Egy vb-csapat, amely ellen senki nem akarna pályára lépni

HARALD „TONI” SCHUMACHER (NSZK): A nyugatnémet kapus Patrick Battistonnal szemben bemutatott „szerelése” (khm) az 1982-es elődöntőn minden más, vb-n elkövetett szabálytalanságnál közelebb állt a halálos végkimenetelhez. A törött bordákkal, csigolyasérüléssel és kivert fogakkal kórházba került Battiston egy ideig kómában is volt, de szerencsére felépült. 1986-ban ismét találkoztak az elődöntőben, ám Battiston ekkor már tisztes távolságot tartott. Schumacher később egy szavazáson a második helyre került Adolf Hitler után a „Franciaország leggyűlöltebb embere” kategóriában. Szerinte egyébként csak úgy ment a labdára, ahogy egy kapusnak kell.

CLAUDIO GENTILE (OLASZORSZÁG). Félreértés ne essék, a „Kadhafi” becenevű játékosban az olasz futballtörténelem egyik legjobb és legeredményesebb védőjét tisztelhetjük, csak épp ő nem a Gaetano Scirea- vagy Paolo Maldini-féle védőiskolát képviselte. Fakultációs tárgya valószínűleg a Sötét Trükkök lehetett, mindenesetre nem volt olyan támadó, aki Gentilét kérte volna emberfogónak maga mellé. Diego Maradona hideg verítékben ébred, ha róla álmodik. Kicsit sajnálja az író, hogy nincs időgép, mert az 1962-es chilei–olasz „santiagói csatában” főszerepe lehetett volna. Mondjuk visszacsaphatott volna a Mario Davidot kiütő (később ezért David fejbe rúgta), Humberto Maschio orrát pedig eltörő Leonel Sáncheznek, aki alighanem bokszoló apjától tanult néhány dolgot.

WERNER LIEBRICH (NSZK): A kőkemény Kaiserslautern-legenda, Werner Liebrich karrierjének sötét pontja Puskás Ferenc szétrúgása az 1954-es világbajnokságon, amivel sikerrel eliminálta a magyar tízest a következő két mérkőzésről. No meg biztosította azt is, hogy Puskás (finoman fogalmazva) ne legyen tökéletes erőállapotban a döntőn. A németek vitatják, hogy szándékos volt a szabálytalanság, ellenben Puskás szerint akkor kapott egy óriásit a bokájára, amikor a labda már ott sem volt. Az eset mindenesetre jól mutatta, mivel kellett megküzdenie a kor legjobbjainak (később Pelé módszeres lerugdalása is össznépi szórakozássá vált).

PEPE (PORTUGÁLIA): A 2006-os világbajnokság idején még brazil állampolgár volt, ezért nem lehetett ott a hírhedt holland–portugál meccsen, pedig elemében érezhette volna magát. Nyolc évvel később azért bebizonyította, milyen kemény, amikor lefejelte a földön ülő (és Pepe megítélése szerint szimuláló) Thomas Müllert egy piros lapért cserébe. Kitűnő képességű védő, aki ennek ellenére legalább annyi gyűlölőt, mint rajongót gyűjtött.

SERGIO RAMOS (SPANYOLORSZÁG). Nem valószínű, hogy meglepetés: az előző négyéves ciklusban nem volt olyan vb-szereplő, aki több lapot szerzett volna, mint a Real Madrid védője, aki az ellenfelek terrorizálását ugyanolyan mesteri szinten műveli, mint a gólszerzést (elvégre az egyik legeredményesebb hátvédről beszélünk). Ramos a világbajnokságokon egészen szolidan viselkedett eddig, de nem véletlen, hogy Nagy-Britanniában igen népszerű az a fogadás, mely szerint kettő vagy több lapot kap Oroszországban.

NOBBY STILES (ANGLIA). Kevés olyan alacsony termetű, erősen rövidlátó, korán kopaszodó játékostól féltek úgy a pályán, mint Nobby Stilestól. A védekező középpályás taktikai feladata az ellenfél legjobbjának „kiiktatása” volt, kerül, amibe kerül. Nem mintha Stiles kizárólag a kreatív játékosok rugdosásával töltötte volna karrierjét (kitűnő és fáradhatatlan labdaszerző is volt), de tény: őt rombolni vitték a pályára. Fogatlan mosolyával pedig bármely klasszis ereiben megfagyasztotta a vért. Itt emlékezzünk meg az általunk „kispadra száműzött” skót Joe Jordanről, aki a „Jaws” becenevet kapta kivert első fogai és finoman fogalmazva is kompromisszummentes stílusa miatt.

