Bizonyosság vagy remény – Ballai Attila publicisztikája

A VB-NEGYEDDÖNTŐ MINDIG ÓRIÁSI TÉT, de a rendező számára még annál is nagyobb. Már-már élet-halál kérdése. Ezt híven érzékelteti ez az idézet is: „Heteken, hónapokon, éveken keresztül dolgoztak, nyüstölődtek azért edzők, játékosok, szervezők, öltönyös sportdiplomaták, festékes ruhás építőmunkások, hogy tegnap este negyed kilenckor azt mondhassák: érdemes volt. Kétszer harminc perc, történetesen a női kézilabda-világbajnokság negyeddöntője volt hivatva ítélni arról, …jól határoztak-e, amikor megpályázták a …vb rendezési jogát.” Úgy bizony. Hiszen aki ott pompázik a legjobb négyben, azt már hódolat illeti, aki viszont házigazda létére kiszorul onnan, az úgy érezheti, vagy ha nem is, majd éreztetik vele: sok hűhó volt ez az egész, semmiért.

Félreértés ne essék, a fentieket nem valamely holland médium írta 2025-ben, hanem én, 1995-ben. Amikor éppenséggel mi voltunk a (társ)házigazdák, és a négy közé jutásért öt góllal vertük meg az oroszokat. Azóta ötből öt negyeddöntőt veszítettünk el (1999, 2001, 2007, 2013, 2025), mindannyiszor idegenben, a legutóbbit szerdán, ugyancsak öt góllal, Rotterdamban.

Meggyőződésem, hogy a rendezővel a negyeddöntőben a legrosszabb találkozni. Az előcsatározások során, a csoportban még akkor is van számára menekülési útvonal, ha egyszer kikap, a négy között nagy baj már nem érheti, sem szakmai, sem gazdasági (lásd nézőszám) szempontból, de odáig – legalábbis vb-n, olimpián – a negyeddöntőn át kell eljutnia. Nincs mese. Ellenfele ezért az oroszlánbarlangban érzi magát, a légkör hatása alá kerül, annak minden alkotóelemével együtt, és esetleg azt gondolja és mondja, amit a magyar szövetségi kapitány a vendéglátóról, az oroszlánról: „A …kapus remek napot fogott ki, társai pedig kíméletlen, olykor brutális védekezéssel segítették a munkáját. Verték, tépték a mieinket, a bírók pedig többnyire elnézték nekik a sporthoz méltatlan megmozdulásokat.” Megint csak ne essék félreértés, ezek a szavak sem 2025-ben hangzottak el, és nem Golovin Vlagyimirtől származnak, hanem Mocsai Lajostól 1999-ből. Amikor megítélésem szerint az elmúlt fél évszázad legkiválóbb teljesítményével rukkolt ki nemzeti együttesünk, hiszen kilenc vb-mérkőzéséből nyolcat megnyert, bucira verte a dánokat, a németeket, az oroszokat, a dél-koreaiakat – és mégis ötödikként végzett. Mert a negyeddöntőből Trondheimben a norvégokkal szemben nem engedték tovább.

Néhány nappal a rotterdami, hollandok elleni trauma után nem árt felidézni mindezt, hogy az ifjabb sportkedvelők is megtudják, nem egyedi, nem is különleges helyzetet, indulatokat élhettünk át szerdán és azóta. Ezért is hasznos mérlegre tenni, mi és miért történt – akár kérdés-felelet formájában is.

Először: a játékvezetők miatt kapott-e ki csapatunk 28–23-ra? Nem.

Másodszor: volt-e bármilyen szerepük a vereségünkben, abban, hogy így alakult a meccs? Szerintem igen. Nem kis részben azért, mert a mieink játéka erősen bírófüggő, most különösen az volt. Góljainkat ugyanis általában nem kilenc-tíz méteres, kaput feldöntő átlövésekből vagy tiszta, „kontakt nélküli” ziccereket hozó lerohanásokból, indításokból érjük el, hanem betörésekből, résekbe benyomulásokból, egy-egy vagy kettő-kettő elleni akciókból, cselezésekből, test a test elleni küzdelemből. Ilyenkor pedig döntő jelentőségű, hogy az úgynevezett „félfaultokért” hetes jár, visszaviszik a labdát a kilencesre, szabaddobásra, vagy éppen nem fújnak semmit. Ha jönnek a büntetők, a támadó egyre bátrabban vállalkozik, a védő egyre kevésbé mer szabálytalankodni. Ha nem jönnek, mindez fordítva történik. Mint szerda este.

Harmadszor: megnyerhették volna a mieink a mérkőzést? A dánok ellen mutatott, első negyvenperces teljesítményükkel igen. A hollandok ellenivel nem. Mert próbálkozásaink egy idő után bizonytalanná, kiismerhetővé váltak, részben a fentiek miatt is, és aki tíz méterről figyelhette a pályát és a kispadot, mint én, az érzékelte ezt. Azt hiszem, a kelleténél többet foglalkoztunk a játékvezetéssel, és ez mindig ad némi önfelmentést – de ezt a tévéfotelből könnyebb észrevételezni és szóvá tenni. Az első lövész­árokban bezzeg jobban zavar a golyó, hisz a füled mellett fütyül, mint a hadtestparancsnokságon, a térkép feletti elemzéskor. Egy idő, leginkább 6–6 után, mintha fegyver nélkül mentünk volna a csatába, ráadásul eladott labdáinkkal, technikai hibáinkkal hozzásegítettük az ellenfelet ahhoz, hogy éljen kedvenc stílusával, és átrobogjon a rendezetlen védelmünkön.

