„Az FTC minden szempontból előrelépést jelent” – Elizabeth Omoregie útja Athéntól Budapestig
– Hol érzi igazán otthon magát?
– Mindig ott, ahol éppen a családom él. Ez most megint Athént jelenti, de lehetne a világ másik felén is. Ilyen szempontból rugalmas vagyok, a nővérem például Amszterdamban lakik, ott is otthonosan mozgok. Sok barát és emlék köt Bulgáriához, de a szeretteim nélkül nem ugyanaz.
– Mit hozott magával az afrikai gyökerekből?
– Az édesapám nigériai, az anyukám bolgár. Athénban születtem, a jobb munkalehetőségek miatt hatéves koromig ott éltünk, utána tértünk vissza Bulgáriába, ahol a gyerekkorom nagyobbik részét töltöttem. Ha az identitásomról, személyiségemről beszélünk, az egyértelműen európai, az afrikai vonások inkább a genetikámban jelennek meg. A gyorsaságomat és fizikai erőmet a sportban jól tudtam kamatoztatni.
 Született: 1996. december 29., Athén
|
– Tartja a kapcsolatot a nigériai rokonokkal?
– Még nem tudtam meglátogatni kinn az apukámat, de remélem, idén már végre összejön. Többször is próbálkoztam, legutóbb az elmúlt nyáron a húgommal szerettem volna Nigériába repülni, de ő nem kapta meg időben a vízumot, így kénytelenek voltunk lemondani az utat. Szeretném megismerni a családomnak ezt a felét, megnézni, honnan származom. Nem akarok különbséget tenni a család két fele között. Sok rokonom él Afrikában, és bár személyesen még nem találkoztam velük, tudom, hogy mindannyian büszkék rám. Apukám természetesen követi a meccseimet, a nagy tornákat inkább nézi, mint a Bajnokok Ligáját.
– Milyen volt a gyerekkora?
– Nagy a családunk, négyen vagyunk testvérek, egy nővérem, egy húgom és egy öcsém van, valamint Nigériában is él egy féltestvérünk. A szüleimnek nem volt könnyű mindannyiunkról gondoskodniuk, persze fiatalként még kevesebbet fogtam fel a körülöttem levő világból. A kézilabdázás jelentette nekem a biztos pontot, a menedéket, már korán arról álmodtam, hogy külföldre igazolok, és ebből fogok megélni. Minél hamarabb függetlenné szerettem volna válni, hogy ezzel is segítsek a szüleimnek.
– Nem lehet, hogy az atlétika vesztett egy jövőbeli csillagot?
– Talán, már sohasem tudjuk meg… Az biztos, hogy távolugrásban és rövid távú sprintben is erős voltam, az atletikusság, a mozgékonyság később a kézilabdázásban is hasznomra vált. Viszont az atlétika nagyon kemény egyéni sportág, hozzám közelebb állt a csapatsport, ezért is váltottam. Kézilabdában ha az egyik nap elbuksz, nincs időd rágódni rajta, mert hamar ott a következő mérkőzés, amelyen javíthatsz. Ráadásul a csapattársaiddal együtt tudod megoldani a problémákat. A atlétika sokkal brutálisabb, egész évben egy-két nagyobb versenyre készülsz.
MÁSFÉL ÉVIG ALIG EDZETT, MIELŐTT A KRIMHEZ KERÜLT
– Mielőtt légiósnak állt, másfél évre parkolópályára került. Miért?
– Nézeteltérésem volt az utolsó bolgár klubommal. Amikor nem jöttek az eredmények, könnyebb volt engem vagy más játékosokat hibáztatni. Ebből elegem lett egy idő után, és úgy voltam vele, ha nem értékelnek, nem játszom. Viszont élő szerződésem volt, és meg kellett várnom, amíg lejár, mert nem engedtek el. Azon is elgondolkodtam, akarok-e tovább kézilabdázni, vagy inkább teljes mértékben a tanulmányaimra koncentrálok, de hajtott a játék iránti szeretet. Hetente kétszer, általában pénteken, szombaton egy másik város csapatával edzettem, mert sok barátom játszott ott. Így tartottam magam valamelyest formában, és ezáltal a felnőttválogatottba be tudtak hívni. A nemzeti csapattal kisebb tornákon szerepeltem, és egészen jól ment a játék, így szúrt ki a Krim Ljubljana.
