Azt hiszi, Neymar fetrengése a legviccesebb vb-pillanat? Ugyan... Mutatjuk!

Az oroszországi világbajnokság sok szempontból üde színfoltja Neymar, aki előbb a női makaróni hajdivat (nem viccelünk, tényleg van ilyen!) után válaszcsapásként bevezette a férfi spagettihajat, majd mókás hengergőzéseivel, fájdalmas üvöltéseivel a média kedvence lett, a lelátókon pedig az ilyenkor szokásosan feltűnő feltűnő szurkolók elől az argentinok mérkőzésein ellopta a show-t Diego Maradona, aki grimaszolt, üvöltött, szipogott, befáradt, rosszul lett, beintett, imádkozott, és káromkodott. De nehogy azt higgyék a fiatalabb olvasók, hogy a korábbi világbajnokságokon nem történtek vicces dolgok!

Persze 2018 igazi lúzere eddig Michy Batshuayi, avagy Michynálsz, ember?!

JÓT ALUDNI A GYEPEN, VB-MECCSEN

Már a legelső, Uruguayban rendezett világbajnokság sem szűkölködött tréfás jelenetekben: az Argentína–Egyesült Államok (6:1) mérkőzésen az amerikai szövetség elnöke (érdekes árukapcsolással egyben gyúrója) megunván a déliek sorozatos, megtorlatlanul hagyott szabálytalanságait, elindult a pályára, hogy személyesen dádázza meg a játékvezetőt, a belga John Langenust.

A spori szerencséjére a mérges álláshalmozó idegességében menet közben megbotlott, az orvosi táskából kiesett egy üvegcse kloroform, amit az ideges amerikai beszippantott, és azonnal mély álomba merült…

Ezen a tornán egyébként is sokszor kerültek reflektorfénybe a sípos emberek: az Argentína–Franciaország mérkőzés játékvezetője, a brazil Almeido Rego a 85. percben véget vetett a találkozónak, de meggyőzték hibájáról, és miután kiterelgették a játéktérre beözönlő nehány száz drukkert, folytatódott a meccs. Az argentinok csapatkapitánya nélkül, mert amikor a játékos az öltözőben meghallotta, hogy vissza kell menni a gyepre, izgalmában elájult (akkoriban még nem létezett a csere intézménye).

A Montevideóban megrendezett döntő előtt a szervezők mindent elkövettek a derék JohnLangenus védelmében, ezért a nézőktől elkoboztak a bejáratnál minden fegyvert, botot és egyéb támadóeszközt, de a belga sem volt balga: csak úgy vállalta a finálé vezetését, hogy előtte tízezer dolláros, akkoriban horribilisnek számító összegű életbiztosítást köttetett saját magára. Mivel győztek a hazaiak, megúszta…

Elegánsan készült a halálra, lovaglónadrágban, fehér ingben, nyakkendőben és zakóban vezette a finálét.

Amúgy Argentínában országszerte tüntetések zajlottak, az ilyenkor szokásos töréssel-zúz(ód)ással, a helyszínen különösebb balhé nem lehetett ugyanis, mert a szurkolókat szállító hajók csak a döntő másnapjára értek oda a hatalmas köd miatt (Buenos Aires és Montevideo egy öböl két oldalán helyezkedik el). Langenus a lefújást követően majd rendőri felvezetéssel száguldott a hajóhoz, hogy hazainduljon, de végül csak másnap reggel léphetett fedélzetre, mert az a hajó is a ködben botorkált valahol, mérges argentinokkal zsúfolva. Akik nagyon jól viselték a kudarcot, pár nap múlva forradalmat robbantottak ki, elzavarván a köztársasági elnököt, Hipólito Yrigoyent.

KÜLDÖTTSÉG A KÁDBAN ÜLŐ KAPITÁNYHOZ

A következő nagy tornára az argentinok tartalékcsapatukkal utaztak el, attól félve (teljes joggal), hogy az európai klubok elrabolják legjobbjaikat; a címvédő pedig addig-addig alkudozott fellépti díján, amíg végül lemaradt a vb-ről. Uruguay az 1938-as futballünneptől is távol maradt, mondván, nem kockáztatja meg nimbusza elvesztését, az argentinok pedig megsértődtek, mert nem Dél-Amerikában rendezték meg a tornát...

Nehéz esetnek számítanak a dél-amerikaiak, ezzel 1938-ban a svéd játékvezető, Ivan Eklind is szembesült: a Brazília–Lengyelország mérkőzésen a brazilok támadója, Leonidas a nagy sár miatt ledobta cipőjét, hogy ne akadályozza a rátapadó agyag, de a sípos ember leküldte a pályáról, mondván, tegye összhangbaa szabályokkal a szerelését (a legenda szerint eközben egyenlítettek a lengyelek, de ezt később cáfolták; 1950-nem sem csak azért utaztak el a vébére az oda a selejtezőkön kijutó indiaiak, mert a FIFA nem engedte meg nekik, hogy Amerikában is mezítláb futballozzanak, hanem azért, mert az utazást egyébként sem engedhették volna meg maguknak – a sors fintoraként aztán több vébére meg nem kvalifikálták magukat).

