A kontrajáték és a pontrúgások a tiki-taka sírján táncolnak

„Egy tényező lesz, amely mindennél jobban befolyásolja majd taktikailag a 2018-as tornát: a játékosok. A klubedzőkkel ellentétben a válogatottak trénerei nem igazolhatnak, és mindig igazodniuk kell a belső erőforrásaikhoz, valamint a korlátozott időhöz, amelyet a csapattal tölthetnek. Hollandia azért juthatott el a bronzéremig, mert Louis van Gaal rugalmasan tudott váltani 3–5–2, 4–3–3, 3–4–3, 4–2–4 között, illetve akár az első számú kapusa és a tizenegyest védő cserekapusa között. Lehet, ebben pillantjuk meg a 2018-as jövőt” – írta négy éve világbajnokság utáni összegzőjében az ESPN.

Abban kétségtelenül igaza lett az amerikai portálnak, hogy a rugalmasság és a pragmatizmus – utóbbi a legjobban a világbajnok francia válogatottban és szövetségi kapitányában, Didier Deschamps-ban érhető tetten – uralta ezt a világbajnokságot.

A VB GYŐZTESE: A PRAGMATIKUS FUTBALL

A francia válogatott arra is tökéletes példa, hogy milyen csapat tudott ezen a vb-n a legjobban érvényesülni. Franciaország akkor szenvedett a legjobban, ha uralnia kellett a mérkőzést, „játékot kellett volna csinálnia” – Ausztrália ellen –, és akkor nyújtotta legmeggyőzőbb teljesítményét, ha előnye birtokában védekezhetett és kontrázhatott. Lehet, Deschamps értékrendje és saját játékosmúltja is benne volt abban, hogy ez a félelmetes erejű, rendkívüli tehetségű csapat elfogadta, most ez a futball lehet a legsikeresebb. Deschamps mottója: „élvezet csak a sikerben lehetséges.” Ennél eredményközpontúbb, ennél pragmatikusabb mottó kevés van.

„Van Franciaországnak morális kötelezettsége felénk, hogy szórakoztasson?” – tette fel a kérdést az Independent vezető futballszakírója, Miguel Delaney. Szórakoztató elvitatkozni a kérdésről, megválaszolni annál nehezebb – folytatja. Hiszen a piedesztálra emelt – de színvonalában a klubfutball mögött már régen elmaradt – világbajnokság olyan ritka esemény, amelyet egy-egy játékosnak leggyakrabban csak kétszer-háromszor (sőt, lehet, hogy egyszer) van lehetősége megnyernie. Alighanem ezért fogadják el ők is nagyon gyorsan a végletekig pragmatikus gondolkodásmódot.

Ebből a pragmatizmusból és győzni akarásból következik, hogy ez a világbajnokság a reaktív futballt játszó, de közben világklasszis képességű csapatoké volt. Franciaország szemet gyönyörködtető akciókat vezetett, ám remekül szervezett csapatvédekezése és alázata ennél nagyobb nyomot hagyott. Belgium akkor érvényesült igazán, amikor le tudta kontrázni ellenfeleit. A világbajnokságon három csapat birtokolta átlag 60 százaléknál többet a labdát – Spanyolország, Németország és Argentína egyaránt korai búcsút vett.

Ez nem feltétlenül a védekező futball diadala, hanem annak a gyakorlatias felismerése, hogy néha még a legjobb játékoskeretű csapatoknak is egy védekezőbb játék hozhatja meg a sikert. Már csak azért is, mert védekezni és egyben letámadni mindenki nagyon megtanult. Ahogy több elemző és szakember is rámutatott: a játékosok taktikai képzettsége, a védekezés fegyelmezettsége, a letámadás intenzitása rendkívüli. És rendkívüli az is, hogy a papíron nagy csapatoktól már senki sem hajlandó megijedni. Szinte minden játékos elit képzést kapott, elit bajnokságokban – ugyan, miért lenne kisebbrendűségi érzésük bárkivel szemben?

A VB VESZTESE: A STERIL LABDABIRTOKLÁS

A labdabirtoklás fetisizálása évekig tartó trend volt, a fent is idézett adat meg mutatja, hogy nem az a lényeg, hogy mennyit van a labda egy csapatnál, hanem az, hogy mit kezd vele. Az óriási labdabirtoklási fölény egyben védekező stratégia – amíg nincs az ellenfélnél a labda, addig nem tud gólt szerezni. Amikor támadni kellene, akkor meg...

