Akik jeget vittek a sivatagba – egy magyar házaspár különös története

„FOOTBALL'S COMING HOME” – ­visszhangzik Katar egyetlen jégcsarnokában az 1996-os angliai Európa-bajnokság hivatalos dala, és errefelé valóban igyekeznek minden eszközzel azt az érzetet kelteni, mintha a futball hazatért volna.

A jégen bobbykalapos londoni jelmezbe öltözött műkorcsolyázó lányok idézik meg díszleteikkel és katonás táncukkal a brit életérzést, aztán következik a gésaruhában előadott japán szín, majd a színes karneváli öltözékben Dohába csempészett Brazília, és így tovább, a világbajnokság részt vevő országainak széles kulturális palettáján mozogva. Megjelenik a vb idejére kilenc alkalommal műsorra tűzött összeállításban a jellemző ruhákkal, zenei és táncmotívumokkal felvillantott Franciaország, Ghána, az Egyesült Államok, Marokkó, Németország, Spanyolország, Mexikó, Argentína és Ausztrália is, na meg persze Katar. A vb-házigazda jégtáncos reprezentációja okozott némi fejtörést a rendezőknek, a hagyományos női viselet, a nők testét tetőtől talpig takaró fekete köpeny, az abaja ugyanis nemigen alkalmas dinamikus ugrásokhoz, fordulásokhoz, perdülésekhez, ki kellett hát találni valami B-megoldást. Végül a legkézenfekvőbb változat mellett döntöttek az ötletgazdák, a „hazai” részt a katari labdarúgó-válogatott mezében adják elő a kislányos izgatottsággal jégre csúszó, ügyesen és látványosan mozgó tizenéves főszereplők. Gondos figyelemmel, segítő szavakkal kíséri a látottakat a jégtáncshow műsorának kidolgozója, a fiatalokat felkészítő Lénárt Ildikó, míg férje, a hokiedző Dörök Bence a díszletrendezésben segít időnként.

A Gondolania Ice Arenában járunk, a nyilvánosan először szombaton megtekinthető nagy világbajnoki jégtáncshow pénteki főpróbáján, ahová azért érkeztünk, hogy betekintést nyerjünk a Katarban dolgozó magyar házaspár rendkívül különleges munkájába.

Erős túlzással úgy is mondhatjuk, hogy ők azok, akik elhozták a sivatagba a jeget. Azért erős a túlzás, mert rajtuk kívül még jó néhány magyar szakember tett vagy tesz azért, hogy Katarban teret nyerjenek a jeges sportok: a helyi műkorcsolya-oktatásban szerepet játszott Sós Attila, Pádár Bianka, a héten állt munkába a korábban évekig az Arab Emírségekben dolgozó Téglássy Tamara, a jégkorongkultúra megszilárdításán fáradozik még Gágyor Péter és Kővágó Kristóf, és ne felejtsük ki a felsorolásból a katari curlingválogatott szövetségi kapitányát, Belleli Lajost se.

Ha valaki netán csodálkozik azon, hogy miként működhetnek a hideget alapelemként „használó” hagyományos téli sportok a forró égövi országban, indokolt a kérdés. Az infrastrukturális háttér még nincs kiépítve (és itt most ne hasonlítsuk a helyzetet a harminckét válogatottnak nyolc világbajnoki stadiont és 136 edzőpályát biztosító labdarúgáshoz), valójában az említett, egyetlen szabványméretű jégpályán zajlik Katar valamennyi érdemi jeges sportos tevékenysége. Ami pedig a versenyzőket, résztvevőket, érdeklődőket illeti, a katari őslakosok részvétele elenyésző, a sportok iránt – nem meglepő módon – főként az amerikai, kanadai vagy európai lakosok, munkavállalók vonzódnak. Lénárt Ildikó beszélgetésünk során utal arra, hogy a szigorú vallási és viselkedési előírásokat követő arabok felettébb távolságtartó módon kezelik a jelenséget. És óvakodásuk nem csak abból ered, hogy nagyapjuk még valószínűleg ijedten kapaszkodott volna a teve púpjába, ha meglát egy olyan furcsa képződményt, amilyen egy jégpálya.

