Pléhbüféfoci – Vincze András publicisztikája

A futball – néha – megváltoztatja a világot.

A focis jókedv a szél zúgása, a Duna locsogása, a rezgő nyárfák zizegése, a rigófütty közé puhán befurakodik: a hatalmas filmvászon gyöngyházfényű villódzása, a projektor búgása s persze a hangfalakra finoman kihangosított kommentátor emelkedő-süllyedő hangja, vagyis a virtuálisnak nevezett művi világ is a természethez tartozik.

Az igazi világ befogadja ezt a játékot, a furcsa, magasabb frekvenciájú zajaival együtt; ha nem labdarúgást, hanem – mondjuk – kamarakoncertet közvetítene a televízió, az sem lenne annyira ide (a természethez) illő, mint ez a hullámzó hangorkán, amelynek mélységét és magasságát a mezőnyjáték, de leginkább a kapuk előtt kialakult helyzetek izgalmai fokozzák vagy mérséklik.

Világbajnoki meccset néznek az emberek.

Szanaszét ülnek a régi kertmozikból ismert kényelmetlen faszékeken az egyik dunai pléhcsárda előtti placcon, a fák alatti árnyékban. A tekintélyes, kétpultos büfé – és ahogyan az ilyen tákolmány vendéglátóipari egységekben megszokott, az egyik nyíláson az italt, a másikon az ételt adják ki – forgalma pörög szépen, ebben a különleges hangulatú nyári világban most nem lassan cammognak, hanem zakatolva rohannak a mindennapok, s ahogy jönnek a mérkőzések a vb-n, úgy nő a forgalom. A székekre telepedők számával egyenes arányban fogy jobban a kávé, sör, palacsinta, sült krumpli. Elegánsan, finoman, de ezekben a napokban a ceruza is vastagabban fogott az árlistát feltüntetve – az oroszországi torna, annak kivetítése most jó apropót szolgáltat a békebeli árak enyhe megemelésére, a magyar ember ugyanis nem szeret egyedül sörözni és focimeccset nézni.

Vb-meccseket pedig pláne nem.

Nincs kiabálás, különösebben nagy beszélgetés, inkább öreguras meccsnézés van. Talán ha egyszer hallani, hogy „Na, jók ezek a ruszkik!", amire egy fiatal lány válaszol vihogva (ő is inkább a barátnőjének súgja, csakhogy hangosabbra sikeredik a szó, mint gondolta): „...de a spanyolok a sármosabbak".

Szakma és érzelem keveredik – mert a foci ilyen: mindenki ért hozzá, legfeljebb más oldalról. A férfiembert a lövőerő, a hölgyeket a színek kavalkádja szédíti el. Ez is varázslata a futballnak.

Hatalmas termetű, szürke kutya jár körbe, figyel, szaglál, őrjáratozik a maga természetes ösztönösségével, átszlalomozik a csálé széksorok között. Félelmetes minden lépése, a véreb vörös szemébe belenézni is borzongás, ám a közvetítésre, a vászonra meredők lelkéből valahogy eltűnik a félelem, ösztönös mozdulattal minden kéz megsimogatja ezt az óriási, dán dognál is nagyobb jószágot, aki a körútját a büfépallóknál befejezi, s visszasomfordál a rétre, hogy kergetőzzön tovább a többi ebbel. Aztán amikor azt elunja, jön vissza: figyeli tán ő is, hogyan alakul a találkozó.

Kicsit távolabb a pléhkocsma árnyékától három kisgyerek nyilazik. Tappancsos végű vesszőket lőnek egy színes bádog lőtáblára: egy szőke lány két kun vonásokkal megáldott fiúval versenyez. A lány ügyesebb. Szép tartással, kihúzott háttal lő. Lassan kifeszíti a húrt, nem remeg a keze, eltalálja a 2-es, a 6-os, majd a 8-as kört. Tízest nem lő, pedig szurkolna neki az ember, mert olyan szépen áll bele a lövésbe, hogy az ösztönössége azt villantja be: ha komolyan venné az íjászkodást, akkor tíz-tizenkét év múlva már olimpiára is mehetne, s – jön a mosolyognivaló gondolat – milyen szép története lenne a karrierjének, ha arról nyilatkozna a sportlapnak: „Kétezertizennyolc nyarán, a foci-világbajnokság idején egy kedves, tücsökciripelős dunai réten fogtam először a kezembe gyerekíjat...".

A fiúk kedvesek vele. Ha a lány nem talál célt, akkor a kicsi rohan, hozza vissza az ellőtt nyílvesszőket. Neki „csak" ez a játék, csupán négyéves forma, tán ki sem tudná húzni az íj húrját; az idősebb srác pedig türelmes, tőle akárhányat is lőhet a lány, nem követelőzik.

Szépen játszanak.

A háttérben morgó, zúgó, sistergő futball velük is ezt teszi: békességet, szeretet ad.