...na, itt fogytak el az ötletek. Spanyolország és Németország úgy érkezett a világbajnokságra, hogy minden ellenfele „hallgatólagosan beleegyezett”: a labda náluk lesz. A meglepő inkább az volt, hogy nem tudtak kezdeni vele semmit. A mély, az eddiginél jobban együtt mozgó, a területeket jobban záró, fegyelmezetlen „kirohanásokra” nem hajlandó védelmek ellen látványosan kínlódott a 2010-es és a 2014-es világbajnokság győztese.

Míg a németek rosszak és balszerencsések voltak ezen a vb-n, a spanyolok kiesése a steril labdabirtokló-domináns futball hiábavalóságát mutatta. Egy olyan csapatot, amely céllá tette az eszközt, és akkor sem hajlandó mást csinálni, ha látja, ellenfele tökéletesen megelégszik azzal, hogy végigvédekezik egy mérkőzést 25-30 méterre a kapujától. Mára minden vb-válogatott megtanulta: lehet nyomasztó az, ha állandóan az ellenfélnél van a labda, ám ha ezt nem tudja helyzetekre váltani, akkor sokkal rosszabb opciók is vannak ennél.

„A futballarisztokrácia és a berögzült rend elleni lázadást az a könyörtelenség is mutatta, ahogy Németország és Spanyolország elhullott. Egy olyan játékmód képviselői voltak, egy olyan identitáséi, amely forradalmasította a játékot, és szinte abuzív módon rányomta a bélyeget az elmúlt évtizedre: a labdabirtoklás mindenekelőtt! A tiki-taka stílus mércévé vált a futballban, ugyanakkor mindig is voltak ellenzői, akik most boldogan táncolnak a sírján” – tűnődött a világbajnokság végén a Guardianben vezetett naplójában Jorge Valdano, 1986 világbajnoka.

„Oroszországban ez a stílus önmaga karikatúrájává és vétekké vált. Passzolni, csak passzolni, ez lett a cél, mintha a kapufák által határolt terület nem is számítana. Olyan volt ez, mint egy író, aki mesterien, tökéletesen kezeli a nyelvet, csak épp azt felejtette el, mi a mondanivalója. A labda, ha kreatívan dolgoznak vele, akkor megtéveszti az ellenfelet, megtisztítja az utat a kapu felé. Persze ehhez vannak alapkövetelmények. Tudni kell a játékosoknak, mit próbálnak elérni. Tudni kell gyorsan járatni a labdát, hogy fórral jussanak el a játékosok a végső harminc méterre. Onnan pedig az ősi eszközök működnek: a cselek, a kényszerítők, a képzelet, a precízió és az agresszió, minden megnyilvánulásában – sebességben, ambícióban, eltökéltségben. Nos, ebből nem láttunk semmit Oroszországban, a tiki-takából tiki-tiki lett, a spanyolokat és a németeket pedig elkapták olyan, gyengébb csapatok, amelyek tíz emberrel várták őket a saját térfelükön. Ez a világbajnokság megmutatta, hogy a domináns szerep mellé bátorság és magabiztosság is szükséges. Ez volt az, ami hiányzott Németországból, és még inkább Spanyolországból” – folytatta.

Valdano ugyanakkor figyelmeztet: a szinte teljesen védekező játék – mint amit Svédország, Izland vagy a spanyolok ellen Oroszország is bemutatott – sem volt elég ahhoz, hogy ezek a csapatok eljussanak a legjobbak közé. Viszont minden tiszteletet megérdemelnek azért, mert hősiesen útját tudták állni adott esetben sokkal nagyobb játékerejű csapatoknak is. A végére viszont azok a válogatottak maradtak, amelyek rugalmas, pragmatikus, eklektikus futballt játszottak, igazodva a szituációkhoz és még az ellenfélhez is, jól kihasználták rögzített szituációikat, és akkor voltak elemükben, ha kontrázhattak.