Negyedszer: reális-e a vereségünk és a vb-n elért hetedik helyünk? Igen. A mögöttünk zártaknál – köztük svédeknél, spanyoloknál, szerbeknél, mon­tenegróiaknál, románoknál, cseheknél, horvátoknál – már jobbak vagyunk, bár némelyikük egy-egy alkalommal még elkaphat bennünket. Az előttünk lévők közül a hatodik brazilok semmiképpen sem erősebbek nálunk, az ötödik dánokkal csaknem egy szinten állunk, ez múlt vasárnap elég nyilvánvalónak tűnt, a pénteki elődöntőben a franciákat bravúrral elintéző németeket e pillanatban nehéz pontosan elhelyezni, a hollandok és a franciák ellen a szerdai produkcióval nincs sok esélyünk, egyébként, a maximumon vagy annak közelében pörögve igenis van, a norvégok most is más szférában mozognak.

Ötödször: akkor örüljünk vagy szomorkodjunk, büszkélkedjünk vagy pironkodjunk? Szerintem sem erre, sem arra nincs okunk, ezen a vb-n nagy baj és nagy jó sem ért minket. E négy érzésből hozzám most a visszafogott büszkeség van legközelebb, mert tizenkét év óta ugyan először jutottunk be a legjobb nyolcba, ami dicséretes, na de hosszabb távra visszanézve nem a bányából jövünk, nem ismeretlen nekünk ez a magasság, mindig is abban bíztunk, hogy visszatérünk ide, aztán még feljebb.

Hatodszor: mi hiányzott a bravúrhoz? A kiegyensúlyozottság, a kalkulálhatóság, másrészt a sokszínűség, mondjuk a klasszikus átlövések, támadásban a kiugró egyéni teljesítmények, a sziporkák, amelyek a tavalyi Eb-bronz alkalmával megvoltak, egy szellemi vezér, aki a lila köd eljövetelekor háromszor leüti a labdát, nyugalomra inti a társakat, ők pedig ennek a puszta látványából erőt merítenek.

Hetedszer: van-e remény arra, hogy mindezek megvalósuljanak? Hiszem, hogy van. Mint ahogy tavaly már számos példát is láttunk erre. Az idén viszont olyanok voltunk, mint az atléta, aki egyik nap 235-öt ugrik magasban, másnap 210-et, akár azt is leveri, sőt, ezt akár percenként is váltogatja, de semmiféle előjele sem látszik, hogy épp a 210 vagy a 230-240 következik, így garancia végképp nincs rá, hogy a legfontosabb szituációkban jön ki az utóbbi.

Legutóbb egyébként az 1993-as, norvégiai vb-n ért be hetedikként a csapatunk, és a két út és helyzet között számos hasonlóságot látok. Akkor is a mélyből, a még létező C-, majd B-vb-ről toppant be az elitbe egy fiatal, sokra hivatott, de még formálódó együttes, és produkált őrületes két hetet, a mostaninál szélsőségesebb mélységekkel és magasságokkal. A házigazda elleni nyitányt és parádés első félidőt szünet után bizonytalankodás, majd a lengyelekkel szembeni, szerencsétlenkedésekkel teli döntetlen követte, rögtön utána jött a bravúros, mégis bosszantó, nyerő helyzetből elrontott pontosztozkodás a bivalyerős oroszokkal, aztán az iszonyatos, 14 gólos verés a dánoktól, újabb csavarként az előző két olimpián győztes dél-koreaiak legyőzése, egy 12–1-es rohammal, végül a helyosztón az osztrákok feletti 16–9, 7–3-as félidővel! Harminckét év elteltével is beleborzongok.

Hát még a folytatásba. Abba, hogy két évre rá mi rendezhettük a vb-t. Mint most, 2027-ben. Újabb egy esztendő múltán pedig várt ránk az olimpia. Mint most, 2028-ban. Előbbin ezüst-, utóbbin bronzérmet szerzett az addigra beérett, a hetedik helyből is sokat tanuló társaság, így emelkedett fel a közvetlen elitbe, a dobogóra. Mint most? Ezt még nem tudni. Bizonyosság szemernyi sincs rá. Remény, hitem szerint, több van.

Ráadásul ne feledjük, a 2027-es, hazai vb előtt, jövő decemberben félig hazai Eb elé nézünk. Soha nem volt csillagállás ez. Mert bár öt ország ad otthont a tornának, a ráció azt diktálja, hogy a magyar válogatott Nagyváradon játssza az első csoportkört, majd Kolozsváron a másodikat. Kedves világpolgár honfitársainknak ettől ne ránduljon görcsbe a gyomruk, ez nem sanda irredenta célzás, hanem puszta utalás arra, hogy e városok a magyar történelem, kultúra és sport bástyái (lásd például az 1943–44-es labdarúgó-bajnoki dobogót: 1. Nagyvárad, 2. Ferencváros, 3. Kolozsvár), a mai napig több tízezer magyar lakossal és potenciális szurkolóval.

Igaz, az Eb-n nem rendeznek negyeddöntőt. De egyelőre olyan nagyon nem is hiányzik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!