– Könnyen igent mondott a szlovénoknak?
– Mindössze tizenhét esztendős voltam, egy év még hátravolt az iskolából. Ezért hezitáltam, a környezetemben viszont mindenki győzködött, hogy legalább menjek ki néhány napra, és nézzem meg a körülményeket. Azt is hozzá kell tennem, hogy Bulgáriában nem beszélhettünk valódi profizmusról, én pedig hasonlóan motivált csapattársak között szerettem volna játszani.
– Milyenek voltak az első benyomásai Ljubljanában?
– Minden túlzás nélkül: új világ tárult fel előttem. Az első nap után már biztos voltam benne, hogy itt szeretném folytatni. A Krim büszke lehet a hagyományaira, lenyűgözött a nagy csarnoka, az országban pedig imádják a kézilabdát, megbecsülik a játékosokat. Még ha akkoriban a csapat nem is volt annyira erős és a finanszírozásban is akadtak nehézségek, viszont tudtam, hogy játékosként ennek ellenére fejlődni fogok.
– Ráadásul egyik pillanatról a másikra BL-csapatban találta magát.
– Ez érdekes, mert nem sokat tudtam még a Bajnokok Ligájáról, Bulgáriában nemigen követtem a nemzetközi kézilabdát, az igazat megvallva nem is lett volna rá sok lehetőségem. Nem voltak sztárok a csapatunkban, inkább olyanok voltunk, mint egy nagy család. Sok szlovén játékosra építettek, persze nem is tudtak volna drága légiósokat szerződtetni. A „nagyszínpadon” nem volt veszítenivalónk, általában mi voltunk az esélytelenek, és ebből a pozícióból tudtunk meglepő eredményeket hozni. Az első idényben nem játszottam sokat, de mindig ott voltam a csapattal, így rengeteget tanulhattam. A kondiedzések menetétől kezdve a taktikán át rengeteg információ zúdult rám, ráadásul az irányítóposzthoz is hozzá kellett szoknom. A szakmai stáb azonban türelmes volt velem, és minden segítséget megadott, ha néha keményebben fogott, csak azért történt, mert a javamat akarta.
– A szlovén nyelvvel hamar boldogult?
– A bolgár miatt sok szót megértettem, és nagyjából egy év alatt megtanultam a nyelvet. Ez rendkívül sokat segített a csapattal való kapcsolatomban, mivel az edző is szlovén volt, ráadásul úgy gondolom, ez is mutatja egy külföldről érkezett játékos tiszteletét az új ország iránt. A bolgár és a szlovén mellett angolul, románul, szerbül és horvátul is beszélek. Ugyan sokat felejtettem, de a görögöt is megértem, ha újra ott élnék egy ideig, biztos minden visszajönne. Mostanában pedig portugálul tanulok.
SZLOVÉNKÉNT TELJESÜLT AZ OLIMPIÁRÓL SZŐTT ÁLMA
– Hogyan írná le a játékát?
– Sohasem azt hajtott, hogy én lőjem a legtöbb gólt és én vezessem a különböző listákat, automatikusan következett a játékomból, hogy sokszor voltam eredményes. Alázatos játékosnak tartom magam, aki alárendeli magát a csapat érdekének. Nagy bennem a győzni akarás, ugyanakkor türelmes vagyok, ha kevésbé megy a játék, akkor sem kezdek el pánikolni és kapkodni, inkább próbálom a társakat helyzetbe hozni. A mai kézilabdázásban fontos, hogy védekezésben is számíthatnak rám, szeretem a saját kapunk előtti küzdelmet is. Hatvan percet is végig tudok tolni úgy, hogy közben fejben a hajrára is éles maradok.
– És milyen a pályán kívül?
– Nyitott és közvetlen lány vagyok, szívesen ismerek meg új kultúrát. Jól kijövök a csapattársaimmal, szerintem ők is szeretnek velem játszani. Megválogatom a szűk környezetemet, nem az a fontos nekem, hogy minél több barátom legyen, hanem hogy velük szoros kapcsolatban álljak, bármikor ott legyek nekik, ha segítségre lenne szükségük.
– Mennyire motiválja, hogy szórakoztassa a szurkolókat?
