A Cruz Azul edzőközpontjában Istennel is lehet találkozni

A nyári felkészülés első napján érkeztem meg a Cruz Azul edzőközpontjához, a La Noriához. A taxiból kiszállva magas kerítés, gondosan őrzött kapu, fegyveres biztonsági személyzet és egymás után érkező prémiumkategóriás autók garmadája fogadott, jelezve ezzel is, hogy Mexikó egyik legnagyobb futballklubjánál várnak vendégségbe. A játékosok egy része a délelőtti órákban még csak az ilyenkor kötelező orvosi vizsgálatokon vett részt, de a komplexum már ekkor élettelvolt teli: a létesítmény oldalában elhelyezett szurkolói bolt előtt sorban álltak a klub címeres felsőjét viselő emberek. A kapun belül Pablo Aparicio és Diego Solano, a klub kommunikációs osztályának vezető munkatársai vártak, tőlük az előttünk álló másfél órában nem egyszerű körbevezetést kaptam, közvetlenségüknek és nyitottságuknak hála bepillantást nyerhettem Mexikó harmadik legnagyobb klubjának mindennapjaiba.

A Cruz Azul története szorosan összefonódik a cementiparral. Az egyesületet 1927-ben alapították Hidalgo államban, Jasso városában, egy cementgyár munkásainak csapataként. A klub hosszú ideig az üzem és a köré szerveződő közösség szerves része volt, mielőtt a növekvő népszerűség és a sportági ambíciók Mexikóváros felé terelték a működését. Ez az „örökség” ma is meghatározza identitását: a címerében látható kereszt, a mindenhol jelen lévő Cemento Cruz Azul-feliratok, sőt még a kabalafigura is erre emlékeztet.

A csapat 1964-ben jutott fel az élvonalba, és szinte azonnal a mexikói futball meghatározó szereplőjévé vált. A hetvenes évek aranykorában hét bajnoki címet nyert, dominanciája pedig olyan látványos volt, hogy ekkor ragadt rá a máig használt La Máquina, vagyis a „gép” becenév. A Cruz Azul nemcsak Mexikóban, hanem nemzetközi szinten is tekintélyt szerzett: rekordot jelentő számú CONCACAF-serleget hódított el, 2001-ben első mexikói csapatként jutott el a Libertadores-kupa döntőjéig, s a Boca Juniors ellen csak tizenegyesekkel maradt alul. A Buenos Aires-i visszavágó után a La Bombonera közönsége állva tapsolta meg a mexikóiakat – ez a mai napig a klubtörténet egyik legbüszkébben emlegetett pillanata.

A szurkolók nem szégyellik, ha a riválisok gúnyolódnak

Alapítása óta gyakran emlegetik a Cruz Azult a melósok klubjaként. Szurkolótáborának jelentős része hagyományosan a társadalom alsóbb, kevésbé iskolázott rétegeihez tartozik, ami miatt a riválisok gyakran gúnyolják a csapatot. A kékeknél azonban ezt inkább büszkeségként élik meg: ez a proletariátussal összefonódó múlt különbözteti meg őket sok más mexikói élcsapattól – mint amilyen például az elitistaként beskatulyázott Club América.

Az elmúlt száz évben a klub kinőtte eredeti közegét. Ma már becslések szerint tizenhat-tizennyolc millió szurkolója van, közülük hat-nyolc millió az Egyesült Államokban él – nem véletlen, hogy a Cruz Azul kiemelt figyelmet fordít az észak-amerikai piacra, felkészülési mérkőzései jelentős részét ott rendezi. A csapat azonban olyan sikeres lett, hogy a szurkolói igényeket kiszolgálandó a hatvanas években át kellett költöztetni a fővárosba. A cementgyár ugyan továbbra is a legfontosabb támogató, a valóság sokkal árnyaltabb annál, mint amit a közvélekedés sugall: a klub vezetői szerint a futballcsapat működtetése a teljes vállalatcsoport költségvetésének mindössze három-négy százalékát teszi ki. A bevételek jelentős része tv-s jogdíjakból, szponzorációból, merchandisingból (ahogy a magyar sportközgazdasági szakemberek mondják: csecsebecse-kereskedelemből) és játékosértékesítésből érkezik.

Érdekes tapasztalat, hogy a magyar klubok az infrastruktúra terén semmivel sincsenek elmaradva egy olyan klubtól, amely a régió egyik legnagyobbja. A La Noriát 1994-ben adták át, a komplexum azóta is folyamatosan fejlődik. A klubnál büszkék arra, hogy az ország egyik legjobb edzőközpontját a bázisuknak tudhatják. A telephelyen két természetes füves pálya és egy műfüves játéktér található, ezek mellett pedig kisebb lelátók épültek, amelyek lehetővé teszik az utánpótlás-mérkőzések és az edzések kényelmes figyelemmel követését – merthogy a La Noria nem csupán az első keret otthona, az U15-ös korosztálytól kezdve több utánpótláscsapat is itt dolgozik naponta.