Visszatérve 1938-ba: a döntőbe a magyarok és az olaszok jutottak, akik az utolsó meccs előtti nagy izgalomban elveszítették időérzéküket, és jóval hamarabb kiérkeztek a stadionba, mint tervezték. Kapitányuk, Vittorio Pozzo nem esett kétségbe: a buszon rögtönzött egy élménybeszámolót korábbi nagy meccsekről, majd megtartotta taktikai eligazítását, mondván, az öltözőben amúgy is kihallgatták volna őket…

Győztek is az olaszok, jutalmul egyhetes párizsi üdülést kaptak vezetőiktől, ám ennek a honvágytól gyötört játékosok nem örültek, és felkeresték Pozzót, hogy rábeszéljék: térjenek haza. A kapitány épp fürdőkádjában ülve lazított, de fogadta játékosait, és némi pezsgőzés közben (talán éppen ekkor találták fel a pezsgőfürdőt?) engedett követelésüknek (azaz hazatérhettek). Az I. világháborús veterán, az ottani nagy csatákat a futballcsaták előtt gyakran megidéző Pozzo korábban nem mindig volt ilyen magabiztos és határozott: az 1934-es vb-döntő 91. percében izgalmában elájult...

Csak az érdekesség kedvéért: akkor olyan szégyennek élték meg a magyarok a vb-ezüstöt, hogy a játékosokat a vezetők mérgükben a III. osztályon vonatoztatták haza, majd a Keletiben a tömeg kis híján meglincselte Dietz Károly kapitányt.

Ha már fentebb ájulásról volt: 1950-ben a hazaiak, a brazilok a jugoszlávokkal játszottak, s amikor a felek kibaktattak a gyepre, az európai csapatból Rajko Mitics beütötte a fejét egy vasrúdba az öltözőfolyosón, s elveszítette eszméletét. A walesi játékvezetőt, Benjamin Griffitht ez nem hatotta meg, elkezdette a mérkőzést. A hazaiak már a második percben a kapuba találtak, Mitics csak a 20. percben szállhatott harcba…

AKINEK RIMET A KEZÉBE NYOMTA A RIMET-KUPÁT

Az 1950-es vb-t végül Uruguay nyerte meg, 200 ezer őrjöngő hazai néző szeme láttára. A mérkőzés lefújása után érthető okokból nem uralkodott kimondottan a szeretet és béke hangulata, így aztán a FIFA elnöke, a francia Jules Rimet díszsorfal, himnuszok, kézfogás és egyéb ünnepi kellékek teljes mellőzésével egyszerűen az uruk csapatkapitánya kezébe nyomta a saját magáról elnevezett trófeát, majd elmenekült a játéktérről.

„Féltem. Nagyon féltem!” – vallotta be később a szintén világháború-viselt sportvezér. Mit mondjunk: mi sem futottunk volna tiszteletköröket az uruguayiak helyében, ismerve a brazil nézők legendás „lövőkedvét”.

A brazil drukkerektől egyébként legjobban az őket ismerő brazil focisták féltek: amikor 1966-ban kiestek a vb-n, a csapat csak három nap múlva mert hazarepülni, a kapitány, Vicente Feola pedig még egy hónapig Angliában maradt! Korábban kaptak kőzáport is, ehhez képest az olaszoknál szokásos paradicsomeső (a lelkes talján drukkerek például 1966-ban képesek voltak hajnali 3 óra 28 perckor kimenni ezren is a genovai reptérre, hogy megdobálják rothadt déligyümölcsökkel kedvenceiket, egyébként a hivatalos tájékoztatás szerint a squadra Milánóban landolt volna, de nem jött be a csel, pedig hol volt még akkor mobiltelefon és internet?!), vagy az 1958-ban az argentinokat fogadó záptojás- és rothadt gyümölcs-zuhé egészen kellemes lehetett.

Még annak is, akinek nem szívügye a házi pálinkafőzés és a házipálinka-főzés. És ha már errefelé terelődött a téma...

1954-ben, még a döntő előtt, a magyarok is vidám pillanatokat éltek át: a dél-koreaiakkal történő játszadozás félidejében az ázsiaiak teleették magukat dinnyével, majd a második játékrészben sokuk egyszerűen lefeküdt pihenni a gyepre. Az NSZK elleni első találkozón Grosics Gyula gondolt egy merészet, szokásához híven egy kifutás után vezetni kezdte a labdát, sőt kis híján a félpályáig cselezte magát, ott azonban Helmut Rahn szerelte, és az üres kapuba ívelt (ezt a pillanatot egyébként ritkán idézik fel erről a tornáról).