– Nem félek kimutatni az érzelmeimet, nem vagyok robot, nekem is vannak rossz napjaim. Ugyanakkor szeretem megélni minden jó megmozdulásomat, interakcióba lépni a drukkerekkel, érezni a jelenlétüket. Ezért is várom már nagyon, hogy a Ferencváros szenvedélyes szurkolói előtt játszhassak.
– Az FTC-re még mindenképpen visszatérünk, viszont érdekelne, mekkora dilemmát jelentett a szlovén válogatottság?
– Valójában könnyű volt a döntés, a szlovénok megadták nekem a lehetőséget, hogy világversenyeken szerepeljek velük. Krim-játékosként a válogatott hetekre már nem csatlakoztam a bolgárokhoz, nem láttam értelmét, hogy újra és újra nagy különbségű vereségeket szenvedjünk a selejtezőkön. Hasznosabbnak találtam, ha helyette Ljubljanában maradok, és egyéni edzéseken veszek részt. Amikor felajánlották a szlovén válogatottságot, másfél éve már nem szerepeltem a bolgár csapatban, szóval a kötelező kivárási idő fele letelt. Az állampolgárságot és a vele járó útlevelet hamarabb megkaptam, mert már éltem annyi időt az országban. Hálás voltam a lehetőségért, a klub és az ország is sokat adott nekem, az emberek megbecsültek, szerettem volna nekik valamit visszaadni. A meccsek előtt azért nem énekeltem a himnuszt, mert nem szerettem volna senkit megbántani, inkább próbáltam semleges maradni. Szerencsére nem éreztem semmiféle nyomást erre vonatkozóan.
– Miért a párizsi olimpia jelentette a végállomást?
– Kiugró eredményeink ugyan nem voltak korábban a szlovén válogatottal, de nagy tornákon mutathatta meg magát egy játékos. Dragan Adzsics már az érkezésekor hangsúlyozta, hogy az olimpia lebegjen a szemünk előtt. A részben hazai rendezésű Eb-n aztán jó helyezést értünk el, ami lehetőséget teremtett az olimpiai selejtezőn való részvételre. A sikeres kvalifikációval nekem is az egyik legnagyobb álmom vált valóra, csodálatos volt tapasztalni a sportolói falu légkörét. Tisztában voltam vele, hogy ennél többet már nem tudunk elérni, ezért amikor Párizs után több tapasztalt játékos elköszönt, én is követtem őket. Nem akartam az egész folyamatot újrakezdeni, inkább magamra, az egészségemre és a klubomra koncentráltam.
– Milyen volt Bukarestben a legendának számító Cristina Neagu oldalán játszani?
– A kezdeti időszakban igencsak nagy kihívást jelentett, mert egészen más szinten látta át a játékot, mint a többiek, nem volt könnyű az ő fejével gondolkodni. A győzni akarás a vérében volt, nem számított, hogy bemelegítő játékról vagy tétmérkőzésről volt szó, mindig nyerni akart, és ugyanezt várta el a társaitól is. Sokat segített az edzéseken, és a rengeteg gyakorlás és mérkőzés által egyre jobban megértettük egymást, a pályán és azon kívül is jól kijöttünk. Tisztában volt vele, hogy az én hozzáadott értékemre is szüksége van a csapatnak az eredményességhez. Megtiszteltetés volt, hogy engem is meghívott a visszavonulása alkalmából rendezett nagyszabású gálára, örömmel voltam mellette ezen a különleges napon. Igaz barátomnak tartom, a pályafutása végével sem szakadt meg a kapcsolatunk, azóta is szoktunk találkozni.
– Miért nem sikerült elérni a CSM-mel a vágyott BL négyes döntőt?
– Sokszor nagyon közel álltunk a final fourhoz, mégsem jött össze. Több idényünk is valódi hullámvasutazás volt magasságokkal és mélységekkel. Mindig voltak kiemelkedő képességű játékosaink, a legfontosabb pillanatokban azonban nem tudtuk ezt összerakni, nem jött ki, ami bennünk volt. Ezért aztán hiába volt papíron remek csapatunk, az utolsó lépést nem tudtuk megtenni. Idén extra motivációt jelent, hogy most van az utolsó lehetőségem eljutni a csapattal a négyes döntőbe.
SIKERES BL-SZEREPLÉST REMÉL A FERENCVÁROSSAL
– Mi szólt amellett, hogy a nyáron nyolc év után búcsút intsen a klubnak?