A közelmúltban felújított öltözők a modern európai klubokét idézik. Külön adat- és videóelemző részleg segíti a szakmai munkát, az átigazolásoknál pedig egyre nagyobb szerepet kapnak az analitikai módszerek. Az orvosi stábnak a legkorszerűbb diagnosztikai eszközök állnak a rendelkezésére, míg a konditeremben minden olyan felszerelés megtalálható, amelyre egy élcsapatnak szüksége lehet. A komplexum talán leglátványosabb része a fedett uszoda: a hatalmas, acélszerkezetes tető alatt elhelyezkedő medence nemcsak rehabilitációs célokat szolgál, hanem a játékosok regenerációjának is fontos eleme.

A takarítótól a játékosokig mindenki kézfogással köszön

Az edzőközpontban nagyjából háromszáz ember dolgozik. A klubvezetőség különösen büszke arra, hogy közösségként tekintenek a munkatársakra. Érkezésemkor egy olyan program zajlott éppen, amelynek keretében az alkalmazottak ingyenes egészségügyi vizsgálatokon vehettek részt (minden hétre jut egy-egy ehhez hasonló akció), és az is feltűnő volt, hogy a takarítóktól a játékosokig mindenki köszönéssel vagy kézfogással üdvözölt – mindezek alapján hajlamos vagyok elhinni, hogy a családias, barátságos légkör errefelé nem csak üres lózung, amelyet oly sok klubnál hangoztatnak. Erre ráerősített az is, hogy – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, bármiféle előzetes egyeztetés nélkül – válthattam néhány szót Joel Huiqui vezetőedzővel, valamint Iván Alonso sportigazgatóval. Mindketten szívélyesen fogadtak, ami jól illeszkedett ahhoz a légkörhöz, amelyet egész nap tapasztaltam. Különösen emlékezetes maradt Iván Alonso megjegyzése a májusban szerzett bajnoki cím kapcsán: az uruguayi szakember elmondása szerint nem érez nyomást az újabb trófeák megszerzése miatt, sokkal inkább felelősséget, hogy egy ilyen múltú és jelentőségű klub méltó módon szerepeljen.
A különböző beszélgetések során rendszerint szóba került a városi rivális Pumas ellen ünnepelt legutóbbi bajnoki cím. A klub történetének tizedik Liga MX-győzelmének különleges a jelentősége. A 2021-es elsőség ugyan megtörte a hosszú, huszonhárom évig tartó várakozást, sok szurkoló leginkább megkönnyebbülésként élte meg azt a sikert, a legfrissebb diadal viszont már valódi ünneplést hozott: a klubnál úgy érzik, ez a trófea nemcsak egy bajnoki címet jelentett, hanem az önbizalom visszaszerzését is eredményezte.

Cruzazulear – a futball egyik legfájdalmasabb kifejezése...

Kevés mexikói futballkifejezés ismert annyira, mint a „cruzazulear”. A szó évtizedeken keresztül azt jelentette, hogy valaki a legváratlanabb pillanatban bukik el egy már megnyertnek tűnő helyzetben. A kifejezés számos elveszített döntőből és fájdalmas összeomlásból született – elég csak a Club América elleni 2014-es legendás fináléra gondolni, amelyet a Cruz Azul úgy veszített el, hogy a 89. percben még kétgólos előny birtokában volt...

A klubnál azonban úgy érzik, ez az identitás lassan a múlté, mert a közelmúlt sikerei, a stabil irányítás és az egyre professzionálisabb működés új korszakot nyitott. A továbbiakban fontos mérföldkövet jelenthetne egy saját stadion, ami a hosszú távú tervek között szerepel, de Mexikóvárosban megfelelő területet találni rendkívül nehéz és költséges, ezért egyelőre marad az albérlet: a következő idényben a legendás Azték Stadionban játszik a csapat.

A Cruz Azulról sokan azt gondolják, hogy korlátlan pénzügyi lehetőségekkel rendelkezik a cementipari háttere miatt – az ellenfelek viccesen úgy tartják, hogy minden egyes petákot a cementes­zsákokból vesznek ki a klub működtetéséhez. Az egyesület ugyan költségvetésével a liga felső szegmenséhez tartozik, nem uralja a mezőnyt: a büdzsé szempontjából a harmadik és ötödik hely közé sorolható a mexikói klubok között, míg a bérkeret alapján ötödik. Ami a fizetéseket illeti, e legjobban keresők éves szinten két-két és fél millió dollárt visznek haza.

Különös vezetőségi modell: szövetkezeti irányítás zajlik

A Cruz Azul különlegessége szervezeti természetű, ugyanis nem klasszikus értelemben vett magántulajdonban lévő futballvállalkozásként, hanem olyan szövetkezeti modell részeként működik, amelynek gyökerei egészen a cementipari vállalat történetébe nyúlnak vissza. A Cooperativa Cruz Azul tagjai nem csupán tulajdonosai, hanem aktív alakítói is a klub működésének. A szövetkezetben minden tag azonos súlyú szavazati joggal rendelkezik, függetlenül attól, hogy milyen pozíciót tölt be vagy mekkora a befolyása a vállalat mindennapjaiban. A vezető testületeket és az elnököt a tagság választja, ami rendkívül ritka konstrukciónak számít a modern futball világában. Míg a legtöbb élklub esetében egy szűk tulajdonosi kör vagy egyetlen befektető hozza meg a stratégiai döntéseket, addig a Cruz Azul vezetőinek folyamatosan figyelembe kell venniük több száz szövetkezeti tag érdekeit és véleményét, ezáltal a megfelelési és az eredménykényszer hatalmas.