Aztán a magyarok brazilverése után Rejtő Jenő-i jelenetek zajlottak a pályán: egy dél-amerikai verekedni kezdett, majd fojtogatta a pályára siető rendőrt, miközben társai az öltözőfolyosón szódásüvegekkel lekapcsolták a világítást (Ez az, fiúk, először a villanyt! – mondta öreg vagány is, amikor egy korcsmai verekedés kezdetén kiszúrták a szemét), és megindult vakon a vad adok-kapok. Ezt a magyarok szerencsésen túlélték, de a fináléban már nem mellettünk állt Fortuna.

ÚTKÖZBEN

Az olaszok ásza, Omar Enrique Sivori csak úgy volt hajlandó elrepülni az 1962-es chilei világbajnokságra, hogy a gépre szállás előtt álomba injekciózták. Később ilyesmire már nem volt mód a nem repülő hollandi, Dennis Bergkamp esetében, az argentinnak született Sivori későbbi utódai nagy bánatára az 1998-as vébére, Franciaországba átugrott a támadó egy csodagóllal kiejteni őket.

1962-ben a házigazdák minden mérkőzésük előtt olyan ételt ettek, amely ellenfelük nemzeti specialitása: sajtot a svájciak, pizzát az olaszok ellen, majd vodkáztak egy keveset a szovjetek előtti mérkőzés felvezetéseként. A csodás brazilokkal szemben aztán nem segített a méregerősre főzött kávé sem. Ha már Chile: szokás a dél-afrikait az első téli vb-ként emlegetni, de tulajdonképpen a chilei volt az. Annyira, hogy a szervezők közleményben kérték a válogatottakat vendégül látó városok lakosait, hogy adják kölcsön gázkályháikat a labdarúgók szobáiba!

KUTYAHARAPÁST ARANNYAL

Képzelhetjük, mennyire csodálkozott az 1962-es világbajnokságon az angol csatárlegenda, Jimmy Greaves, amikor a brazilok elleni találkozó közben egy kutya a pályára rohant, és megjelölte a brit lábát… Később megbocsátott az ék az ebeknek, amikor négy év múlva egy Pickles nevű négylábú megtalálta és kikaparta egy parkban a Westminsterből egy bélyegkiállításról (!) ellopott világbajnoki trófeát.

A II. világháború alatt ugyebár az 1938-as győztes olaszoknál volt a később a brazilok által elbirtokolt trófea, amelyet a nácik elől az olasz szövetség első embere, Ottorino Barassi rejtegetett. A németek többször is átkutatták a tényleg példamutató sportvezető házát, de mindannyiszor üres kézzel távoztak: a kupát a ravasz talján az ágya alatt tartotta egy cipős dobozban!

Az angliai tornát az angolok nyerték meg, és a vb-végi banketten természetesen díszvendég volt Pickles, de ennél is jobban csodálkoztak az angolok azon a tényen, hogy a királynőt mosolyogni látták! A győzelmet az angolok egyébként hűvösen vették tudomásul: a Sohóban félmeztelen pincérnők mérték az ingyen sört, a parkok szökőkútjaiból a bobbyk ötpercenként mentettek ki egy-egy holtrészeg fuldoklót. Pedig nagyon nehéz volt a kezdet: az angolok első mérkőzése előtt hét játékos is a szállodában hagyta az igazolványát, és a szigorú rendőrök nem engedték be őket a stadionban (pedig felismerték őket!), de páran közülük motorra kaptak, és heveny nínózás közepette elugrottak a kért papírokért!

Azon a tornán történtek még furcsa dolgok: az angol–argentin örökrangadón a német sípmester, Rudolf Kreitlein leküldte a pályáról a gaucho középpályást, Antonio Rattínt reklamálásért, noha nem beszéltek közös nyelvet. Mint később kiderült: a dél-amerikai azt kérdezte meg tőle, miért írta fel a bíró egy társa számát. Amikor leküldték, percekig nem volt hajlandó elhagyni a gyepet, mindenesetre e mérkőzés után találta fel egy brit a sárga és a piros lapokat.

Egyébként Rattínhoz hasonlóan nem mindenki hagyta el egykönnyen a gyepet: 1962-ben az olasz Giorgio Ferrinit a helyi rendőrök ráncigálták le a játéktérről, miután Ken Aston kiállította (így nem csoda, hogy amikor nem sokkal később az olasz Paride Tumburus és a chilei Jorge Toro szabályos bokszmeccset vívott, egyiket sem küldték le…), 1966-ban az uruguayi Hector Silvát szintén.

Visszatérve Rattínék esetére: a nagynevű angol spori, az 1974-es vb-döntőt vezető John Keith Taylor azt találta ki még a rádiós összeköttetés előtt, hogy a partjelzői kis cédulán megmutatják neki, hogy melyik csapat melyik játékosa volt a tettes (kis lapra ráírták ceruzával): egyik segítője ugyanis uruguayi, a másik argentin volt.

