogy mindet elcserélnék a harmadik világbajnoki címért...

A lovak közé csaptak

Már a XIX. század vége felé népszerű volt a labdarúgás Argentínában, köszönhetően természetesen az európai bevándorlóknak. A szövetség már 1893-ban megalakult, a válogatott pedig a kezdettől résztvevője a Copa Américának, amelyen az első aranyérme 1921-re datálódik. Az argentinok az 1920-as években bekapcsolódtak az olimpiai küzdelmekbe is, és 1928-ban egy ezüstérem csengett számukra. Az első világbajnokságra is neveztek, sőt, a Botasso – Della Torre, Paternóster – J. Evaristo, Monti, P. A. Suárez – Peucelle, Varallo, Stábile, Ferreira, M. Evaristo csapat döntőt játszott az uruguayiakkal, ám 4:2-re kikapott. A gólkirály Guillermo Stábile lett, Luis Monti pedig négy évvel később már az olasz válogatottban szerepelt, és nyert világbajnoki címet. Többek között azzal a Raimundo Orsival oldalán, akivel az 1928-as olimpián még együtt nyertek ezüstöt...

Két rossz döntés

Dacból a következő nagy tornára Európába az amatőr játékosokat küldték el (Értük nem kár, ha elcsaklizzák őket! – gondolhatták), majd mivel az 1938-as világbajnokság rendezési jogát nem kapták meg, nem neveztek rá. A második világégést követő két vb-t szintén kihagyták, 1958-ban és 1962-ben már ott voltak, viszont bennragadtak csoportjukban. 1966-ban a nyolcaddöntőig jutottak, ahol a házigazdák ellen oroszlánként küzdöttek (ezzel csengett össze Alf Ramsey angol kapitány véleménye a meccs után, ő ugyanis állatoknak titulálta a dél-amerikaiakat...). Az összecsapás akkor mérgesedett el végleg, amikor Antonio Rattínt az első félidőben kiállították, méghozzá szövegelésért (pedig a német Rudolf Kreitlein játékvezető aligha értette, mit is mond neki spanyolul a középpályás), és ezt óriási kommunikációs közelharc követte. Végül Hurst gólja a szinte csak a bekkeléssel törődő argentinok vesztét jelentette.

Felfutás

A hatvanas években egyre erősebbek lettek az argentin élklubok (River Plate, Boca Juniors, Estudiantes), bár a legnagyobb sztárokat újra elhappolták az európaiak (Alfredo di Stéfano, Omar Sivori). Adtak viszont egy klasszist Dél-Amerikának a River gólgépe, Ángel Labruna személyében (aki fájdalom, negyven is elmúlt, amikor 1958-ban végre vb-n vehetett részt). A nagy sikerekre alaposan rákészültek: az 1970-es selejtezőket elbukták, majd egy egészen jó kis csapat kezdett körvonalazódni Vladislao Wenceslao Cap mester keze alatt, még ha az NSZK-ban ki is estek a második csoportkörben. Ki gondolta volna akkor, hogy nemsokára mekkorát fordul a világ Argentínában, minden értelemben véve!

 

Mindenről gondoskodtak...

Fillol – Olguín, L. Galván, Passarella, Tarantini – Ardiles (Larrosa, 65.), Gallego, Kempes – Bertoni, Luque, Ortíz (Houseman, 74.). Imigyen festett az albiceleste 1978. június 25-én a világbajnokság döntőjében a hollandok ellen. Máig vitáznak azon, vajon César Luis Menotti legénysége akkor is elhódította-e volna a Világkupát, ha nem áll mögöttük az abszolutisztikus politikai rendszer, Peru tizenegye és néhány „odafújós" játékvezető? Amúgy nem volt ez rossz csapat saját jogán sem, hiszen minden csapatrészbe jutott korszakos zseni: a kapuban a bolondos, de kiváló reflexű Ubaldo Fillol, a védelemben a borzasztóan kemény és kíméletlen, ám gólerős Daniel Passarella (a Serie A-ban azóta sem lőtt nála több gólt védő egy szezon alatt), a középpályán Osvaldo Ardiles, aki csodamód később Angliában is népszerű lett a Tottenham színeiben; és természetesen a legnagyobb ász: a gólkirály Mario Kempes. Kulcsszerepe volt a sikerben Menottinak, aki a jobboldali katonai diktatúrában nyíltan marxistaként talán fel sem mérte pontosan, hogy mit is veszíthet ezen a világbajnokságon, de végül teljesítette a „napiparancsot".

