Ötből semmi, fejlődés sehol: az afrikai futball a padlón végezte a vb-n

Vannak dolgok, amelyek változatlanok. 2014-ben a brazíliavárosi vegyes zónában beszélgettünk az afrikai újságíró kollégákkal a kontinens csapatainak szerepléséről – épp Ghána kiesése után voltunk –, és annak ellenére dőlt belőlük a panasz, hogy két válogatott (Algéria és Nigéria) akkor továbbjutott a csoportkörből.

Az akkor felsorolt problémák (nem megfelelően profi háttér, klikkesedés, politikai beavatkozás a labdarúgóéletbe, fegyelmi gondok, taktikai és szervezettségi hiányosságok) többsége azóta sem tűnt el, szerencsére az egyik legfeltűnőbb – a szövetség nem fizeti ki a játékosok és a stáb prémiumát, ezzel sztrájkveszélyt okozva – Oroszországban nem jelentett gondot.

Az afrikai csapatokkal most a pályán kívül sokkal kevesebb gond volt, fegyelmi problémákról nem jött hír – viszont a pályán egyáltalán nem voltak sikeresek. Játékban Marokkó és helyenként Szenegál keltett jó benyomást, ám Egyiptom és Tunézia nyomtalanul tűnt el a vb-ről, míg Nigéria ugyan közel állt a továbbjutáshoz, de az egész tornán legfeljebb két jó félideje volt.

Tehát 1982 óta először nincs afrikai csapat a továbbjutók között. Csalóka dolog 1982-vel párhuzamot húzni, hiszen (az 1986–1994 közti tornákkal ellentétben) a 24-ből akkor csak 12 csapat lépett tovább. Kamerun veretlenül (és nyeretlenül – csupa döntetlennel), Algéria csak az egyértelműen megegyezéses NSZK–Ausztria mérkőzés eredménye miatt esett ki. Mi több: ha kiszámoljuk a csoportkörben elért pont/meccs átlagot, a mai napig az 1982-es Afrika csúcsteljesítménye.

Ez már önmagában is elég problémás.

NEM TUDNAK ELŐRELÉPNI

A kontinens 1934-ben debütált a világbajnokságokon, az egyenes kieséses rendszerű tornán Egyiptom Magyarország ellen búcsúzott. 1970-ig szünet következett, akkor Marokkó kvalifikálta magát a vb-re, majd 1974-ben Zaire (ma Kongói DK) révén Fekete-Afrika is bemutatkozott. Innen sorra jöttek az „elsőzések”: 1978-ban Tunézia megszerezte a vb-k történetének első afrikai győzelmét. 1982-ben Algéria volt az első afrikai csapat, mely pozitív mérleggel zárt csoportjában, Kamerun pedig első afrikai válogatottként zárta veretlenül a csoportkört. 1986-ban Marokkó lett az első nyolcaddöntős, 1990-ben Kamerun az első negyeddöntős.

Nagyjából az „elsőzések” itt álltak meg. A nigériai válogatott 1994-ben remek benyomást keltett, 1998-ban pedig az olimpiai bajnokként érkező csapatot a titkos elődöntő-esélyesek között is számon tartották, ám az akkor tényleg szuper „Szuper Sasok” kaptak egy óriási pofont Dániától. Szenegál 2002-ben a világbajnok franciák legyőzésével debütált és a legjobb nyolc közé menetelt, 2010-ben pedig Ghána egy Suárez-kezezésnyire és egy értékesített tizenegyesnyire volt attól, hogy Afrika első vb-elődöntőse legyen. A történelmi lehetőség elillant, Asamoah Gyan rosszul célzott. 2014-ben a vb-k történetében először két afrikai volt a nyolcaddöntőben, de a kontinens futballjának szakértői is stagnálást láttak, és egyedül Algéria jó játékát tudták pozitívumként említeni.

Most meg… semmi. Az afrikai csapatok mind elbúcsúztak egy kör után, és 1974 óta most hozták a legrosszabb pont/mérkőzés mutatót, mivel a 45 megszerezhető pontból csak 11-et gyűjtöttek be. Az afrikai válogatottak 1998 óta nem tudnak együttvéve háromnál több győzelmet aratni a csoportkörben. De vajon miért nem megy nekik (most ne a balszerencsével és néhány megkérdőjelezhető bírói ítélettel indokoljunk)?

DROGBA: NAGY VISSZALÉPÉS VOLT EZ

„Hiszek abban, hogy az afrikai csapatok sikeresek lehetnek egyszer, de ehhez újból át kell gondolnunk, hogyan közelítjük meg a nagy tornákat. A mostani nagy visszalépés volt. Ez lehetőséget biztosít arra az összes afrikai válogatottnak és az Afrikai Labdarúgó-szövetségnek is, hogy átgondolja a stratégiáját, és azt, hogyan kellene fejlődni. Mit akarunk elérni a következő világbajnokságon? A potenciál megvan bennünk. Megvan a fejlesztéshez szükséges pénz is. De ennél több kell. Állandóság kell, és olyan struktúra kiépítése, amelyet az európai és a dél-amerikai csapatoknál láthatunk” – nyilatkozta a BBC Sportsnak a vb alatt szakértőként dolgozó legendás elefántcsontparti center, Didier Drogba.

Az alapok egészen biztosan nem hiányoznak. A világbajnokságon részt vett afrikai játékosok hetven százaléka Európában profiskodik, több mint felük részben vagy teljesen már utánpótlásszinten is az európai topfutballban volt, tehát az elérhető legprofibb képzést kapta. Ha az öt válogatottból összeállítanánk egy álomcsapatot, akkor (az Afrikában neuralgikusnak számító kapusposztot kivéve) azt a legtöbb edző szó nélkül elfogadná. Sztárokban sincs hiány.