OKOS KÉRDÉS

A szövetségi németek 1974-ben házigazdaként megnyerték a vb-t. A döntőben a nagy esélyes hollandokat győzték le, így aztán kapitányuk, az „örömtől kábult” Helmut Schön felszabadultan érkezett a sajtótájékoztatóra. Vidámsága csak az első kérdésig tartott.

„Hogyan történhetett meg, hogy a csoportkörben kikaptak az NDK-tól?” – méltatlankodott egy német újságíró. Hiába, vannak örök elégedetlenek. Arról már nem is szólva, hogy ezzel a vereséggel nem a hollandok, a brazilok és az argentinok mellé került az NSZK a középdöntőben, hanem a jugoszláv, lengyel, svéd hármas társaságában landolt.

A kopaszsággal vívott harcban erősen vesztésre álló Schön egyébként nem volt a riporterek ellensége: „Amikor játékosaimat a hosszú hajuk miatt kritizálom, tulajdonképpen csak irigységemnek adok hangot” – mondta egy alkalommal. Egyébként könnyen megbocsáthatott a kérdezőnek is, akárcsak játékosainak: „Egy-egy vereség után mindig arra gondolok, de jó, hogy nálunk nincs halálbüntetés.”

Mint fentebb kiderült, a tornán összefutott egymással a nyugati és a keleti, azaz a kapitalista és a kommunista Németország, és az NSZK legyőzésével az NDK-s pártvezérek azt látták igazolva, hogy az ő rendszerük a magasabb rendű – a házigazda szegény meg mehetett a könnyebb ágra a középdöntőben...

A győztes gólt Jürgen Sparwasser szerezte, akit a kommunista média azonnal az égbe emelt, de aztán ő lett az első az NDK-s csapatból, aki – a nyolcvanas években már, de – disszidált Nyugat-Berlinbe...

Az XS-es lábú (egyik lába X-alakot formált volna a másikkal, ha az nem éppen S alakú egy gyermekkori betegség következtében) brazil zseni, Garrincha tízévesen naponta fél liter pálinkát ivott meg, és nem kimondottan esze miatt lett hazája büszkesége. Amikor interjút kértek tőle, nem tudott mit kezdeni zavarában az orra alá dugott mikrofonnal.

„Üdvözöllek, mikrofon, hogy vagy?” – hangzott el a legendás kérdés. (Ugyanez egy másik verzióban: „Gyere, Mané, köszönj el a mikrofontól!” – mondta neki búcsújakor egy riporter, mire Garrincha válasza: „Szervusz, mikrofon!”)

ÜSD, VÁGD!

Többször is megemlékeztünk már a Santiagói csatáról vagy arról, hogy a vb-történelem kezdetén, amikor még nem lehetett cserélni, az ászok elleni leghatékonyabb taktika az volt, ha eltörték a lábát. Emlékezzünk meg a másik két legvéresebb mérkőzésről, amely természetesen csak a mából visszatekintve vicces: 1934-ben a házigazda olaszok túltolták a vasbiciklit a spanyolok ellen, akik szintén nem maradtak adósak: az újrajátszásról itt öten, a másik oldalon heten maradtak le sérüléseik miatt!

A Firenzei csata egyik partjelzője a magyar Iváncsics Mihály volt, aki szerepet kapott a második mérkőzésen is (a játékvezetőt örökre elmeszelték, de Iváncsics lengethetett a fináléban is), négy év múlva a brazil–csehszlovák negyeddöntőt Hertzka Pál vezette.

Nem unatkozott, ő sem: kiállított két brazilt és egy csehszlovákot, ez előző vébé gólkirálya, az ott bronzlabdás cseh Oldrich Nejedly a lábát törte (vagy inkább az ő lábát törték el), a zseniális kapus, Frantisek Plánicka a kezét; Ladislav Simunek a szorgos dél-amerikai bekkeknek köszönhetően súlyos belső sérüléseket szenvedett, Antonín Puct csak simán szétrúgták. Nagyon belemelegedtek a végére a fiúk: a hármas sípszót csak nagyon kevesen hallották, mert éppen egy óriási tömegverekedés közepén.

Itt is újrajátszás következett, előtte a csehszlovákok egy új játékost behívhattak, de ez sem segített rajtuk.

Az olasz kapitány, Enzo Bearzot idegei sokáig rendben voltak: amikor az 1982-es vb-re magával vitte az eltiltásából nem sokkal korábban visszatérő csatárt, Paolo Rossit, odahaza „kis híján vízbe fojtották”, ahogyan fogalmazott egy újságíró. Gondolhatjuk, mit kapott a mester, amikor Rossi egymás után hozta a góltalan meccseket, de végül csak beindult a henger, és Bearzot megkapta jutalmát kitartásáért. Négy év múlva nem ment csapatának, ki is estek a franciák ellen.

Bearzot sem volt már a régi: pipára gyújtott a pálya mellett, majd szórakozottan zsebre vágta az alkalmatosságot. Aztán nem győzött csodálkozni, miért kezd el vadul füstölni a nadrágja... Szerencsére nemesebb szerv nem sérült, bánatára viszont csapata sem gyúlt lángra.

