Európa vs. Dél-Amerika – német és magyar parádé a vb-elődöntőben

 

 

A MINEIRAZO

Brazília a 2014-es vb-elődöntőben Németországtól elszenvedett 7–1-es vereségét csak úgy lehet értelmezni, mint a házigazda Uruguay elleni 2:1-es kudarcát az 1950-es tornán, amelynek következtében Brazília csupán ezüstérmes lett. Utóbbi volt a maracanazo, a Belo Horizonte-i 1–7 pedig a mineirazo, utalva a megélt tragédia helyszínére, a stadion(ok) nevére.

Illetve valamiben különbözik a két esemény: amíg az elsőt a brazil nép tragédiaként élte meg (nem egy szurkoló a stadionból a mélybe vetette magát), a négy évvel ezelőtti vereség korántsem okozott ilyen mérvű emocionális kitörést. Hogy miért? A brazilok 1950-ben úgy érezhették, az identitásukat vesztették el, a futball, a játék a népé volt abban a tekintetben is, hogy a szegénységben a szabadság illúzióját keltette. Ezért élet-halál kérdése volt. A 2014-es 1–7 nagy szégyen, de korántsem jelentett életbe vágó kérdést. Emlékezzünk csak: abban az országban, amelyben a labdarúgás addig szent ügynek számított, tüntettek a futball ellen.

A 2013-as Konföderációs Kupa előtti és rá egy évre a vb-t megelőző tiltakozások megmutatták, a labdarúgás Brazíliában átpozicionálódott. Érdemes magunk elé idézni Paulo Ito falfestő egyik graffitijét, vehetjük szimbolikusnak is. Egy színes bőrű brazil gyerek a kezében késsel-villával sír, mert a tányérján csak egy labda van. Ha Ito több mint hat évtizeddel ezelőtt élt volna, a tányéron lévő labda látványa nem könnyeket, hanem mosolyt csal a kissrác arcára: semmije sincsen, de labdája igen. A 2014-es üzenet egyértelmű: ha szegény vagy, a futball már nem elég, hogy ne az éhségre gondolj. A színes bőrű srác a szegénység szimbóluma, a favelák gyermeke. S már az ő száját sem lehet a futballal betömni. A többi társadalmi réteg pedig anyagi helyzetének javulását féltette a futballtól, a tüntetések figyelmeztettek, a szép játék (jogo bonito) nem elég.

Nem mondom azt, hogy a brazil válogatottat frusztrálta a hátország háborgása, de az eseményektől a játékosok sem függetleníthették magukat. Másrészt a válogatott élére 2012 novemberében kinevezett Luiz Felipe Scolari nem tudta összerakni a csapatot, s a végzetes elődöntőben Neymar sem játszhatott.

Ám a győztesről is illik szót ejteni, noha a nagy különbségű siker a német futball történetében korántsem akkora jelentőségű, mint a házigazdák életében a vereség. Joachim Löw bitang erős csapatot épített, megkockáztatom, minden idők legerősebb német válogatottját. Ráadásul ez az együttes szemre is tetszetősen játszott, teljesen megérdemelten nyerte meg a világbajnokságot. Ami a brazil–német elődöntőn megdöbbentő volt, hogy a németek játszottak úgy, mint fénykorukban a brazilok, viszont a vb házigazdája a gyenge futballja mellett nem csillogtatott küzdőerényeket – mint általában a németek. Brazília a 23. és a 29. perc között négy gólt kapott, nagy kérdés, mire lett volna képes, ha „német szív” dobog a sárga mezek alatt.

 

Ilyen megrendítő események után gyakran mondjuk, már sohasem lesz olyan ez vagy az, amilyen előtte volt. Nos, ez az 1–7-tel is így van. A mondás a brazil futball társadalomban elfoglalt helyzetére vonatkoztatva valószínűleg igaz. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy ennek ellenére lehet-e a brazil válogatott világbajnok, egyszerű a válasz: persze.

De az már más lesz.

2014. július 8., elődöntő:
NÉMETORSZÁG–BRAZÍLIA 7–1 (5–0)
Belo Horizonte, Mineirao Stadion, 58 141 néző. Vezette: Marco Rodríguez (mexikói)
Gólszerző: Th. Müller (11.), Klose (23.), Kroos (24., 26.), Khedira (29.), Schürrle (69., 79.), ill. Oscar (90.)

 

HŐSKÖLTEMÉNY

Az 1954-es vb-n az Aranycsapatnak az 1950-es vb ezüstérmese, Brazília után az elődöntőben a címvédő Uruguay következett. Puskás Ferenc ugyan vállalta volna a játékot, de Sebes Gusztáv bízva a döntőbe jutásban, úgy döntött, hogy „Öcsi” addig is pihenjen. Ám ez maga után vonta, hogy továbbra is meg kellett oldani a balösszekötő pótlását, rá­adásul a brazilok ellen Tóth II József is megsérült. Sebes a center Hidegkuti Nándort tette Puskás helyére, Palotás Péter lett a középcsatár, a brazilok ellen balösszekötő Czibor Zoltánt visszavitte a bal szélre. Palotásra bízta a visszavont középcsatár szerepkörét, de a felállás lehetőséget biztosított, hogy az „Öreg” és Palotás rugalmasan cserélgesse a helyét. A hosszabbításban már Hidegkuti játszott visszavont centert. A kapitány emellett futballistáitól lapos passzokon alapuló, a labda gyors járatását előnyben részesítő játékot kért.

A 4:2-es siker az Aranycsapat legjobb meccse volt, pedig az uruk címvédésre készültek. 1950-ben esélytelenebbek voltak a braziloknál, és a magyarokat jobbnak tartották, mint brazíliai vb házigazdáját, tehát tisztában voltak az erőviszonyokkal. A 75. percig a mieink akarata érvényesült (2:0), ám az uruguayiak „építőművésze”, Juan Schiaffino, továbbá Víctor Rodríguez Andrade és Néstor Carballo igyekezete, no meg Juan Hohberg gólképessége révén az uruk egyenlítettek.

De igaza volt Walter Winterbottomnak, az angolok szövetségi kapitányának, amikor azt mondta, soha életében nem látta így küzdeni válogatottunkat, amely a hosszabbításban is remekül játszott. Az ellenfél szövetségi kapitánya, Juan López Fontana abban látta csapata vereségének okát, hogy az utolsó játékrészben már nem bírták elviselni a mieink nyomását. A 4:2-es siker után Budai II László azt mondta: „Uru­guayt fantasztikus játékosok alkotják, legyőzésük óriási dicsőség.” Bozsik József szerint „az ellenfél hasonló stílusú futballt játszott, mint mi, csak mi jobbak voltunk”. Ne tagadjuk, a világbajnok Andrade dicsérete több mint hat évtized távlatából is megtisztelő: „A magyar válogatott a legnagyszerűbb csapat, amely ellen valaha játszottam!”

1954. június 30., elődöntő:
MAGYARORSZÁG–URUGUAY 4:2 (1:0, 2:2, 2:2)
Lausanne, 45 000 néző. Vezette: Griffiths (walesi)
Gólszerző: Czibor (12.), Hidegkuti (47.), Kocsis S. (109., 116.), ill. Hohberg (75., 86.)