A mexikói szurkolóknak sem ér véget soha az éjjel

A Moszkvában töltött első hét után Oroszország második legnagyobb városába, a csodálatos Szentpétervárra vezetett az utam. A zökkenőmentes utazás után azonban a nyugodt éjszakai alvás elmaradt. Vasárnap este volt, amikor a címvédő Németország nagy meglepetésre vereséggel kezdte világbajnoki hadjáratát, Mexikó egy pazar kontrából szerzett góllal megszerezte a három pontot. Ahogy az előzetes híradások már beszámoltak róla, rengeteg közép- és dél-amerikai szurkoló érkezett Oroszországba.

Én viszont azt mondom, még annál is több.

Szentpétervári szállásomat ugyanis aznap este ellepték a mexikói drukkerek – pedig szeretett válogatottjuk Moszkvában játszott –, lépten-nyomon zöld mezes, sombrerót viselő drukkerekbe botlottam. Az éttermekben és a bárokban – kis túlzással – imádott tequilájukat vodkával kísérték, de örömittasságukat meg lehetett érteni, mégiscsak Németország volt a legyőzött fél. Valami hasonlót érezhettek, mint mi, magyarok, amikor válogatottunk sikerrel vette az akadályokat a 2016-os Európa-bajnokság csoportkörében.

De vissza Szentpétervárra: a szurkolók a vendéglátóegységek zárása után sem akarták berekeszteni az ünneplést, a hotelszobákban folytatódott a fieszta. Hajnali kettőkor a szobámba beszűrődő hangok alapján még valamelyik mexikói néptáncot járhatták, majd csaknem fél óra elteltével, amikor már majdnem elaludtam, megcsörrent a vezetékes telefon. Nem akartam felkelni a kényelmes alvópózból, végül a tizenkettedik csengetésnél egy lajhár lassúságával az asztalhoz vánszorogtam, és felkaptam a kagylót. Spanyol ének zengett a vonal túlsó végén. Nem nehéz kitalálni, honnan jöhetett.

Fél órával később ért véget az éjjel a mexikói fanatikusoknak (szerencsére ők nem ismerik az Eb alatt Magyarországon elterjedt slágert...), ami nekem is megváltás volt.

Az események áradata miatt korán útra keltem, a kevés alvás pedig éreztette hatását. Nem egészen egy óra leforgása alatt kétszer is sikerült eltévednem, de tegyük hozzá, az is közrejátszott ebben, hogy az oroszok valamiért nem szeretik egyértelműen jelölni az útvonalakat.

Előbb az amúgy hatalmas szentpétervári metróaluljáróban indultam rossz irányba, s ez csaknem tíz perccel meghosszabbította a menetidőmet a stadion és a hotel között. A Kresztovszkij Stadionhoz érkezve – amelynek látványa minden egyes alkalommal lenyűgöz – a biztonsági kapukon gyorsan átjutottam, majd a sajtóközpontba tartva hirtelen egy biztonsági eligazításon találtam magam. A mintegy kéttucatnyi fekete ruhás őr és majd' ugyanennyi fegyveres katona szúrós tekintete egyértelművé tette, hogy nem a médiasátor bejáratánál vagyok.

Legalább most már tudom a járást.