Tíz hős, egy hülyegyerek – amikor Beckham volt az angolok reménye

AZ ŐRÜLET 120 PERCE

Minden idők egyik legnagyszerűbb világbajnokságának a legnagyszerűbb meccse volt a nyugatnémetek és a franciák elődöntője. Az előző (1980) és a következő (1984) Európa-bajnok összecsapását tizenegyespárbaj döntötte el, de előtte is annyi minden történt, amennyi máskor egy teljes csoportkörre elég. Toni Schumacher brutális ütközése Patrick Battistonnal, német vezetés, francia egyenlítés, majd az 1–3-ról megmentett hosszabbítás, hat gól – aki látta, sohasem felejti el.

Az NSZK az első csoportkörben általános elképedésre kikapott Algériától, így az utolsó meccsen az osztrákokkal volt kénytelen leboltolni az arabok kiesését és a két európai csapat továbbjutását eredményező 1–0-t. A franciák Anglia ellen vereséggel kezdtek, ezután viszont nem túl acélos középdöntős triójukból (a legjobb 12 válogatott négy háromcsapatos csoportban folytatta, Michel Platiniéknak az osztrákok és az északírek jutottak) gond nélkül masíroztak el a legjobb négyig. Ugyanehhez a németeknek kissé rázósabb meccseket kellett letudniuk, de Angliát és Spanyolországot is sikerült maguk mögé utasítaniuk.

Az azt megelőző két Aranylabdát megkapó Karl-Heinz Rummenigge nem tudta kezdőként vállalni a játékot, ám az ekkor 22 éves, 1990-ben világbajnoki címig jutó Pierre Littbarski mégis Jupp Derwall együttesének szerzett vezetést. Ezt Platini még a szünet előtt büntetőből kiegyenlítette, a második félidőben pedig hiába forogtak felváltva veszélyben a kapuk, a Ramón Sánchez Pizjuán Stadion 70 ezres közönsége leginkább Schumacher megmozdulása után ugorhatott talpra. A kölni Európa-bajnok a 60. percben szinte kiröpült a kapujából, amikor középen Platini indítására a tíz perccel korábban becserélt védő, Battiston indult, kifordulva leütközte a közben a labdát a kapu mellé emelő franciát, akinek nem csupán két foga és három bordája bánta az esetet, el is ájult, hordágyon vitték le a pályáról, jellemző, hogy Platini az első pillanatban azt hitte, csapattársa meghalt… A holland Charles Corver játékvezető nemhogy piros lapot és tizenegyest nem adott, sárgát sem – egyszerűen kirúgást ítélt a németeknek.

Ha már Schumacher a pályán maradhatott, először is a hosszabbítás első félidejében Marius Tresortól és Alain Giresse-től szedett be két szépségdíjas gólt, majd a tizenegyespárbajban is főszereplő lett. Ehhez azonban az is kellett, hogy amikor már csak 18 perc volt hátra a meccsből, előbb a félig sérülten a 97. percben beálló Rummenigge szépítsen, majd a 108. percben Klaus Fischer ollózzon csodás gólt – jó szokásukhoz híven talpra álltak a már-már legyőzött németek.

„Természetesen" a tizenegyeseknél is ők kerültek hátrányba, miután Uli Stielike rontott, ám a pályán hagyott Schumacher előbb Didier Six, majd a hatodik sorozatban Maxime Bossis kísérletét hárította, és Horst Hrubesch kevéssel éjfél előtt a döntőbe gurította az NSZK-t.

Schumacher később Anpfiff (magyarul: Fütyülök rátok) című önéletrajzi könyvében sem érezte úgy, hogy szabálytalan lett volna, Franciaországban értelemszerűen közellenséggé vált (a francia L'Équipe a 3–1-es olasz győzelemmel záruló döntő után Justice, azaz Igazság címmel jelent meg…), igaz, miután meglátogatta a kórházban fekvő Battistont, a gesztus valamicskét enyhített az iránta érzett gyűlöleten.

Nem mellesleg az 1980-as és 1981-es (Rummenigge), továbbá az 1983-as, 1984-es és 1985-ös (Platini) aranylabdás is a pályán volt ezen a Battiston-esettől eltekintve varázslatos sevillai estén – 1982-ben viszont bizonyos Paolo Rossi kapta meg a futball legrangosabb elismerését.

Sevilla, 70 000 néző. Vezette: Corver (holland)
Gólszerző: Littbarski (17.), Rummenigge (102.), Fischer (108.), ill. Platini (26. – 11-esből), Tresor (92.), Giresse (98.)

MESE A 12 TALÁLATRÓL

Az 1954-es vb-n amúgy is elképesztően gólgazdag meccseknek tapsolhattak a svájciak (a vb gólátlaga 5.38 volt, ehhez mi is kellettünk, a végül ezüstig jutó Aranycsapat öt meccsén összesen 27, azaz átlagban 5.4 gólt szerzett, de a fináléban sajnos csak kettőt, igaz, 11 találattal Kocsis Sándor lett a gólkirály), ám a csoportkör 8:3-as magyar–német meccsét is felülmúlta az osztrákok és a svájciak negyeddöntője, amely a maga 12 találatával a vb-történelem legtöbb gólt hozó mérkőzése lett, és nehéz elképzelni, hogy valaha sikerül felülmúlni.

A házigazda svájciak alig hittek a szemüknek a boldogságtól, amikor a 19. percre háromgólos előnybe kerültek, ennél kevésbé már csak azt hitték el, hogy negyedóra múlva 5:3-ra vezet Ausztria... Theodor Wagner, Alfred Körner és az osztrák futball ötvenes évekbeli zsenije, Ernst Ocwirk a 25. és a 34. perc között ötször köszönt be a Servette tavaly, 88 évesen elhunyt kapusának, a 2-es számú mezben védő Eugene Parlier-nek, aki nyilván pályafutása legborzalmasabb tíz perceként idézte fel később a lausanne-i ötöst.

Amiből végül hetes lett, hiszen a kilencgólos első játékrészt követően még Wagner, majd Erich Probst is gólt szerzett, Josef Hügi mesterhármasa is csak a 7:5-ös svájci vereséghez volt elég.

Egyetlen osztrák szomorkodott a lefújás után: Karl Rappan, a svájciak bécsi születésű szövetségi kapitánya. Rappan már játékos-pályafutását is Svájcban, a Servette-ben fejezte be (mindössze kétszer volt osztrák válogatott, igaz, Hugo Meisl Wundermannschaftjába nem volt könnyű bekerülni – egyetlen gólját éppen ellenünk rúgta 1927-ben, egy 6:0 alkalmával), az 1954-es vb-rendező élén 1937-től egészen 1963-ig négy részletben, összesen tizenkét éven át dolgozott. Három vb-n, 1938-ban, 1954-ben és 1962-ben is ő ült a svájci kispadon.

Az osztrákok pedig 1954-ben végül bronzérmesek lettek, miután az elődöntőben 6:1-re lemosta őket a későbbi világbajnok NSZK, a bronzmeccsen viszont 3:1-re megverték a címvédő Uruguayt. Azóta is ez Ausztria történetének legjobb világbajnoki helyezése.

1954. június 26., negyeddöntő: Ausztria–Svájc 7:5 (5:4)
Lausanne, 35 000 néző. Vezette: Faultless (skót)
Gólszerző: Wagner (25., 27., 53.), A. Körner (26., 34.), Ocwirk (32.), Probst (76.), ill. Ballaman (16., 39.), Hügi (17., 19., 60.)