Tűzbe menni – Deák Zsigmond jegyzete

Zoltán atya Marokkónak szurkolt a labdarúgó-világbajnokságon, mint azt valamelyik adventi miséje előtt elárulta, innen is látszik, a katolikus anyaszentegyház a sztereotípiával ellentétben igenis befogadó, leányfalui plébánosa mindenképpen, nem számít, ki hogyan hívja a maga Istenét. Zoltán atya előtt tehát le a kalappal, mint mesélte, azért szorított afrikai felebarátaiért, mert esélytelennek számítottak és „olyan vékonyka a lábuk”. Nekem ez nem tűnt fel, viszont felvilágosítottam őt, hogy a marokkói keret nagyjából fele a szövetségi kapitánnyal együtt Európában született, így a vélt alultápláltság esete nehezen áll fenn.

Persze mindegy is, a lényeg, hogy a futball első őszi-téli rendezésű vb-je beférkőzött az adventi várakozás, ha lehet így fogalmazni, külső és belső, látható és érezhető kulisszái közé. Sokan úgy vélték, hogy nincs itt a helye, mert megzavarja az áhítatot, szerintem viszont ez az áhítat manapság az emberek többsége számára eleve nem zavartalan, sőt, némelyeknek egyenesen ismeretlen, így a vb eljövetele közvetlenül a kis Jézus előtt nem oszt, nem szoroz. Sőt, váratlan időpontban hozta össze az embereket, no nem a kivetítők elé a kerthelyiségekben, mint az eddig szokásos nyári tornákon, hanem a kocsmákban, lakásokban, kisebb, intimebb környezetben. Saját példám, hogy a horvát–marokkói bronzmérkőzést egy óbudai sörözőben néztem meg családi-baráti körben, majd megmerítkeztünk a Fő téri karácsonyi vásár forgatagában. Az argentin–francia döntőt pedig kispályás focicsapatom kapitánya házában élveztük végig sporttársaimmal, amolyan „szakmai gyakorlat” gyanánt.

De mondhatnánk lelkigyakorlatnak is, mert ha valahol megfoghatóvá vált az isteni igazságszolgáltatás, akkor Lionel Messi képletes mennybemenetelével mindenképpen. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy szívből csak a magyaroknak tudok szurkolni, így hiányukban a gyengébb mellé állok (á la Zoltán atya), vagy ahhoz a félhez, amely a meccs képe alapján „megérdemli”, esetleg, ahol a szimpla győzelem felett van még valami emelkedettebb cél. Jómagam és mások is leírták már azt az alapvetést, hogy a labdarúgás csapatsport, így nem Messi, hanem Argentína nyerte meg a világbajnoki címet, mégis, itt megvolt az a bizonyos plusz, minden idők egyik legjobb játékosának még hiányzó diadala. Ráadásul minden idők egyik legjobb játékával, amire tőle korábban nem volt példa, pedig már az ötödik vb-jét gyűrte.

Ha a világ sportjáról a magyarra szűkítünk, szintén találunk emelkedett pillanatokat, őszinte katarzisokat ebben az évben, amelyre ünnepi lélekkel emlékezhetünk vissza. Maradva a legmélyebb társadalmi hatást kifejtő labdarúgásnál, válogatottunk Anglia elleni 1–0-s és 4–0-s győzelme, a németekkel szembeni 1–1 és 1–0, utóbbin Szalai Ádám Puskás-díjra méltó sarkazós gólja már-már túl sűrű, túl sok ahhoz, hogy külön-külön értékén tudjuk mérni. Főképp a korábbi szűk esztendőkhöz mérve nehéz feldolgozni ennyi élményt, mint amennyi most adatott. S mit mondjunk arra, hogy a Fradi ­csoportelsőként beverekedte magát az Európa-liga nyolcaddöntőjébe? S mit mondjunk Milák Kristóf brillírozására a hazai rendezésű vizes világbajnokságon, vagy az újabb téli olimpiai csodákra, főképp Liu Shaoangnak köszönhetően?

Utóbbi kapcsán a megbocsátás képességét is gyakorolhattuk, mert ahogy őszi-téli foci-vb, úgy olyasmi sem fordult még elő soha, hogy ötkarikás bajnokaink elhagyjanak minket, országot váltsanak. A Liu fivérek csak a Nemzeti Sportban szólaltak meg, ez ugyan szakmai szempontból igazi büszkeség számunkra és érték, amit olvasóinknak nyújthattunk, ettől még eltekintettünk volna tőle. Mégis, ha már megtörtént, a kezdeti értetlenség és hirtelen harag után, amit távolról és kívülről érezhettünk, szolgáljanak zsinórmértékül inkább „közelről és belülről” az itthon maradt mester, Bánhidi Ákos szavai, amelyeket szintén kizárólag a Nemzeti Sport kedves olvasóival osztott meg: „A testvérekkel és Csang Csing Linával kiváló a kapcsolatom, az egymás iránti szeretetünk és tiszteletünk töretlen. (…) A tűzbe mennék a fiúkért – még az is lehet, hogy ők is értem.”

Nincs olyan élethelyzet, amelyben ennél több kellene bárkinek is. Ha képesek vagyunk rá, tegyük oda ezeket az érzéseket a saját és a magyar sport karácsonyfája alá.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!