Találgatom, kik lehetnek a gyerekek szülei, akik most áldhatják ezt a napot, ezt a pillanatot, hogy ide sodorta őket az élet, ahol valami furcsa istenség keze lenyugtatta az elméket, lelkeket: nincs gyerekhiszti, nincs üvöltés, békés játszadozás van ezzel a csalfa fegyverrel is, de a lány és a fiúk ösztönösen tudnak vele jól bánni. Azt is megvárják, hogy a nyilakat összeszedő apró kölök mindig visszaérjen mögéjük, és csak utána feszítik meg a húrt.

A foci talán megadja nekik, hogy türelmesebbek legyenek – egymással.

„Tizennyolcas!" – kiabál érces hangon a büfés.

„Tizennyolcas!!!" – kiabál másodszor, harmadszor, negyedszer újra, de senki sem mozdul, mintha Szinyei Merse Pál ecsetjét fogta volna meg a természet ujja, hogy megmerevítse ezt a picinyke, dunai büfé előtt életteret egy nyári délutánba festett képre: az emberek csak ülnek némán a székükön a levél- és fűzöldtől harsogó színes valóságban, s egyikük sem mozdul.

„Tizennyolcas!!!!!!!"

Csakis a labdarúgás képes ennyire elvarázsolni az embert, olyan dimenzióba rántani, mint amilyen az űrbéli, éteri vákuum, amelyben elvesznek a hangok.

„Jó volt ez a meccs..." – mondja egy öreg.

S ekkor egy ritmusra megbiccennek a fejek, a félmondat indítja be a reflexeket, hogy nyúlni kell a söröskorsó füléért, emelni, kortyolni; a lány, aki addig a csinos nyári, színes ruhájában keresztbe tett lábbal, pislogás nélkül meredt a kivetítővászonra, megrezzen, s a mozdulatlanság festményvilágából visszatér a földre, elkezdi újra csipegetni a sült krumpliját; a nyilazó gyerekek megfordulnak, a felnőttekre néznek, hogy anya és apa ott van-e, ahová leültek a kivetítő elé, majd' két órával azelőtt, hogy az öreg kimondta: „Jó volt ez a meccs!"

A futball így jó.

Jó volt ülni némán, figyelve s végre másként végignézni egy vb-meccset.

Másképpen, mint az elmúlt két hét során: úgy, hogy ne egyszerre két televízió üvöltsön kicsivel a fejem felett és a fülem mellett, jó volt megnézni csak egyetlen oroszországi focicsatát úgy, mint mindenki más, akinek ez a világbajnokság nem napi munka, hanem valódi szórakozás.

Sokan régóta nem hisznek benne, hogy ilyen töménységű futball még bármilyen érzelmi reakciót kiválthat, mert ez a vibráló valóság már nem engedi kikapcsolni, pihentetni az elmét, de lám, mégiscsak van ilyen hely, ilyen pillanat.

Csak rá kell találni.

Néha persze messzire kell az ilyen élményért menni, de nem lehetetlen vállalkozás megtalálni. Lám, itt volt, itt van és itt lesz ez a meccsnézésre szinte tökéletesen alkalmatlan hely a szentendrei sziget csúcsán, a hatalmas rét s a mostanság sáros vízzel teli ártér szomszédságában lustán hömpölygő Duna mellett összetákolt, „szanaszétzöldre" festett büfénél – ezen a helyen volt, van és lesz mindaz, amit a futball a világnak jelent. Békesség.

A meccs végén jó őszintén nagyot nyújtózkodni, kiropogtatva a nézésben megmerevedett porcokat, izmokat, s ahogy egyszerre mozdul meg így mindenki, úgy az óriási szürke kutya is mintha utánozná a helyükről föltápászkodókat, halkan szűkölve, jólesően nyújtja ki, feszíti meg a lábát előre-hátra. A nyilazó gyerekek is szétrebbennek, a szép ruhás lány körbenéz, mintha az utat keresné, merre induljon tovább, a férfiak a nőkkel egymásba kapaszkodva andalognak el.

Senki sem siet. Az alkalmi büféközönség távolodik a meccstől, a futballtól, a réten átvezető keskeny ösvényen a lépésektől fel-felkavargó por mutatja, merre járnak.

Elcsendesedik a környék.

Hallani a Duna locsogását, ahogy a víz neki-nekicsattan a parton álló fák törzsének, hallani a nyárfa leveleit, ahogy a szélben járnak zizegős táncot, a szél pedig bele-belekap, és kerepelve megrázza a kifeszített kivetítővásznat.

Már nem hittem az emberekben, illetve abban nem hittem, hogy van még valami, ami képes leültetni, elgondolkodtatni, kikapcsolni, s már régóta nem hittem abban sem, hogy mi, emberek tudunk egyformák is lenni.

Ám most kiderült, ha futball van, akkor összeáll ez a szanaszét szabdalt világ.