A világbajnok trió leggyengébbjei

1982-ben Spanyolországba egy szinte változatlan tizeneggyel utazott el Menotti, és abban bízott, hogy az időközben ígéretből világklasszissá érett Diego Armando Maradona ad annyi lendületet az öregek rutinjához, amennyi elég lehet egy újabb éremhez. Az első kezdőben „DunDiegón" kívül csak a Napoli-támadó, Ramón Díaz, valamint az ő helyére beálló későbbi Real-menő, Jorge Valdano volt vb-újonc. A csoportmérkőzések során kikaptak a belgáktól, fölényesen intézték el válogatottunkat, majd igencsak megszenvedtek a salvadoriak ellen. Ez már előrevetítette középdöntőbeli sorsukat: a C-csoportban mind az olaszok, mind az örök rivális brazilok fölényesen elverték őket.

Nagy orr, nagy siker

Mexikóra dr. Carlos Bilardo, a „Nagyorrú" egy teljesen új csapatot épített Maradona köré. A Nápolyban akkoriban már a csillagok fölött (sokféle értelemben) röpködő klasszis szinte egymaga hozta a győzelmet: kilencen védekeztek-futottak, Maradona varázsolt, elöl Valdano pedig annyi embert kötött le, amennyit csak lehetett. A csoportkörön éppen a Real-csatár vezérletével jutottak át, majd az Uruguay elleni vízi- és csontzenében a tartaléksorból előlépett Pedro Pasculli gólja segítette ki a „gauchókat". Ezek után jött a Maradona-show: Anglia és Belgium ellen a zsebcirkáló cselezett, lőtt, paskolt – s örökre beírta magát a futball nagykönyvébe. A döntőben a csakis rá koncentráló németek ellen az előrelopakodó José Luis Brown és Valdano találatával megnyugtató előnyt szereztek a dél-amerikaiak, majd amikor a legendás germán küzdőszellemet testközelből is megtapasztalták (magyarán kiegyenlített az ellen), Maradona öt német középpályás szorításában egy csodálatos passzal kiugratta Jorge Burruchagát, aki Toni Schumacher kapujáig gyalogolhatott, és nem is hibázott.

Majdnem-címvédés

1990-re a fiatal játékosok java már az öreg kontinensen erősödött. Bár a nyitómérkőzésen a nagyvilág csodálkozására kikaptak egy pompás Francois Omam-Biyik-fejesgól miatt Kameruntól (sokan ekkortól számolják az afrikai futball nagykorúságát), az üstökösként feltűnt Claudio Caniggia gyorsaságát, Sergio Goycochea büntetővédéseit és az (akkor még) elnyűhetetlen Maradona élményszámba menő passzait kihasználva egészen a döntőig meneteltek. Itt a fénykorát élő Lothar Matthäus által cipelt Nationalelf állt szemben az albicelestével, égve a visszavágás vágyától. Az Illgner – Berthold, Augenthaler, Kohler, Brehme – Hässler, Buchwald, Matthäus, Littbarski – Klinsmann, Völler alapfelállású németek mindenkinél jobban futballoztak Itáliában, így jóval esélyesebbnek számítottak az igen szürkécske Goycochea – Simón – Serrizuela, Ruggeri, Lorenzo, Sensini – Burruchaga, Basualdo, Maradona, Troglio – Dezotti tizeneggyel kifutó kék-fehéreknél (a Caniggia, Julio Olarticoechea, Ricardo Giusti, Sergio Batista négyes sárga lapjai miatt nem játszhatott). Akik egészen a 85. percig tartották magukat, ám ekkor Andreas Brehme tizenegyese eldöntötte a mérkőzést. Maradona könnyeit 1.2 milliárdan nézhették a tévéközvetítéseknek hála, és ki gondolta volna, hogy négy esztendő múlva már nem sajnálják odahaza „az istenit", hanem egyenesen közellenségnek kiáltják ki!