„A mostani műsorhoz a világbajnokságra való tekintettel engedélyt kaptunk arra, hogy a lányok a máshol általánosan megszokott műkorcsolyázó-viseletben szerepeljenek, vagyis rövid szoknyát és testszínű harisnyát hordjanak – világított rá egy sajátos részletre a Katarban 2014 óta oktató korábbi jégtáncos. – Előzőleg ezen a téren adódott kínos tapasztalatunk. Egyik előadásunk közben valaki kihívta a rendőrséget, mondván, kilátszanak a meztelen lábak. Hamarosan megjelentek a hatóság emberei, rendkívül kellemetlen volt mindenkinek, meg kellett állítani a műsort. Amikor büntetéssel fenyegetőztek a jégtáncosok kihívó öltözködése miatt, oda kellett hívnom őket a szereplőkhöz, hogy közelről meggyőződhessenek róla, a lányok lába nem csupasz, csak a harisnyájuk testszínű. Jobb elkerülni a félreértéseket, azóta figyelünk erre is.”

Jelenleg huszonkét tanítvány tartozik a csoporthoz, köztük egy magyar és egy magyar-német vegyes nemzetiségű, a hosszú távú munkát azonban nehezíti, hogy Katarban folyamatosan cserélődik a lakosság, sokan élnek itt időszakosan, rövid távra tervezve. Az anyagi bőség kétségtelenül csábító, ám a kulturális, gondolkodásbeli különbségekkel és a gyakori hétköznapi bosszúságokkal nap mint nap szembesülni mégsem könnyű. A kettős helyzettel kapcsolatban Dörök Bence idéz egy új keletű katari bölcsességet: „Dohában mindenkinek két kosár van a kezében, az egyik a pénzkosár, a másik pedig – hogy is mondjam finoman? – az ürüléknek való. Hogy ki meddig marad Katarban, általában attól függ, melyik telik meg hamarabb.”

Az 1995-ös születésű, korábban a Dunaújvárosban jégkorongozó és korosztályos válogatottságig jutó fiatalember a Qatar Raiders nevű utánpótlásképző hokiklubnál foglalkozik a fiatalokkal, ám feleségéhez hasonlóan ő is sietve leszögezi: errefelé a sportolás inkább szabadidős tevékenységet jelent, mintsem éles versenysportot. Manapság kollégájával, Gágyor Péterrel együtt 65 fiatalt tanít hokizni, a Katart 2017 és 2021 között sújtó utazási blokád előtt viszont még 180 család járatta ide gyermekeit. És bizonyos szempontból a futball-vb előkészületeit is megsínylették.

„Azt a kétszázhúszmilliárd dollárt, amelyet Katar a közelgő világbajnokság miatt beletett az elmúlt évek fejlesztéseibe, valahonnan el is kellett venni – enged betekintést a háttérbe. – Persze ott az olaj meg az egyéb állami vagyon, de mi a jégkorongban azt is érzékeltük, hogy más területekről is elvontak forrásokat. Nem véletlen, hogy amikor kijöttem, még tizenhat felnőtt hokicsapat szerepelt az első és a második ligában, míg manapság csupán négy együttes maradt, köztük a Dunebashers, amelyben én is játszom.”

És hogy miként jutott Dörök Bence 2015-ben katari földre? Nem mindennapi a történet...

„Súlyos sérüléssel küzdöttem akkoriban. A gyúrópadon feküdtem a masszőr keze alatt, amikor egy csapattársam viccből megnyomta a fájó combomat. Én éppen a mobilomat nyomogattam, a hirtelen fájdalomtól összeszorítottam a telefont, és mint kiderült, az önkéntelen mozdulattal véletlenül küldtem a Facebookon egy ismerősi felkérést Ildikónak. Mire ő azonnal válaszolt: »Szia, ki vagy?« Hát így kezdődött.”

Egy évvel később már házastársakként dolgoztak Katarban azon, hogy segítsenek megvalósítani a sivatagi jeges álmokat...