– Tavaly óta éreztem, hogy új szikrára van szükségem. Évről évre ugyanabba a csarnokba mentem edzésre és azután ugyanoda jártam haza, az emberek rendkívül kedvesek voltak, viszont én szerettem volna újra kilépni a komfortzónámból és kihívás elé állítani magamat. A mostani idény kezdetétől fogva majdnem biztos voltam benne, hogy nem fogok hosszabbítani, de néhány százaléknyi esélyt mégis hagytam a maradásra. A menedzserem közben várta, hogy egyértelműen eldöntsem, mit szeretnék. Aztán ahogy elkezdődtek a tétmeccsek, biztossá vált bennem, hogy váltani szeretnék, kiszakadni a buborékból és egy jobb csapatba igazolni. Az elmúlt évek azt bizonyították, hogy az FTC jobb csapat, minden szempontból előrelépést jelent nekem.
– Igaz, hogy nem először szerette volna leigazolni a magyar klub?
– Korábban is érdeklődött irántam, de sohasem jutottunk el konkrét tárgyalásokig, és akkoriban még engem sem érdekelt a váltás lehetősége.
– Miért a Ferencváros hívását fogadta el?
– Már jó ideje nyomon követtem az FTC-t, és Jesper Jensen munkásságát szintúgy a korábbi csapatainál. Tetszett az az irányvonal, amit képvisel, ahogy gondolkodik a játékról. Szerintem ki tudja majd belőlem is hozni a legjobbat. Imádom a gyors játékot, szeretnék minél több felelősséget vállalni az együttesben. A CSM-ben már én voltam a „régi motoros”, míg most nekem kell alkalmazkodnom és felvennem a ritmust az új környezetben. Irányítóként nagyon fontos a jó kommunikáció, és hogy mindenkivel megtaláljam a közös hangot. Romániában már hozzászoktam a kézilabdameccseken a jó hangulathoz és a hozzáértő szurkolókhoz, akik ha kell, a játékvezetőkre is nyomást tudnak gyakorolni. Azt meg már ellenfélként is tapasztaltam, milyen nehéz a Ferencváros ellen idegenben játszani. A februári BL-mérkőzés mindkét csapatnak kiemelten fontos lesz a csoportbeli végső helyezés miatt, viszont attól nem tartok, hogy a nyári váltás miatt plusznyomás lesz rajtam, ki tudom majd zárni a meccs idejére.
– Mit vár a pályafutása új fejezetétől?
– Kívülről is jól látszik, hogy a Ferencváros csapatként szépen fejlődik, ez az egyik oka az érkezésemnek. Az FTC már az elmúlt idényekben is bizonyította, hogy a legjobbakkal is felveszi a versenyt. Hiszem, nemcsak arra lesz esélyünk a következő években, hogy bejussunk a final fourba, hanem a végső győzelemre is joggal pályázhatunk.
 A nyáron alapos átalakuláson megy keresztül a Ferencváros kerete, ezúttal már kifejezetten a tavaly érkezett dán sztáredző, Jesper Jensen elképzeléseihez igazodva. A szakember Elizabeth Omoregie leigazolásakor elmondta, már most világklasszisnak tartja, akinek hatalmas tapasztalata van a legmagasabb szinten is, mert bár csak 29 éves, tizenkettedik idényét játssza a Bajnokok Ligájában.
„Benne van az X-faktor, a megkülönböztető tényező, miközben a játékával szórakoztatja is a közönséget – jelentette ki Jensen a Sport Tv Harmadik félidő című műsorában. – Omoregie Emily Vogellel együtt olyan játékos, aki sok mindenben jó amellett, hogy kreatív. A következő idényben sokféle stílusú játékosom lesz a belső posztokon, ráadásul mindenki tud védekezni is, így mindkét kapu előtt fizikai nyomást tudunk helyezni az ellenfelekre. A Krim Ljubljana elleni BL-meccsen is láthattuk, hogy eljött az a pont, amikor ellenfelünk összeroppant. Ezt a fajta stílust a keret változásával tudatosan akarjuk majd erőltetni.”
Jensen egyúttal elárulta, jobban szereti a kisebb keretet, amelyben a játékosok nem tudják áthárítani a felelősséget, hanem magukra kell vállalniuk.
|
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 31-i lapszámában jelent meg.)