GÓLZÁPOR, CSAK NEM AKCIÓBÓL

Sohasem született annyi gól szabad- és szögletrúgások után, valamint tizenegyesből a világbajnokságok történetében, mint a 2018-as tornán. 1966 óta készülnek részletes kimutatások a vb-mérkőzések statisztikáiról, és a mostani 43 százalékhoz – ez az Opta adata, amely 73 nem akciógólt regisztrált, más társaságok adatai 69 és 73 között szóródnak – hasonló még nem volt. Szintén nem volt még olyan csapat, amely kilenc gólt is rögzített játékhelyzetekből szerzett volna – ez most Angliának sikerült. Hogy ez mennyire kiemelkedő a „normálishoz” képest: amikor egy török kutatócsoport 2006–2011 között góleloszlást vizsgált a helyi élvonalban, akkor csak 28.22 százalék volt a nem akcióból esett gólok száma.

Hogy mi lehet az oka ennek? Egyfelől biztosan megnövelte a nem akcióból esett gólokat a VAR használata. A szokottnál sokkal több volt a tizenegyes – 29, szemben a 2014-es 13-mal –, a videohasználat pedig visszafoghatta a védőket abban, hogy jól megszokott „kézfogóikkal” tartsák vissza az ellenfeleket beíveléseknél. Amit eddig könnyen meg lehetett úszni, most sokkal valószínűbb volt, hogy szankciókat von maga után. Lehet, hogy a VAR-használat miatt a jövőben inkább a zónavédekezés, mint az emberfogás lesz az alapbeállítás szögletek és szabadrúgások kivédekezésénél. Vagy megtanulnak a védők tisztábban embert fogni…

Szintén belejátszhat a pontrúgás-eredményességbe az is, hogy egyre több csapat ismeri fel, ez a terület relatív kis befektetés mellett nagy profitot hozhat (lásd a klubfutballban a dán FC Midtjylland példáját). Az edzők keresik más sportágakból is a beépíthető elemeket – mint az angol szövetségi kapitány Gareth Southgate és stábja, akik zárásokat, elmozgásokat az amerikai futballból és a kosárlabdából is behoztak a repertoárba –, és tisztában vannak azzal, mennyit ér egy „ikszes” mérkőzésen egy-egy jól végrehajtott kombináció.

A kieséses szakasz 16 mérkőzéséből tízen született meg az első gól szabadrúgás, szöglet, nagy bedobás vagy tizenegyes után. A tíz csapatból, amely megszerezte a vezetést, hét végül győzött is a találkozón.

Hogy az első gól megszerzése mennyire fontos: a világbajnokság 64 mérkőzéséből 46-ot az a csapat nyert meg (a kieséses szakaszban tizenegyesekkel továbbjutókat is ide számoltuk), amely először betalált a kapuba. Klasszikus fordításból pedig alig-alig volt a tornán – Belgium volt az egyetlen csapat, amely kétgólos hátrányból mérkőzést tudott nyerni.

A recept, legalábbis a 2018-as vb alapján úgy tűnik, a következő: szerezz vezetést valahogy (leginkább pontrúgásból), védekezz zártan, és kontrázd le ellenfeled. A kontrajáték él és virul, talán minden korábbinál jobban.

Mondhatni, a kontrajáték és a pontrúgások a tiki-taka sírján táncolnak.

TUDUNK EGYÁLTALÁN JÓSOLNI?

Négy év múlva teljesen más körülmények között készülnek a világbajnokságra a csapatok. Nem lesznek annyira kilúgozva a játékosok, hiszen még a fél klubidény sem lesz a hátuk mögött, és ez a játék színvonalára is pozitív hatással lehet. Továbbra sem a válogatott futball fog trendet diktálni, újításokat hozni – ez a magasabb színvonalú, ám emocionális töltetben egy világbajnoksághoz nem mérhető klubfutball privilégiuma –, továbbra sem a nemzeti csapatok kispadján fognak ülni a meghatározó edzőegyéniségek. De a válogatott futball is válaszokat keres a következő években. A labdát sokat birtokló csapatok megoldásokat keresnek majd a mélyen, fegyelmezetten védekező együttesek leküzdésére. Az edzők újabb pontrúgás-kombinációkon és azok kivédekezésén törik a fejüket. Mindenki jobban fog alkalmazkodni az addigra alighanem megváltozó videoasszisztens-rendszerhez. A futball története a kihívások és azokra adott válaszreakciók hosszú láncolatának is tekinthető.

A következő láncszem már Kataré lesz, 2022 késő őszén és telén. Ez volt 32 csapattal – valószínűleg a világbajnokság ideális létszámával – az utolsó nagy futballnyár. Hisz négy év múlva ősszel gyűlnek össze a szereplők, nyolc év múlva pedig már 48 válogatottal.