A német Sepp Piontek jóval lazábban élte meg az 1986-os vb-t. „Olyan, mint egy koravén tornatanár, aki titokban a női zuhanyzó előtt leselkedik” – jellemezte a torna közben egyik ásza, Sören Lerby.

Játékosai azt kérték tőle, ha bejutnak a 16 közé, találkozhassanak feleségeikkel, szeretőikkel (vagy legalább az egyikkel, gondoljuk). Piontek ismerte legényeit, és már az első csoportmeccs után engedélyezte a görbe estét, hogy megelőzze a bajt. (Így legalább nem merik annyiszor élvezni prostituáltak társaságát, meg nem mernek annyit inni – dörmögte erősen finomított NSO-verzióban a mester).

„Nagy szélhámos maga, mester. Megint kihúzta a méregfogunkat!” – köszöntött rá a nagy estén egy pohár borral csatára, a remek Preben Elkjaer Larsen. Piontek válaszként megbüntette kétszáz dollárra. Hogy miért? Mert nem sört ivott, azt ugyanis az északi hagyományokhoz illeszkedve korlátlan mértékben lehetett fogyasztani dinamitéknak.

Larsen (akinek korábban előírta Piontek, hogy bosszantsa fel naponta kétszer, különben repül a keretből) társai nem estek kétségbe, összedobták egy kalapba a büntetést, sőt a fejfedőt nagy pimaszul a mester orra elé is odadugták. Piontek egy hanyag mozdulattal belehajított egy ötvenest – másnap pedig a dánok tönkreverték az Enzo Francescoli vezette uruguayiakat 6–1-re.

A LEGLAZÁBB VB-CSAPAT

Az amerikai torna üde színfoltja volt a végig bulizó, alkoholizáló, dohányzó, strandolgató bolgár válogatott, amely aztán majdnem a döntőbe jutott. Legelőször akkor hívták fel magukra a figyelmet, amikor megverték a címvédő németeket annak ellenére, hogy egyrészt totálisan esélytelenek voltak, másrészt a főhadiszállásuk úgy nézett ki, mint ahol igen közvetlenül viselkedő, különös füstfelhőkbe burkolózó fiatalok nyaralnak. Aztán a pályán ők lettek a vérprofik, a németek ellen egygólos hátrányból nyertek, Jordan Lecskov (akinek amerikai születésnapi bulija szolid kis orgiába torkollott) meg népi hős lett, főleg a Mézga Géza-rajongók körében. Győzelmük olyan váratlan volt, hogy az egy ütközés (Naszko Szirakovval összefejelt) után lecserélt, majd csak az öltözőben magához térő Martin Wagner azt kérdezte a társaitól, hogy megmaradt-e az egygólos előnyük...

Wagner egyébként Stefan Effenberg helyén játszott a középpályán, mert a szöszke középpályást hazazavarták, miután bemutatott a német szurkolóknak, de ennél sokkal viccesebb maga a bolgárok kijutása: a bombaerős, a BL-győztes Olympique Marseille-re épülő franciákat ütötték el a vb-szerepléstől, Párizsban, ráadásul úgy, hogy két csatárjuknak, Emil Kosztadinovnak és Luboszlav Penevnek nem volt vízuma, de a Franciaországban légióskodó csatár, Georgi Kosztadinov Georgijev megmutatta, hogy bolgár barátai melyik elhagyatott határátkelőn szoktak belógni az országba. Végül egygólos hátrányból fordítottak a bolgárok, Emil Kosztadinov duplájával...

Aztán kitört a balhé Bulgáriában, mert a szövetség rá sem álmodott, hogy kijutnak, így prémiumot sem volt miből fizetni, majd a tornán Nigéria megverte őket – ezután lelazultak, rájöttek, hogy semmi keresnivalójuk nincs, kettős értelemben véve sem, és annak módja és rendje szerint jöttek is az eredmények. Legalábbis egészen az elődöntőig.

AVEC HAZA!

Ha már hazaküldés, folytassuk ezzel, mielőtt bennünket is elküldenek valahová. A legenda szerint már az 1934-es világbajnokságról is hazaküldtek egy futballistát, mégpedig a német Sigmund Haringert, aki a bronzmérkőzésre utazván narancsot (más források szerint narancsszörpöt) fogyasztott, noha ki volt adva a szigorú ukáz, miszerint csakis tejet szabad inni addig, amíg Rómából Nápolyba nem ér a vonattal a nationalelf. A Német Labdarúgó-szövetség később cáfolta ezt, az viszont tény, ha a nem éppen kétperces vonatúton folyamatosan tejet és narancsot/narancsszörpöt fogyasztott Haringer, sok hasznát egyébként sem vették volna a találkozón.

