Vb 2022: „Ha én lőttem volna le John Lennont, még mindig élne”

Vágólapra másolva!

2022.12.11. 07:09

Címkék

Látogatás a Katari Nemzeti Könyvtárban: a több mint egymillió kötetes gyűjteményben olvasni Trianon és a futball kapcsolatáról, de a polcok között a vb-k történetének ismeretlen részleteibe is betekintést nyerhetünk. És fellelhető a gólképtelen csatárok legütősebb önkritikája is.

Sohasem gondoltam volna, hogy Dohában jutok el életemben először szusibárba, ráadásul a legmeglepőbb módon éppen egy könyvtárban. A Katari Nemzeti Könyvtár szusibárja valószínűleg egyedülálló a világon, itt ugyanis nem japán rizsgombócok vagy algába göngyölt nyers halfalatok tekeregnek körbe-körbe a pult futószalagján, hanem műanyag táblára támasztott könyvek. A vendég pedig kedvére figyelheti, böngészheti az elé kúszó példányokat, ha kedve tartja, leemelheti, belelapozhat, aztán ha megunja, várhatja a következő tételt. Labdarúgó-világbajnokság idején természetesen a futballkönyvek adják a napi „szusimenü” zömét, néhány lovashagyományról, arab kultúráról, történelemről szóló katari kiadvánnyal fűszerezve.

Közelít is mindjárt egy témába vágó darab, a világbajnokság mamutkönyve (Nick Holt: The Mammoth Book of the World Cup), amely méretét tekintve már messziről igazolja címét, kézbe véve pedig valóban részletekbe menő elemzéssel szolgál a torna gigantikus történelmének mozzanatairól. Az 1938-as párizsi döntő kapcsán például pontról pontra bemutatja a 4:2-re nyerő olasz válogatott taktikáját, kiemelve, hogy a kulcs Michele Andreolo ráállítása volt a magyarok legjobb emberére, Sárosi Györgyre. Néhány fejezettel később nemes egyszerűséggel a világbajnokságok valaha játszott legjobb mérkőzéseként aposztrofálja az 1954-es Magyarország–Uruguay (4:2) elődöntőt, megemlékezve a mérkőzést sérülése miatt kihagyó uruguayi legenda, Obdulio Varela különös esetéről. A svájci torna után klubja, a Penarol megkötötte a sportágtörténet egyik első mezszponzori szerződését, a makacs játékosvezér, az 1950-es vb-aranyérmes uruguayi válogatott csapatkapitánya azonban nem hagyta, hogy – mint fogalmazott – „gyűrűt orrába fűzve rángassák”, mint valami cirkuszi medvét, úgyhogy továbbra is a régi dresszt viselte.

Magyar emlék a katari könyvtár „mamutkönyvéből”: az 1938-as párizsi vb-döntő egyik kulcsa a világosabb mezes olaszok tökéletesnek jellemzett védőmunkája volt (Fotó: AFP)

Visszahelyezem a pulton forgó szalag üres állványára a világbajnokságok papírmamutját, mert közelít egy kihagyhatatlan klasszikus. A témának nem kell hangzatos jelzőkkel külön reklámot csapni, már a címben az ember arcába tolakszik szárazon és fenyegetően a két legütősebb hívószó: FIFA és Katar (Walid Qoronflen, Mohamed Essa: FIFA 2022, Qatar, the Legacy). Óriási csalódás a kötet, elkent vb-maszlag, kilúgozott PR-kampánymunka, a szokásos üres lózungokkal – egyedülálló lehetőség, hosszú távú fenntarthatóság, pozitív társadalmi hozadék, satöbbi, satöbbi. Még egyszer meg kell néznem a borítót, hogy tényleg nem az emír-e a szerző.

Felüdülésképpen könnyed bulvárkötetért nyúlok, a labdarúgás legviccesebb nyilatkozatainak válogatása a kissé gyűrött borító alapján a dohai könyvtárlátogatók körében is gyakorta forgatott slágerkönyv (Phil Shaw: „Tell Him He's Pelé ...And Get Him Back On”). Már a hátsó borítón kezdődik a sziporkázás egy szállóigévé lett interjúrészlettel az angol labdarúgás közelmúltjából. „Riporter: »Mi lenne ön, ha nem áll futballistának?« Peter Crouch: »Szűz.«” Tony Adams, az angol futball- és alkoholkultúra kilencvenes évekbeli prominens képviselője még ma is rosszízű tréfák céltáblája, arsenalos csapattársa, Ian Wright azonban a kilábalás küzdelmeiről sem feledkezett meg: „Rengeteg üvegbe tellett, míg Tony felismerte alkoholizmusát.” A legszebb önkritika kétségtelenül Garry Birtlesé, a Manchester United nyolcvanas évekbeli középcsatáráé, aki bosszantóan hosszúra nyúló góltalansági időszakát jellemezte így: „Az emberek körében akkoriban terjedt el a mondás, hogy ha én lőttem volna le John Lennont, még mindig élne.”