A Cruz Azul történetének egyik legsötétebb időszaka a korábbi vezetőséghez kapcsolódik. A 2020 előtti években nem a futball, hanem a korrupciós ügyek, rendőrségi nyomozások és belső hatalmi harcok kerültek a címlapokra. A központi figura Guillermo „Billy” Álvarez volt, aki több mint három évtizeden át irányította a szövetkezetet és a hozzá kapcsolódó vállalatcsoportot. A mexikói hatóságok vizsgálatai szerint a rendszerből több százmillió dollár tűnhetett el szabálytalan tranzakciók révén, pénzmosás és sikkasztás gyanúja is felmerült. A botrány éveken át árnyékot vetett a klub működésére, a Cruz Azul neve gyakran inkább a bűnügyi hírekben szerepelt, mint a sportrovatokban – a téma annyira felkapott, hogy nemrég került a mozikba a cementszövetkezetet és a hozzá kapcsolódó labdarúgócsapatot övező viharos pénzügyi történetet, vezetési válságot és korrupciós botrányokat feltáró dokumentumfilm „Azul Oscuro, Azul Celeste” címmel. 

Két bajnoki cím, több siker feledteti el a sötét múltat

A jelenlegi vezérkar szerint a 2020-as adminisztrációváltás óta fokozatosan sikerült stabilizálni a helyzetet, visszaszerezni a szurkolók bizalmát, és ismét a futballra helyezni a hangsúlyt. A La Noriában járva egyértelműen az volt az érzésem, hogy a klubnál lezártnak tekintik a sötét múltat, és inkább arra koncentrálnak, hogy a Cruz Azul neve újra a sikereket, ne pedig a botrányokat jelentse. Jó úton haladnak, hiszen az elmúlt hat esztendőben kétszer lett bajnok, egyszer CONCACAF Bajnokok Ligája-győztes és kétszer hódította el a bajnokok bajnokának járó Campeón de Campeonesért járó trófeát. 
Diego Solano a látogatás végén mosolyogva jegyezte meg, hogy az edzőközpont különleges helyen fekszik. Az egyik oldalán temető található, a másikon kolostor, középen pedig a futballpályák.

 „Három hely, ahol találkozni lehet Istennel” – mondta.

Mindez jól érzékelteti, milyen különleges helyet foglal el a Cruz Azul a mexikói futballban. Egy klub, amely egyszerre őrzi munkásgyökereit, próbálja maga mögött hagyni a botrányok korszakát, új identitást épít, miközben a közössége ismét hisz abban, hogy a legszebb évek még előttük állnak.

A Cruz Azul körüli hatalmi harc legdrámaibb fejezete az egyik cementgyár udvarához köthető. Az Hidalgo állambeli Tula de Allende mellett található Cruz Azul-üzemnél 2022. április 27-én fegyveres összecsapás tört ki, amely nyolc halálos áldozatot és legalább tizenegy sérültet követelt. A tragédia hátterében a Cruz Azul-csoport feletti ellenőrzésért folyó, évek óta tartó belháború állt. A gyárat az idén májusban elhuny Guillermo „Billy" Álvarez bukása után hatalomra kerülő vezetőséghez hű szövetkezeti tagok ellenőrizték, míg a támadók a korábbi rendszer befolyását igyekeztek visszaállítani. A mexikói sajtó beszámolói szerint több száz ember érkezett a helyszínre buszokkal és teherautókkal, az összecsapás pedig odáig fajult, hogy kövekkel és Molotov-koktélokkal támadtak egymásra a felek, járművek gyulladtak ki, majd lőfegyverek is előkerültek. Az eset egész Mexikót megrázta. A futballklub akkor már csak egy szelete volt a történetnek: a valódi harc a cementgyára­kért, a földterületekért és a több milliárd dolláros vállalati vagyon feletti ellenőrzésért zajlott.  A jelenlegi vezetőség már lezárt fejezetként tekint erre az időszakra, a tulai vérengzés azonban örökre emlékeztet arra, milyen mély válságba sodródott egykor a Cruz Azul birodalma.

Mintegy két és fél hétnyi tudósítói munka után úgy éreztem, itt az idő néhány órát kiszakadni a világbajnokság forgatagából, felkerestem tehát Xochicalco régészeti lelőhelyét, amely az UNESCO világörökség része. Ennél jobb döntést nem is hozhattam volna, lenyűgöző környezetben, csodálatos időben heverhettem ki az elmúlt időszak fáradalmait.