Valamiért mégis elveszett a dinamikus fejlődés – vagy bármilyen fejlődés – érzete, amely oly vonzóvá tette az afrikai futballt a nyolcvanas-kilencvenes években. A hírhedten rossz jós Pelé tippje – hogy egy afrikai csapat még a 20. században világbajnokságot nyer – 1977-ben hangzott el. Most elképzelhetetlennek tűnik, hogy az európai–dél-amerikai dominanciát pont egy afrikai válogatott dönti meg.

A FIFA dollárszázmilliókat öntött az afrikai futballba, viszont a fejlesztések ellenére is kérdés, hogy a kontinens labdarúgása fejlődik-e – ezzel a témával foglalkozott a World Soccer 2015-ben.

A magazin szerint a válasz lehangoló. A gyakran politikai és gazdasági indíttatású, „intézményesített korrupcióval kísért” fejlesztési projektek sokszor inkább hátráltatják a helyi futballt, illetve azt okozzák, hogy egyénileg remek játékosokat nevelnek ki az afrikai országok, ám a kontinens futballélete nem fejlődik. A kinevelt játékosokat meg egyre korábban „lefölözik” az európai topklubok.

„Bár vannak fejlődésre utaló jelek, a korrupció lassan megfojtja a játékot a kontinensen, mert a grassroots futballnak szánt pénzek gyakran más zsebekben kötnek ki. A hosszú távú fejlődéshez nemcsak sztárjátékosok kellenek, hanem nagy merítési lehetőség is. Afrikának kétségbeejtően szüksége lenne további infrastruktúra-fejlesztésre, megfelelő vezetésre, sokkal jobb edzőképzésre és az utánpótlás-nevelés fejlesztésére is” – írta az elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkozó World Soccer-szerző, Luyang Syvänen.

„Álljunk meg 1990-ben. Az azt megelőző 12 évben az afrikai futball fejlődése egyértelmű és világos volt. Elkerülhetetlennek tűnt az, hogy ez az előretörés folytatódik, így született meg az a gondolat, hogy előbb-utóbb afrikai világbajnok is lesz. De húsz évvel később közelebb vagyunk-e ehhez bármivel? A játékosok megvannak ugyan, ám nemzeti szinten a játék a 20 évvel ezelőtti szinten stagnál” – írta a dél-afrikai világbajnokságon Ghána kiesése után a Guardianben Jonathan Wilson. A helyzet azóta leginkább csak romlott.

Aki rendszeresen nézi az Afrikai Nemzetek Kupáját, aligha fedezhet fel fejlődést. Nagy neveket, remek futballistákat igen. De a mérkőzések többségének a színvonala messze elmarad az elit szinttől, időjárásilag is érthető okokból sokszor lassabb a tempó, általában helyi, nagy tekintélyű (de elit futballban magukat kipróbálni nem tudó) edzők vagy európai „futballkalandorok” nézik a kispadról, ahogy másodrendű európai futballt játszanak a csapatok. Messze van ez attól a nézőben keltett izgalomtól, amely az 1990-es évek ANK-it jellemezte. Vagy lehet, hogy abban az ismeretlenség, az újdonság varázsa is benne volt?

EGY ÚJ EDZŐGENERÁCIÓ SEGÍTENE?

Talán a szenegáli válogatott rendkívül szimpatikus, a kiesésre kifogásokat és mentségeket keresni nem akaró szövetségi kapitánya, Aliou Cissé képviselheti azt az edzőtípust, amelyre az afrikai csapatoknak nagy szükségük lenne. A kilencéves korától Franciaországban nevelkedett szakember ifjúsági és felnőtt játékosként végig az európai elit futballban töltötte karrierjét, majd néhány évvel visszavonulása (és edzői papírjai megszerzése) után hazament, hogy átadja tudását. Olyan hitelességgel rendelkezett, amellyel kevés afrikai edző. Csapatkapitánya volt egy világbajnokságon remeklő szenegáli válogatottnak, Franciaországban és Angliában profiskodott, Franciaországban tanult.

Hasonló volt a helyzet ahhoz, mint amiért Dárdai Pál ideális választásnak bizonyult a magyar kispadra: megérkezett egy olyan ember, aki ismerte és értette a helyi viszonyokat (ez sokszor nem igaz az Afrikában munkát vállaló európai vagy dél-amerikai edzőkre), de maga is megtapasztalta a legmagasabb szintű futballt, így volt tekintélye a topcsapatokban játszó sztárok előtt is (ezt meg a mindig is Afrikában dolgozó edzők nem mondhatják el magukról).

„Én új generációt képviselek. Jó játékosok voltunk, jelentős profi múlttal és taktikai képzettséggel. Ott a helyünk a nemzetközi futball topedzői között. Biztos vagyok benne, hogy egy nap Afrika tényleg világbajnokot ad, de nagyon nehéz odáig eljutni. Komplikáltabb a helyzet a mi országainkban, olyan realitásokkal kell számot vetnünk, amelyekkel a más kontinensen dolgozó kollégáknak nem. De Afrika tele van minőséggel, nincs kisebbrendűségi komplexusunk. Rengeteg afrikai játékos van európai klubokban, de szükség van az afrikai, jól képzett edzőkre is az előrelépéshez. Én vagyok az egyetlen fekete edző ezen a világbajnokságon, ez igaz. De engem zavar, ha ezt felhozzák. A labdarúgás univerzális játék, amelyben nagyon-nagyon kevés szerepe van a bőrszínnek” – nyilatkozta az AFP hírügynökségnek Cissé.

Hogy aztán áttör-e egy ilyen generáció, és ez szintlépést jelent-e az afrikai futballban – nos, ezt 2022-ben meglátjuk.

A jelenlegi helyzetnél szinte csak jobb jöhet.