Arany lehetett volna a vége

1994-re, az amerikai világbajnokságra Alfio Basile minden idők egyik legkiegyensúlyozottabb argentin keretét hozhatta össze, ahol ideális arányban kaptak helyet az európai és a latinos stílus képviselői. A kapuban a szürkécske Luis Islas állt az előző torna hőse, Goycochea helyén, de a védelemben Roberto Sensini, Fernando Cáceres, Oscar Ruggeri és José Chamot betonszilárdságú négyest alkotott. A Fernando Redondo, Diego Simeone duónál nem sok alkalmasabb védekező középpályás páros állt össze földgolyónkon, amióta kitalálták az emberek, hogy bizonyos célokkal labdákat rugdossanak; előttük DunDiego óriási akarattal tért vissza eltiltása és gyógykezelései után. A Caniggia, Gabriel Batistuta, Abel Balbo „mesterhármasról" pedig fölösleges lenne elmélkedni: a mai fiatalok úgysem értenék, milyen karakteres támadókért lehetett rajongani akkortájt. Nem is lett volna itt baj, ha a görögök és nigériaiak elfenekelése után Maradona nem bukik le tiltott szerek használata miatt... Ettől a csapástól viszont annyira összetört ez a csodálatos csapat, hogy a záró csoportmérkőzést elveszítette Bulgária ellen (Diego szerepkörét Leo Rodríguez és Ariel Ortega próbálta meg átvenni, kevés sikerrel), majd a kieséses szakaszban a bombaformában lévő románok vereséget mértek a sérült (?) Caniggia nélkül felálló kék-fehér hadra. Annyi tanulságot mindenesetre levonhatunk, hogy edzőként nagy hiba egyetlen ember köré építeni csapatunkat, és nem árt némi pszichológiai érzék sem, hogy feldolgozzuk a csapatunkat érő váratlan sokkot.

Az európai légió bukása I.

Az USA-beli kudarc után a halk szavú Basilét a szövetség vezetői felváltották egy keménykezű edzővel, Passarellával, egy olyan szakemberrel, aki képes felrázni, motiválni övéit, valamint helyre tudja tenni az európai álomgázsijuk hatására elkényelmesedő sztárokat. „Talán éppen e keménység hiányzott az előző világbajnokságon ahhoz, hogy gatyába rázzuk a legénységet" – gondolhatta Julio Grondona elnök.

Passarella nem vesztegette az időt, és hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, azaz megtudja, hogy ki hajlandó alávetni magát akaratának, megkövetelte játékosaitól a rövid hajat: aki nem állt be a sorba (a fodrásznál), nem kapott behívót. „Néhány játékos túl sok időt tölt a pályán azzal, hogy a haját igazgatja" – szólt a kapitányi szentencia. Ennek esett áldozatául Fernando Redondo maga és Batistuta haja.

Az 1995-ös Copán „Passa" kialakított egy stabil magot (Roberto Ayala, José Chamot, Javier Zanetti, Simeone, Batistuta, Marcelo Gallardo, Ortega), majd az 1997-es kontinenstornán a hazai tehetségeket mérte fel sorozatterhelésen. A kudarc (Peru kiütötte őket a nyolcaddöntőben) ráébresztette Passarellát arra, hogy vb-t csakis az Európában profiskodókkal nyerhet, így ejtette a Husaín, Bassedas, Delgado, Posse, Calderón, Zapata, Berti, Cardozo vonulatot. 1998-ban tehát a Roa (Mallorca) – Ayala (Napoli), Sensini (Parma), Vivas (Boca Juniors) – J. Zanetti (Inter), Almeyda (Lazio), Simeone (Inter), Verón (Sampdoria), Ortega (Valencia) – Batistuta (Fiorentina), C. López (Valencia) alapcsapattal álltak ki a kék-fehérek. (Mondanunk sem kell, hogy Passarella is Itáliában légióskodott, ahogyan később Roán kívül mindenki, aki akkor még nem). Nem mellékesen a kispadon két korábbi olasz arany- és bronzcipős is csücsült Hernán Crespo és Balbo személyében...

E kétségkívül kiváló gárda a csoportkört csuklóból kirázta, a kieséses körben, a nyolcaddöntőben a nagy rivális angolok fölött is – ha csak tizenegyesekkel is, de – diadalmaskodott, azonban a hollandok ellen „Csacsika" Ortega fölösleges kiállítása annyira megzavarta őket (előtte Patrick Kluivert találatát Claudio López egy elképesztően pimasz góllal egalizálta), hogy a 89. percben Roberto Ayala vezérletével összehoztak egy gólhelyzetet Dennis Bergkampnak, aki az ilyeneket nem szokta büntetlenül hagyni. Akárcsak 1994-ben, most is irányítója okozta az albiceleste (és vele szövetségi kapitánya) bukását...

Az európai légió bukása II.

A következő kapitány, Marcelo Bielsa az ázsiai tornára a négy évvel azelőtti stabil gerinchez igyekezett hozzáragasztani az időközben befutott fiatalokat, mint például Juan Pablo Sorínt, Walter Samuelt, Diego Placentét, Mauricio Pochettinót, magyarán egy teljesen új védelmet épített, a portás Pablo Cavalleróval az élen. Ám választottjai ott rúgták meg, ahol nem várta, hiszen a vb-n a hátsó sor viszonylag szilárdan állt a lábán (akciógólt nem is kaptak), de a középpályán Verón és Ortega egymást múlta alul, hiába várták tőlük a szép játékot (jogo bonitót, ha nem vennék ezt Argentínában szentségtörésnek), az egy szem támadó, Batistuta pedig csak szenvedett Claudio Lópezzel és Kily Gonzálezzel az oldalán. Talán ha a vb-selejtezők gólkirálya, Crespo több játéklehetőséget kap – csak hát Bielsa megfogadta: „Batigol" és Crespo egyszerre nem lehet a pályán...

