Mi köze Nyizsnyij Novgorodnak egy magyar kisvároshoz?

Minden kisebb, egyszerűbb, az emberek kedvesebbek, bár az oroszon kívül más nyelvet még annyira sem beszélnek, mint a két nagyvárosban. A repülőtéren úgy éreztem magam, mintha hazaértem volna: szinte még ki sem tettem a lábam a gépből a landolás után, a taxisok máris egymásra licitáltak, hogy a kegyeimbe férkőzzenek.

Az eddig bevált módszernél maradtam a szállásom megközelítését illetően, azaz tartottam magam a futballnyelvből ismert „győztes csapaton ne változtass” elvhez. Volt olyan „hiéna”, aki egy számológépet hozott, és azon mutatta, mennyiért visz el, egyikük már a bőröndömet is fogta, hogy segít elvinni az autójához. Kötöttem az ebet a karóhoz, az udvariasságon túllépve utasítottam vissza az ajánlatokat.

Szerencsére néhány percen belül megérkezett a kis fekete autó, amelynek fiatal sofőrje úgy száguldott végig a városon, mintha nem lenne holnap. A technikai sportok kedvelőjeként élveztem a sebességet, a kocsi által kiadott hangok viszont vészjóslónak tűntek, így gyakran pillantottam a GPS-re, hogy mikor érünk már oda.

Egyszer csak a kőbányai lakótelepet idéző panelrengeteg alatt álltunk meg, közvilágítás és utcanevet jelző tábla híján csak arra hagyatkozhattam, hogy sofőröm tudja, hol vagyunk. A legalább tizenöt emeletes tömbök egyikének aljában pislákolt némi fény, kiderült, itt rejtőzködik a panzió, amelyet keresek. A páncélkemény bejárati ajtó csengetésre kinyílt, az idős recepciós hölgy természetesen csak oroszul beszélt, így ismét a jól bevált fordítóalkalmazást hívtam segítségül. A kommunikáció nem volt zökkenőmentes, de célt ért, elfoglalhattam a szobámat.

Odakint még késő este is harminc Celsius-fokot mutatott a hőmérő, ehhez képest bent nemhogy meleg nem volt, de a bekészített hősugárzót is kénytelen voltam bekapcsolni... Amíg felmelegszik a szoba, gondoltam, sétálok egyet a környéken, feltérképezem, hová is csöppentem.

Rossz ötlet volt.

A panelek mögötti parkban a koromsötétben egyszer csak vészjósló szempár világított rám, egy nagy termetű kóbor kutya figyelte minden lépésemet. A bajt megelőzve a másik irányt választottam inkább a házak között. Alig haladtam néhány métert, egy drótkerítéssel elkerített üzemnél találtam magam, a biztonsági személyzet (két termetes, sört szürcsölgető úriember) pedig integetett, és oroszul magyaráztak valamit, így egyből tudtam, ez sem a megfelelő irány.

Végül megtaláltam a főutat, ezzel teljesítettnek véltem küldetésemet, és visszatértem a kiindulópontra.
Ennyi kaland elég volt egy estére.