Zöld borító a láthatáron, a sportág legismertebb arcával, a felém araszoló darab témája az 1970-es mexikói világbajnokság (Andrew Downie: The Greatest Show on Earth – The Inside Story of the Legendary 1970 World Cup). Elegendő a könyvből Bobby Moore-t, az angolok hátvédcsillagát idézni, és a néhány mondatban benne sűrűsödik a több száz oldalas kötet lényege: „Mit lehet még elmondani Peléről, a labdarúgás királyáról? Nem hordott még hátán a föld olyan futballistát, aki nála jobban megragadta a nézők képzeletét, erősebben felcsigázta érdeklődésüket, látványosabban kiváltotta csodálatukat. Kicsit úgy tűnik, mintha a mexikói vb-t az ő kedvéért rendezték volna meg. A futball az érzelmek játéka, és nem hiszem, hogy bárki is nála közelebb került volna az emberek szívéhez.”

Az Ezeregyéjszaka futballmeséi
A világirodalom talán legismertebb arab műve a középkori Arábiából és Perzsiából eredő, Az Ezeregyéjszaka meséi című történetgyűjtemény. A véletlen furcsa játéka, hogy ha fellapozzuk a a Honti Rezső-féle fordításban a Sahriár király és Sehrezád történetének befejezése című záró epizódot, különös áthallásokat érzékelhetünk a világot egy hónapra megvendégelő, a tömegeket kényeztető, népe problémáit elfeledő Katarra gondolva. Elegendő a vonatkozó passzus elejére betenni az ország nevét, és rögtön különös aktualitást nyernek a mondatok, igaz, a záró prófécia borús folytatást sugall. „Katar... ezután minden vezírnek, emírnek, országa minden nagyjának díszköntöst ajándékozott, és megparancsolta, hogy a város díszt öltsön harminc napon át, és a lakosságból senkinek sem kellett a maga pénzét költenie, minden kiadást a király kincstára fedezett. A várost tehát feldíszítették olyan pompával, mint soha azelőtt; és pergett a dob, szólt a fuvola, felvonultak a bűvészek mutatványaikkal. A király bőkezűen megajándékozta őket, alamizsnát osztott ki a szegények és ínségesek közt, és minden alattvalójára, birodalmának egész népére kiterjesztette jóindulatát. Azután elhívatta történetíróit és írnokait, megparancsolta nekik, írják fel mindazt, ami (...) történt, elejétől végig. Azok mindent írásba foglaltak, és elnevezték azt az Ezeregyéjszaka meséinek. A feljegyzések harminc kötetnyit tettek ki: az egészet a kincstárban helyezték el. Örömben és vigasságban, jólétben és boldogságban élt ezután a király és népe, amíg el nem jött értük a vidámság megrontója, kötelékek szétbontója. Dicsőség Annak, akit magával nem sodor az idők rohanása, meg nem változtat a dolgok változása, nem zökkent ki helyéből a világ folyása!”

Jönnek még világbajnoki könyvek a szusiszalagon, négy is egymás után. Az Egyesült Államokban tartott 1994-es eseményről szóló (Gary Hopkins: Star-spangled Soccer) egy ironikus mondással szemlélteti, milyen mélységből indult a sportág a tengerentúlon, hogy aztán hosszú fejlődési út végén a rendezési jog elnyerésével eljusson a FIFA Disneylandjébe. Így szól az önkritikus találós kérdés: „»Hogyan tehetsz szert egymillió dollárra amerikai földön a labdarúgásban?« »Mi sem egyszerűbb: fektess be tízmilliót!«” Továbblépek a következő könyvhöz, amely rendhagyó képszerkesztői megoldással címlapján meccspillanatot ábrázol úgy, hogy az akciójelenetből mindössze két levágott lábat és egy félbehasított labdát látni. Az első nem Amerikában vagy Európában rendezett, 2002-es tornáról még az akkori nyitó mérkőzés előtt megjelent könyv címe (John Horne, Wolfram Manzenreiter: Japan, Korea and the 2002 World Cup) a szerzők előszóban kifejtett gondolatmenete szerint szándékosan cserélte meg a FIFA hivatalos kommunikációjában használt Korea, Japán sorrendet, jelezve, hogy a gigaesemény a rendező országok között is éles gazdasági, sportdiplomáciai, politikai erőversenyt jelent. Alcíme szerint a torna eseményeinek és a mögöttük húzódó politikai játszmáknak kritikus értelmezését kínálja a 2010-es dél-afrikai világbajnokságnak szentelt kötet (Peter Alegi, Chris Bolsmann: Africa's World Cup). Az első sorok az ország első szabadon választott elnöke, az apartheid meghurcoltja, Nelson Mandela jelképes szerepét hangsúlyozzák, majd rátérnek a mérvadó nyugati médiumok utólagos értékelésére, emlékeztetve arra, hogy a Times, a Guardian és a Wall Street Journal egymásra licitált a dicséretekben a dél-afrikai futballhetekre visszatekintve, egy véleménycikk címében például egyenesen azt kívánva, hogy bár tovább szólna a vuvuzela. A szerző fülébe valószínűleg jó néhány feldühödött olvasó belefújta volna a vuvuzeláját, a futballmeccsek széttrombitálását leszámítva azonban valóban sokakban kedves emlékeket hagyott a torna.