Nézzük, hogyan estek ki: az F-jelű halálcsoportban nyögvenyelős játékkal, Batistuta fejesével sikerült legyőzniük Nigériát, azonban az angolok visszavágtak franciaországi vereségükért, és David Beckham góljával legyőzték a „gauchókat" (ami azért is volt pikáns, mert tavasszal egy Deportivo-Manchester United BL-mérkőzésen két argentin, Aldo Duscher és Lionel Scaloni közös erővel valósággal levadászták Beckset, aki a Duscher okozta csonttörése miatt kis híján lemaradt a világbajnokságról).

Még nagyobb baj volt számukra, hogy az egységes svédekkel csak 1–1-es döntetlent értek el (pedig a második félidőben egy jó fél órán át három kiváló irányítóval, az Aimar, Verón, Ortega trióval és a González, Crespo, Claudio López selejtezőbeli csatársorral támadtak, ám egyenlíteni is csak a 88. percben tudtak), és mivel az angolok nem tették meg azt a szívességet, hogy kikapjanak, a dél-amerikaiak a csoportból sem jutottak tovább! Utoljára 1962-ben esett meg velük ez a gyalázat...

Jól jött volna Goycochea

2004-ig húzta Bielsa, majd a szövetség az U-válogatottakkal már sokszor bizonyító José Pekermant nevezte ki helyére, aki hogy, hogy nem, a fiatalokra építette csapatát (igaz, a 2002-es generáció alaptagjai, ha nem is vonultak még vissza, jóval harmincon felüliek voltak). A nagy próbatételt a 2006-os németországi világbajnokság jelentette. Az Abbondanzieri – Burdisso, Ayala, Heinze, Sorín – Lucho González (Cambiasso, 17.), Mascherano, Riquelme, Maxi Rodríguez (Messi, 75.) – Saviola (Tévez, 59.), Crespo csapat 6–0-ra kiütötte a szerb-montenegróiakat, előtte legyűrte az elefántcsontpartiakat, majd gól nélküli döntetlent ért el a hollandokkal. A következő körben hosszabbításban hazaküldték a mexikóiakat, ám a házigazdákkal nem bírtak: a tizenegyespárbajban Jens Lehmann brillírozott, Esteban Cambiassóék már nem annyira.

Amikor a kisisten segítsége is kevés volt

Pekerman a németországi vb után íziben le is mondott, utódja a veterán Basile lett, aki a Chile elleni csúfos vb-selejtezőbeli vereségig bírta. „Nincs más hátra, mint előre!” – gondolták a vezetők, és a nép szavára hallgattak, amikor a rendbe jövő Maradonát bízták meg a válogatott vezetésével. Mellette tulajdonképpen egyetlen tény szólt: kisistenként kezelik hazájában. Basile utolsó kezdőjén (Carrizo – J. Zanetti, Burdisso, Demichelis, Heinze – Mascherano, Ledesma, Cambiasso – Messi – Agüero, D. Milito) lényegileg nem sokat változtatott a nagy Diego (Carrizo – J. Zanetti, Angeleri, Heinze – Maxi Rodríguez, Mascherano, Gago, Jonás – Messi, Agüero, Tévez), sikerült is legyőzni Venezuelát. Bolíviában viszont hatalmas zakót mértek rájuk a magasföldiek, majd Ecuadorban, Paraguayban és Brazíliában is vereséget szenvedtek az argentinok. A vége így szoros lett, Uruguayban azonban győzni tudtak a Maradona-fiúk, akik a következő összeállításban léptek pályára: Romero – Otamendi, Schiavi, Demichelis, Heinze – Jonás, Mascherano, Verón, Di María – Messi, Higuaín. A mester a továbbjutást a maga sajátos stílusában ünnepelte meg, ennek némi eltiltás lett a vége. „Maradona a legjobb úton van afelé, hogy az Olümposzról egyenesen a porba hulljon, igaz, volt ő már kis híján a föld alatt is...” – írtuk róla a torna előtt, és bizony Dél-Afrika sem az argentin sikerektől lett hangos, a negyeddöntőben négy gólt kaptak a németektől, a kisisten pedig lemondott.