GENNARO GATTUSO (OLASZORSZÁG). Ha az olaszok a végsőkig tartó, megalkuvás nélküli, fogcsikorgató harcra nem alkottak volna már meg egy kifejezést (grinta), akkor nyugodtan nevezhetnék Gattusónak is. Ha Gattuso nem darálta le egy mérkőzésen az ellenfél középpályáját, az azt jelezte, hogy eltiltás miatt nem játszhatott. A 2006-os világbajnoki cím ünneplésekor még kis híján Marcello Lippit is megfojtotta az olaszok fanatikus labdaszerzője. Tipikusan az a futballista, aki ellen mindenki gyűlöl játszani, de imádja, ha a saját csapatában van.

ROY KEANE (ÍRORSZÁG). Saját maga vallja be először, hogy volt benne fegyelmezetlen és erőszakos hajlam, ami – ha kitört Keane-ből – „véres ösvényt” vágott a pályán. Bebizonyította, hogy lehet valaki egyszerre klasszis középpályás és nehezen elviselhető gyökér – pályán és pályán kívül egyaránt. Amikor összebalhézott az ír szövetségi kapitány Mick McCarthyval a 2002-es világbajnokság előtt, megüzente „annak a kib.szott g.cinek, akit se szakmailag, se emberileg nem tart semmire”, hogy feldughatja a vb-t a seggébe.

ZINÉDINE ZIDANE (FRANCIAORSZÁG). Miután a fenti trió biztosította, hogy még a mikroorganizmusok sem juthatnak át élve a középpályán (az ellenfél csatárai meg már rég kórházban vannak), kell egy kreatív játékos is. Zidane tökéletes megoldás, lévén azon két játékos egyike (a másik a kameruni Rigobert Song), akit kétszer is kiállítottak világbajnokságon. Ráadásul két „minőségi piros” volt: 1998-ban megtaposta a szaúdiak legjobb játékosát, Fuad Amint, 2006-ban pedig a döntőben Marco Materazzi provokációja után az olasz védő mellbe fejelésével zárta le válogatott karrierjét.

LUIS SUÁREZ (URUGUAY). A legutóbbi világbajnokságon a Maracanában a teljes kolumbiai szurkolótábor házi készítésű, sárga-piros-kékre festett szájkosárral vonult fel, finoman üzenve a Giorgio Chiellini megharapásáért eltiltott uruguayi csatárnak. Ha ez nem lenne elég (bár Suárez harapott máskor is a pályán), ott van még az a szándékos kezezés 2010-ből, amellyel megakadályozta Ghána elődöntőbe jutását. Ha a futballal foglalkozik, akkor a világ egyik legjobb befejező csatára. Ha nem, akkor két lábon járó piros lap.

DIEGO COSTA (SPANYOLORSZÁG). A brazilból spanyollá lett center minden védő rémálma: nem elég, hogy kitűnő center, erős, mint a bivaly, de még véletlenül sem hajlandó tisztán játszani. A 2018-as világbajnokságot egy minőségi párharccal kezdte Pepe ellen, erre mondják, hogy vannak esetek, amikor a kettős leléptetés a legjobb, amit tehetünk.

A KERETBEN MÉG: Oliver Kahn (Németország), Andoni Goikoetxea (Spanyolország), Marco Materazzi (Olaszország), Terry Butcher (Anglia), Paolo Montero (Uruguay), Nigel de Jong (Hollandia), Joe Jordan (Skócia), Billy Bremner (Skócia), Mark van Bommel (Hollandia), Zlatan Ibrahimovic (Svédország), Leonel Sánchez (Chile), Edmundo (Brazília). Ugyan a FIFA szabályai ellenére ez 2 kapust és 21 mezőnyjátékost jelent, de egyrészt ez a válogatott rá se ránt a szabályokra, másrészt ki merne beszólni?