Némileg rosszabbul járt nála a haiti Ernst Jean-Joseph, aki az 1974-es, NSZK-beli világbajnokságon bukott le doppingvétség miatt, és az illetékes belbiztonsági szakemberek a szállodai szobában – mint ad hoc első fokú ítélet-végrehajtási bizottság, fellebbezési lehetőség és fair play szellemének teljes mellőzésével – alaposan helyben hagyták.

Négy évvel később a skót Willie Johnston megúszta hasonló fizikai dorgálás nélkül, de szintén hazairányították, miután kiderült, hogy doppingolt. 1986-ban a nyugatnémet cserekapust, Uli Steint paterolta haza szövetségi kapitánya, Franz Beckenbauer, miután a kapus paprikajancsinak nevezte őt.

1994-ben ugyebár egy újabb német játékos, Stefan Effenberg világbajnoksága szakad félbe a fent említett okok miatt, Diego Maradona 1994-ben nem úszta meg, de az 1982-es vb előtti edzőtáborban olyan keményen és sportszerűen edzett, hogy kétszer is (!) hazaküldték. Persze harmadszor is megbocsájtottak neki.

Nagyon nem vicces nekünk, hogy az 1986-os vébéért Nyilasi Tibor hiába vállalt egy nagyon komoly gerincműtétet, otthon maradt, 2010-ben a franciáktól a sztrájkoló Nicolas Anelka kapott hamarabb repülőjegyet és felszállási engedélyt a tervezettnél (a négy lelépő észak-koreairól már nem is beszélve), legutóbb pedig a csereként beállni nem óhajtó horvát csatár, Nikola Kalinic lépett hasonló cipőbe.

SEJTELMES TÖRTÉNETEK

1958-ban tömve volt fiatal legényekkel a brazil keret, ezért is kérték a vezetők az őket elszállásoló svéd hotel igazgatóját, hogy női dolgozói helyett alkalmazzon férfiakat. Mindenre gondoltak: a közeli nudista közösséget is megkérték a meztelenkedés időleges felfüggesztésére. Kárpótlásképpen Peléék odahaza a győzelem után ezerszám kapták a házassági ajánlatokat.

Apropó, Pelé: a tinédzser annyira megörült annak, hogy kezet foghatott Gusztáv svéd királlyal a döntő után, hogy a többiek mögött hátraosonva még egyszer beállt a sorba.

Nem csak a tinik jártak jól: még a vb előtt egy tévéshow-ban megígérték az 1925-ös születésű Nílton Santosnak, hogy ha aranyat nyernek, kap 12 juhot és öt tehenet.

Amikor kijutott a kuvaiti válogatott az 1982-es vb-re, a játékosokat Szad Abdullah al-Szabah herceg jó néhány apró csecsebecsével lepte meg (kaptak egy-egy Cadillecet, luxusvillát, aranyórát, motorcsónakot és néhány tucat hold földecskét), de a tornán meglehetősen gyengén muzsikáltak, pedig mecénásuk egy gólt is visszavonatott a franciák elleni mérkőzésen, személyes megjelenéssel a gyepen. (Alain Giresse gólja után következett a magánszám, mert a találatot megelőzően egy nézőtérről felhangzó sípszó miatt megállt a Giresse után eredő bekk, végül az ázsiaiak csak azután folytatták, némi kötelező bírólökdösést követően, hogynaz emír követelésére a szovjet játékvezető, Miroszlav Sztupar visszavonta a gall gólt.)

BAJ VAN A TARTOZÉKOKKAL

A közmondásszerű németes precizitás csúnyán csődöt mondott, amikor az 1974-es vb-döntő kezdetekor meglepve vették észre a jelenlévők, hogy nem tudja a játékvezető elindítani a mérkőzést, mert nincsenek meg a szögletzászlók…

Az 1978-as francia–magyar csoportmérkőzés előtt a galloknak mezt kellett cserélniük, mert a fekete-fehér tévéken nem lehetett volna megkülönböztetni a két, hasonlóan sötét mezzel a kilencven percre érkező gárdát. Végül a stadiont használó klubcsapat zöld-fehér mezét vették fel Michel Platiniék (emiatt fél órát csúszott a kezdés), de így is legyőzték a magyarokat.

1994-ben a kapu rendetlenkedett: a nyitóünnepségen a szépséges Diana Ross végzett el egy örökké emlékezetes tizenegyest, sikerült a terv szerint kettédőlő kapu mellé rúgni a labdát…

Valami hasonlót láthattunk a mexikói–bolgár mérkőzésen: a Jorge Campos által őrzött ketrec egyszer csak feladta a harcot, és megadóan összedőlt, mint a vasgatyás Leslie Nielsen a börtönzuhanyzóban. A szervezők nem estek kétségbe, hamar egy másikat állítottak a kapu helyébe.

2018-ban sokba került a rendező oroszoknak egy baki: ugyan a Szovjetunióban, majd Oroszországban el-eltűnt ez-az, de hogy egy ilyen fontos mérkőzés végére ne legyen kéznél legalább egy labda, meglepő volt, és ez sikeresen megzavarta az első orosz lövőt, Fjodor Szmolovot.

