A „brazilok Aranycsapata”, amely máig élő traumát okozott

MIÉRT? „A mi Hirosimánk az Uruguaytól elszenvedett ezerkilencszázötvenes vereség” – vélekedett anno a brazil újságíró, Nelson Rodrigues. Bizony, nem mindennap veszít 200 ezernél is több néző előtt hazai pályán előnyből egy csapat világbajnoki „döntőt”. A mérkőzés után több brazil szurkoló elkeseredésében öngyilkos lett, írták akkor a lapok, mások tettleg vonták felelősségre a játékosokat. Nem akármilyen csapat az, amelyik ilyen hullámokat kelt!

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG MELLETT. „Az utolsó mérkőzésig százszázalékos volt, ő adta a torna gólkirályát (Ademir) is; Zizinho a korszak egyik legnagyobb labdarúgója volt, Pelé példaképe, gyakran emlegetik őt a Pelé előtti korszak legjobb futballistájának. Nem mellesleg a selecao 1949-ben Copa-győztes volt” – érvel mellettük a jeles szakíró, Hegyi Tamás.

AZ A BIZONYOS… Abszolút esélyesként vágtak neki a hazai tornának Flávio da Costa kapitány legényei (egy évvel korábban a Copa América döntőjében például 7:0-ra söpörték le Paraguayt), a védelemben a később Eusébiót felfedező Bauerrel és a zseniális Nílton Santosszal, a fent említett Zizinho volt a karmester. Abrazil Dicsőség Csarnokába bekerült Nílton Santos, Zizinho és Ademir mellé a legjobb 30 brazil labdarúgó közé a csatársorból Chico és a védekező középpályás Danilo Alvim is. Ízlelgessük csak: a világsztárokban bővelkedő, ötszörös világbajnok brazil futball harminc legjobbja közé „a nagy vesztes” öt játékost delegált! Ennek ellenére sem parádéztak a csoportküzdelmek során, de a második csoportkörben (amelynek első helyezettje lett a világbajnok) már nem tréfáltak: 7:1-re verték meg a svédeket, 6:1-re a spanyolokat. Az egy győzelemmel és egy döntetlennel álló Uruguay elleni rangadóra (tehát nem klasszikus vb-döntőre!) a Maracana természetesen zsúfolásig (még azon is túl, hiszen a középső karéjban állóhelyek voltak) megtelt. A brazil újságok biztosra vették a Barbosa – Augusto, Juvenal – Bauer, Danilo Alvim, Bigode – Friaca, Zizinho, Ademir, Jair, Chico tizenegy győzelmét, néhány közülük előre legyártotta az aranyat ünneplő címlapot!

Sokáig úgy tűnt, nem is hiába dolgoztak, hiszen a csapat talán legkevésbé ismert játékosa, Friaca a fordulás után megszerezte a vezetést a selecaónak. Ám ezután begörcsöltek Ademirék, a célestét pedig vállaira vette a Juan Schiaffino, Alcides Ghiggia páros, amely kétszer megzörgette Barbosa hálóját. Fordított Uruguay, és bebizonyosodott: 200 ezer ember is tud néma csöndben lenni hosszú percekig.

Született egy kifejezés is, a Maracanazo (nagyjából „maracanai csapás”), amely ma is emlékeztet mindenkit a futball törvényeire.

MIÉRT NEM? Nem tudjuk, mennyire zavarta meg a brazil játékosokat az, hogy kész tényként kezelték odahaza az aranyérmet, de az egészen biztos, hogy a nyomás sokukat valósággal megbénította. Az uru csapatkapitány, Obdulio Varela levizelte az öltözőben a hazaiak dicsőségét zengő újságokat, ez feldobta az övéit, és arra biztatta a társait, hogy hányjanak fittyet a Juan López szövetségi kapitány által megparancsolt óvatos, védekező taktikára, mert ezt szerinte csak vereséghez vezethet. Nyugodtan játszhattak, mert odahaza senki nem várt tőlük győzelmet, nem mellékesen a vb előtt háromszor is pályára léptek Brazíliában, így tudták, mi vár rájuk.

Az aranyat érő gólt szerző Ghiggia a célestében jegyzett valamennyi (4) találatát ezen a vb-n érte el, írja remek cikkében Hegyi Tamás – a finálé után akkora volt a zűrzavar Rióban, hogy az újdonsült vb-címvédő játékosai két napig nem merték elhagyni a szállodájukat. Már a mérkőzés félidejében 200 nézőt kellett kórházba vinni sérülések és szívrohamok matt a Maracanából, sejtjük, mi lehetett ott a lefújást követő órákban... És azt se feledjük, remek válogatottja volt akkor Uruguaynak – azonban a következő vb-n öldöklő csatában őket is megverte a mi Aranycsapatunk...

HOGYAN TOVÁBB? Mint említettük, rokon vonások vannak eme gárda és az Aranycsapat között, kettejük csatáját az 1954-es vb-n a mienk nyerték. Legalábbis a lefújáskor, mert utána a dühös dél-amerikaiak a pályán, a folyosón és az öltözőkben revansot vettek, törtek-zúztak (a pályán a Czibort üldöző Djalma Santos köpködött is), majd csatlakoztak a dühödt brazil fotósok és szurkolók... Az igazsághoz tartozik, hogy a Zezé Moreira által vezetett válogatottban már csak mutatóba maradt néhány ezüstérmes, ugyanakkor a fenti említett legjobb harmincba odafért ebből a csapatból Djalma Santos, Julinho és Didi is.

Szegény Barbosát pedig még 1993-ban sem engedték be a vb-re készülő brazil válogatott edzőtáborába, mondván, balszerencsét hoz...