Meccs a romok között – a sztálingrádi csata futballemlékei

Kétszer is le kellett állítani az elmúlt években a volgográdi stadion építését, miután a földmunkák során emberi maradványok kerültek elő – a sztálingrádi csata áldozatainak csontjai. Ritkán sodródik annyira közel a labdarúgás a történelemhez, mint Volgográdban, a településen, amely 1942. augusztus 21. és 1943. február 2. között – még Sztálingrád néven – teret adott a második világháború legvéresebb ütközetének. A 199 napon át tartó vérontás áldozatainak száma meghaladta a másfél milliót (a hatalmas délnyugat-oroszországi település mai lakosságának másfélszeresét), a tengelyhatalmak oldalán harcoló magyarok vesztesége 120 ezer főt számlált.

„Ha figyelembe vesszük a város mérhetetlen szenvedését és a második világháborús győzelemben játszott kivételes szerepét, úgy gondolom, helyénvaló, hogy Volgográdot is az idei világbajnokság helyszínének választották” – hangzott Lindsay Skoll, Nagy-Britannia oroszországi nagykövet-helyettesének ünnepi beszéde a hétfői Tunézia–Anglia (2–1) mérkőzés előtt, a volgográdi Mamajev kurgán háborús emlékművénél. A brit diplomata nyilatkozata nemcsak azért érdemel említést, mert miközben világháborús győzelemről szól, durván megfeledkezik a történelem nyerteseit, veszteseit egyaránt felvonultató világbajnokság kapcsán elvárható semlegességről, hanem a jelenlegi orosz–brit politikai kapcsolatok miatt is. Miután külpolitikai szakértők szerint az utóbbi időben a viszony már-már hidegháborús szintre süllyedt, különösen méltánylandó gesztus a britek részéről a középszintű külképviselő delegálása a volgográdi helyszínre, amiként az is, hogy Greg Clarke, az Angol Labdarúgó-szövetség elnöke és a szurkolók képviselete egyaránt megkoszorúzta az elesett szovjet katonák tiszteletére állított emlékművet.

Helyi forrásaim szerint nem véletlenül ragaszkodott Vlagyimir Putyin elnök és az orosz sportvezetőség a volgográdi világbajnoki helyszínhez: jelképes politikai üzenetet hordoz, hogy a mérkőzéseknek otthont adó stadion mögött domboruló hegyen ott áll a Szovjetunió talán legfontosabb katonai győzelmének monumentális emlékműve, a Nyikita Hruscsov szándékainak megfelelően a New York-i Szabadság-szobornál is magasabbra épített, kardját lendítő nő (Haza anyácska) fémből kiöntött óriásalakja. A város hétköznapjait mindmáig meghatározza a borzalmas csata nyomasztó emléke, az utcákon egymást érik a második világháborús mementók, a történelemfordító összecsapás részleteit bemutató múzeumban a világbajnokság alatt a szokásosnál is hosszabb sorok kígyóznak. Valószínűleg az sem véletlen, hogy eddigi oroszországi utam során éppen a sztálingrádi csatában elesettek tetemei fölött élők fejtegették a leghangosabban, nincs értelmetlenebb emberi tevékenység a háborúskodásnál.
És ha ők ezt mondják, vajon mit szólt az a kilencezer ember, aki hetvenöt évvel ezelőtt, 1943. május 2-án összezsúfolódott Sztálingrádban a háromezres Azot Stadionban, hogy szemtanúja legyen az éppen csak befejeződő csata után maradt romokon lejátszott első mérkőzésnek?

A várost felismerhetetlen állapotban hagyta a számos bombázás és utcai harc, a lakosság egy részét kitelepítették, akik maradtak, pincékben, csatornákban próbáltak menedéket keresni, miután a település épületeinek 88 százaléka megsemmisült. A viszonylag enyhén bombázott déli városrészen feküdt az említett – vegyi üzemhez tartozó – futballpálya, amelynek játékterén még 1943 tavaszán betemették a lövészárkot és a bombák ütötte krátereket, az oldalvonal mögé pedig falelátót építettek, hogy a stadion méltó helyszíne legyen a május elsejei ünnepség fő attrakciójaként tervezett békemeccsnek. Végül az eseményt kénytelenek voltak egy nappal későbbre tolni, mert elterjedt a hír, hogy május elsején újabb ellenséges támadásra kell számítani – a Sztalingradszkaja Pravda napilap példányaiban egyenként javították tollal az eredetileg megjelölt időpontot.

A hazai csapat megszervezését a két ötletgazda, két neves helyi futballista, Vaszilij Jermaszov és Konsztantyin Belikov vállalta magára, és mint a visszaemlékezésekből kiderül, a kivéreztetett városban bizony nehéz feladatnak bizonyult tizenegy, másfél órás sportolásra alkalmas játékost találni. Noha a hazai fél megjelölésénél a források még ma is ellentmondanak egymásnak, valószínűnek tetszik, hogy a részben a Traktor Sztálingrád játékosaiból verbuválódott Dinamo Sztálingrád csapata fogadta neves ellenfelét, a korszak szovjet sikeregyüttesének számító Szpartak Moszkvát. Az előző nap a fővároshoz közeli repülőtér mellett, egy iskola matracain elszállásolt moszkvai játékosokat katonai különgép szállította Sztálingrádba (az orosz futballtörténelem első charterjárata), és bár az utazás körülményeit illetően sokáig két romantikus legenda is keringett, történészek mindkettőt megcáfolták: nem igaz, hogy a gép átrepült a front fölött, ahogyan az sem, hogy a vezetőfülkében a szovjet légierő marsallja, Alekszandr Pokriskin ült. Az a részlet ellenben igaz, hogy a mérkőzésre repülőgépről dobták le a labdát, még ha a célzás nem is volt tökéletes…

„Pánik tört ki a közönség soraiban, amikor meglátta a közeledő repülőgépet – elevenítette fel a sajátos felvezetés pillanatait Klim Konjakin, a mérkőzés nézője, volgográdi szemtanú. – Hiába, az emberek hónapokon keresztül rettegésben éltek, újabb és újabb légiriadók közepette. Így aztán a mérkőzés előtt is úgy tettek, ahogyan ilyen esetekben megszokták, amennyire tudtak, szétszóródtak, és a földre vetették magukat. Aztán megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a repülőből csak a labdát ejtették ki, amely azonban nem a pályára, hanem a stadionon kívülre esett. Húsz percig tartott, amíg sikerült előkeríteni, és végre elkezdhették a játékot.”

Óriási meglepetésre a háborúban megtépázott sztálingrádi Dinamo nyerte meg 1:0-ra a mérkőzést, amelyről az angol Times napilap is beszámolt: „Ha az oroszok képesek futballozni Sztálingrád romjain, csakis annak lehet bizonyítéka, hogy bizakodók a jövőt illetően.”

Valamiért a történelmi meccs emléke mégis háttérbe szorult a szovjet időkben, Dmitrij Rogacsjov újságíró kétezres években írt könyve irányította rá ismét a figyelmet. A világbajnokságra érkező szurkolók azonban hiába keresnék a háborús mérkőzés helyszínét, az Azot Stadion az idők során megsemmisült, a helyén lakóházak épültek.