Ha már bolgárok: a színeikben százhatvanan vettek részt a tornákon, közülük csak háromnak nem „-ov"-ra vagy „-ev"-re végződött a neve: Jevgeni Jancsovszkinak, Milko Gajdarszkinak és Petar Mihtarszkinak – ők mind a hárman macedón származásúak! A 2018-as izlandi csapatból egy híján mindenkinek „-son"-ra végződött a neve, kivéve az egyik cserekapusnak, Frederik Schramnak. Aki dán születésű...

1994-ben a híres bolgár jósnő, Vanga a vb előtt szakmájához híven megjósolta, hogy a döntőben két B-kezdőbetűs csapat találkozik majd: nos, Brazília összejött, Bulgária kiesett az elődöntőben a Baggiók miatt...

EGYÉB VICCES VB-TÖRTÉNETEK

Az 1966-os világbajnokság egyik üde meglepetése volt az észak-koreai csapat, amely a csoportjában megverte az olaszokat, majd csak nagy csatában, háromgólos vezetésről kapott ki a titkos esélyes portugáloktól. Az eredmény nem a véletlen vagy valamiféle II. világháborúból maradt náci szuperdopping eredménye, hanem a gondos felkészülésé: a keret egy fél éven át együtt készült, a világtól elzárva, szabadság, kimenő vagy egyéb polgári vigasságok nélkül. Észak-Korea lett az első ázsiai csapat, amely a vébéken túlélte a csoportkört! 2010-ben már nem remekelt a népi Korea, négyen le is léptek Dél-Afrikában a csapatból (biztosan lazán elvegyültek városnézés közben az őslakosság között), a leszereplés után szövetségi kapitányuk meg egy kedélyes munkatáborban elmélkedhetett arról, hogy jobb lett volna most is egy féléves összeröffenés...

1974 egyik ikonikus mozzanata a zairei Mwepu Ilunga nevéhez fűződik: az afrikai játékos a brazilok elleni meccsen az ellenfél egy szabadrúgása előtt kirobbant a sorfalból, és tiszta erejéből belebikázott a letett labdába. Az emiatt már életében legendává váló Ilunga 2014-ben, egy évvel a halála előtt a francia L'Équipe-nek bevallotta: bár a brazilok lekezelő megjegyzései is bosszantották, igazából azért rúgta el a labdát, hogy kiprovokálja a kiállítást. Így akart tiltakozni az otthonról érkező hírek miatt, miszerint nem fogják megkapni a részvételért beígért jutalmat, sőt a súlyos vereségek miatt haza sem engedik őket. És ezek után szegény csak sárga lapot kapott...

„Ma már a futball-világbajnokságok egyik legmulatságosabb jeleneteként szokás felidézni e szomorú hátterű történetet, számos tréfás feldolgozása született, maga Ilunga is visszatérő szereplője volt ezeknek – amint ezt a halála után készített rövid videó is bizonyítja” – írta az esetről egy kollégánk.

Az 1978-as világbajnokság egyik legnagyobb poénját a peruiak remek kapusa, Ramón Quiroga mondta, aki kikérte magának, hogy bunda lett volna a hazaiak elleni súlyos vereség, de a lengyelek elleni mérkőzésen is főszerepbe került: ritka dolog, amikor egy kapus az ellenfél térfelén (!) kap sárga lapot. Egyébként, tegyük hozzá, abszolúte nem csinált hülyeséget, ebből az akcióból simán gól születhetett volna.

Az 1982-es tornán a szovjet keretben a zseniális Rinat Daszajev mögötti két cserekapus Vjacseszlav és Viktor Csanov képében egy testvérpár volt, ketten együtt egy másodpercet sem játszottak.

1986-ban a brazil kapus, Carlos lemészárolta a kapujára törő Bruno Bellone-t, de nemhogy pirosat nem kapott, még csak szabadrúgás sem következett – a tizenegyespárbajban aztán Bellone és a sors törlesztett, mert a francia a kapufára lőtt, a labda onnan meg a brazil fejéről pattant a hálóba... Egyébként is vicces volt az a vébé: a FIFA megtiltotta a mezcserét, mert a szervezet főnökei nem akarták, hogy félmeztelen férfiakat mutassanak a kamerák. Elnézve az akkori profi labdarúgók zömének meglepően ványadt és fonnyadt felsőtestét, ez nem is volt rossz ötlet!

Az a tánc, és az a René Higueta-csel...

Persze szegény Gary Lineker trottyantása sem volt semmi... CSAK A NAGYON KÍVÁNCSI ÉS NAGYON NEM FINNYÁS OLVASÓK INDÍTSÁK EL A VIDEÓT!