A Nobel-békedíjas egyházi vezető és emberi jogi aktivista, Desmond Tutu nem is nagyon tudott elképzelni más véleményt: „Akit nem nyűgözött le a dél-afrikai világbajnokság, forduljon pszichiáterhez.” A 2022-es katari változathoz képest rendkívül alapos, elmélyült tanulmánynak tűnik a 2018-as világbajnokság politikai hátterét, mögöttes üzenetét, társadalmi környezetét bemutató tudományos munka (Richard Arnold: Russia and the 2018 FIFA World Cup), amely egyúttal a szovjet idők mintáihoz és a hidegháborús gondolkodáshoz visszanyúló Oroszország vb-stratégiájának megkerülhetetlen elemzése is.

Hatalmas labda és könyvgyűjtemény – de nem nehéz rábukkanni a Puskás Ferenc pályafutását megörökítő kötetre sem

Rendkívül izgalmas fogás közeledik a szusiszalagon, már távolról szemezek a futball nemzetközi diplomáciai hátterét feldolgozó, vaskos munkával (Heather L. Dichter: Soccer Diplomacy). A tárgymutatóban kikeresem a Hungary szót, majd fellapozom az első jelzett előfordulást a 34. oldalon. Az 1920-as évek francia sportdiplomáciáját taglaló részlet szokatlan vetületben mutatja be a Trianon utáni időszak magyar labdarúgását: a forrás említ egy 1929-es levelet, amelyet Fernand Pila francia sportvezető küldött Jules Rimet francia FIFA-elnöknek, gratulálva ahhoz, hogy Franciaország válogatottja 3:0-ra legyőzte Magyarországot. A két évvel korábban, Budapesten elszenvedett 13:1-es vereségből ugyanis a csúfos végeredményen túl a franciákkal szembeni ellenséges szellem megnyilatkozását is kiolvasták Párizsban, ezért tulajdonítottak kiemelt jelentőséget az értékes sikernek. A futballdiplomácia történetét a közelmúltig feltáró könyvet megjegyzem magamnak, talán meg is lepem vele magam karácsonyra, most azonban lassan indulni kell az esti vb-meccsre.

Búcsúzásképpen belelapozok a Ki találta fel az ollózást? című könyvbe (Paul Simpson, Uli Hesse: Who Invented the Bicycle Kick?), és miután az első oldalon megtudom a választ – bizonyos Ramón Unzaga Chilében, 1914-ben –, vissza is teszem a helyére. Oldalra pillantva látom, közeledik a szalagon a brazil labdarúgás mindenhatóságát hirdető, „Isten brazil” című könyv, de ezt nem várom meg. Úgysem aktuális már.

Puskás Ferenctől Kosztolányi Dezsőig
A Rem Koolhaas holland építész terveit dicsérő modern épületben 2018 áprilisa óta működik a Katari Nemzeti Könyvtár, a díszes megnyitóünnepségen Tamim bin Hamad Al-Tani emír személyesen helyezte el a polcon a könyvgyűjtemény egymilliomodik példányát. A katari könyvállomány megőrzésén, bemutatásán túl egyetemi kutatóbázisként és nyilvános kulturális térként is funkcionál az intézmény, amely törekszik a globális tudáskincset minél szélesebb merítéssel látogatói elé tárni. A futballköteteket kínáló tematikus polcon ott a leghíresebb magyar labdarúgó, Puskás Ferenc portrékönyve angol nyelvű kiadásban, ám a Nemzeti Sport főszerkesztője, Szöllősi György által jegyzett munka mellett is bőven találni magyar vonatkozásokat. Főként, ha a könyvtár történelmi vagy irodalmi részlegén böngészünk, utóbbi kategóriában angolul olvashatnak az érdeklődő dohaiak például Márai Sándort, Esterházy Pétert, Nádas Pétert vagy Kosztolányi Dezsőt. Ami Kosztolányit, a Nyugat első nemzedékének meghatározó szerzőjét illeti, ha nem is a Katarba exportált műveiben, de írt a labdarúgásról is. A játék szellemét, természetes örömét hihetetlenül pontosan megragadó, kevéssé ismert 1931-es cikkét érdemes lenne lefordítani a világ minden nyelvére: „Csak a játékban igazán ember az ember, csak ez felel meg szabad szellemének. A labdarúgó órákig rohan, izzad, anélkül, hogy elfáradna, mert csak játszik. Ha ennek az izommunkának mondjuk a negyedét kellene elvégeznie más téren és más céllal, akkor összerogyna. Aztán meglepően biztos, gyors és leleményes a futballista a játék ihletében. Mihelyt gondolkoznék s a labdát nem játékszernek tekintené, akkor végzetes hibát követne el. Hasonlóan van ez a művésszel is, kinek anyaga – hang, szó, festék – szintén ilyen labda. Keze nyomban megbénulna, s nem tudna zenélni, írni, festeni, ha kedvtelését munkának, kötelességnek érezné.”