Az 1990-es nagy tornán már a nyitó mérkőzésen megszületett az egyik legnagyobb meglepetés: a címvédő, később a döntőben éppen csak kikapó argentinokat megverték a végére kilenc főre fogyatkozó kameruniak. Akik nemcsak fifikás támadásokat vezettek, hanem a középpályán és a 16-osuk előtt kőkemény belemenésekkel operáltak, Benjamin Massing egy alkalommal például szó szerint akkorát rúgott az ördöngös szélsőbe, Claudio Caniggiába, hogy még a cipője is leesett tőle!

Az 1994-es vébé egyik legvidámabb jelenete a brazil triász, Bebeto, Mazinho és Romário babás gólöröme volt, ráadásul az ünnepelt, a kis Bebeto már maga is profi futballista. Öregszünk, öregszünk...

Diego Maradona egy zseniális argentin válogatott zseniális karmestere volt, talán még jobbé is, mint nyolc és négy évvel előtte, és egészen kirobbanó formában röpdösött Amerikában – mindaddig, amíg ki nem derült, hogy miért is ünnepelte a görögök elleni csodagólját olyan furcsa mosollyal...

A 2002-es vb-n a csodamód Dél-Korea javára tévedő játékvezetők csak kényszeredett félmosolyokat csaltak elő a jobb érzésű szurkolókból, és a törökökön kívül mindenki jót nevetett Rivaldón, aki a törökök ellen eljátszott egy fejlövést, miután Hakan Ünsal lábon találta őt egy labdával. A tette meg piros lapot kapott...

A 2010-es vb előtt egy dél-afrikai baptista közösség azzal a kéréssel fordult a FIFÁ-hoz, hogy ne engedélyezze a vuvuzelák árusítását, ugyanis eme nemes hangszer készítésére és árusítására csak nekik van joguk. Sajnos a FIFA ezt is benézte, nem hitt a szabadalmi jogoknak (az ottani baptisták szerint a vuvuzelát a sokak által prófétának tekintett Isaiah Shembe találta ki a huszadik század elején), ezt százmilliók bánják azóta is. Jobb lett volna megmaradni a vallási célú, elszigetelt fújási tevékenységnél!

A 2010-es vb-döntő egyrészt játékvezetői szempontból volt egy vicc, másrészt a nagy spanyol stadiongazember, Jimmy Jump is tiszteletlenségét tette a gyepen, hogy egy sapkát húzzon a vb-trófeára. Őt a biztonságiak húzták nemsokára, mert a terve nem sikerült, aztán együtt örülhetett a spanyolokkal – manapság már nem trollkodik a 350 ezer eurós büntetési halmaza miatt.

Amikor Iker Casillasból előbukkan a benne élő halacska

2014-ben az aprócska Mathieu Valbuena elé állítottak a figyelmetlen brazil rendezők egy megtermett kisgyereket, aki máris túlnőtte a 167 centiméter magasra nőtt középpályást (az orosz rendezők már jobban figyeltek az uruguayiak apró középpályásaira). Az argentinok mestere, Alejandro Sabella elvezette ezüstig legénységét, és hogy ez mekkora tett volt, azt éppen napjainkban jegecesedett ki, de a szimpatikus szakember a Michael Jackson-vizsgán csúnyán elbukott.

Az oroszok tanultak az esetből, a mélynövésű uruguayiak nagy megkönnyebbülésére

A kanadai partjelző pedig naggyoon laza!

Thomas Müller szabadrúgása pedig különös átmenet egy magyar botos pásztortánc és a bajor sörivóverseny győztesének ugrótánca között

Másnak sem volt fáklyás menet a torna, a ghánaiak kapusa, Richard Kingston például azért maradt le a harmadik vébéjéről, mert a felesége rejtélyes okokból elátkozta őt, és ezért egyre rosszabbul védett, aminek folyományaként kikerült a keretből. Afrika már csak ilyen (de van olyan amerikai csapat, amely konkrétan a vb-kijutást is boszorkánymestereknek köszönheti): tíz évvel a Kingston-affér előtt az egykori zseniális kapust, Thomas Nkonót letartóztatták egy válogatott mérkőzés előtt, mert feketemágiát akart alkalmazni. Mielőtt elítélnék őket, mi magunk 2010 és Paul, a német illetőségű pszichopolip óta mi futballügyben már mindent elhiszünk...

Ha már a vb-selejtezők szóba kerültek a végére, emlékezzünk meg a kvalifikációk legviccesebb alakjáról, a chilei kapusról, Roberto „Keselyű” Rojasról, aki képes volt egy zsilettpengével megvágni az arcát, miután fellobbant mellette egy méterrel egy fáklya, hogy ezzel kitúrja a rendező brazilokat az 1990-es világbajnokságról. A végén őt (örökre) és az őt segítő csapatot tiltották el, a válogatottat a következő vébéről is – az ügy nagy nyertese az egyik megfizetett hajingáló, Rosenery Mello do Nascimento lett, akit felkapott a sajtó, nemsokára már meztelen modell lett egy címlapon.

2018-ban sokaknak különféle jószágokkal gyűlt meg a bajuk