Népsport: Isten győztes keze-lába

Ha nálunk előjön az 1986-os labdarúgó-világbajnokság, egyből Irapuato, a Szovjetunió elleni 0–6 kerül elő, s csak utána, hogy ez bizony Diego Maradona csúcsprodukciója volt. Az argentin klasszis a harmadik a sorban, aki felhúzta a csúcsra csapatát, de az első, akinél a társak egyébként nem lehettek volna képesek a diadalra.

Előtte, Svédországban (1958) Pelétől volt hangos a világ. Az akkor 17 esztendős ifjút a brazil csapat pszichológusa nem engedte volna játszani, „gyereknek” tartotta egy futball-világbajnoksághoz, Vicente Feola mégis bevetette, s neki volt igaza. A csapat harmadik meccsén (Szovjetunió, 0:0) játszott először, s máris veszélyesebbé vált a támadójáték, aztán a hátralévő három meccsen hat gólt szerzett. A svédek elleni döntőben (5:2) lőtt első gólja a futballtörténelem klasszikusa: mellel levette a labdát, átemelte Sven Axbom kinyújtott lába fölött, majd mielőtt leesett volna, a hálóba küldte. Ő lett a vb hőse, de azért ne feledjük, hogy kikkel játszott együtt, ott volt például a csapatban Garrincha, Didi, Zagallo és Vavá is.

A spanyolországi vb (1982) Paolo Rossi nevétől volt hangos. Kezdődött azzal, hogy torna előtt mindössze néhány meccset játszott (és bajnok lett) a Juventusban, köszönhetően annak, hogy csak akkor mérsékelték hároméves eltiltását kétévesre. A hírhedt totóbotrány (Totonero) miatt tiltották el, még a Perugia (kölcsön)játékosaként. Enzo Bearzot szövetségi kapitány kapott hideget-meleget, hogy beválogatta, az első négy meccsen valóban csak ténfergett, ám aztán mesterhármas Brazília ellen (3–2), két gól Lengyelországnak (2–0) és egy gól döntőben (NSZK, 3–1). Hőstett a javából, de ne feledjük, hogy a világ akkori legjobb védelme (Fulvio Collovati, Gaetano Scirea, Claudio Gentile, Giuseppe Bergomi, Antonio Cabrini és a középpályáról Marco Tardelli) volt akkor az olaszoké.

Maradona is lehetett volna már világbajnok 17 évesen, ám a hazai vb-re (1978) nem válogatta be César Luis Menotti. Két évtizeddel korábban Feolát nem érdekelte Pelé pelyhedző álla, Menotti viszont gyereknek tartotta Maradonát, aki ezért mindig orrolt rá. Négy évvel később (1982) Spanyolországban már ott volt, két gólt lőtt (mindkettőt nekünk: Argentína–Magyarország 4–1), az olaszok ellen alig mozdulhatott Gentile fogságában, a brazilok ellen (1–3) kiállították, a 85. percben hasba talpalta Joao Batistát, rosszul tűrte, hogy faragták rendesen. Menotti szerint ez őt igazolta – visszamenőleg is.

Négy évvel később Mexikóban (1986) annak is köszönhette, hogy mindent vitt, hogy durván sem tudták megállítani az ellenfelek, átlépte, kikerülte az őt támadó lábakat, így történhetett, hogy hét mérkőzésen öt-öt góllal és gólpasszal juttatta trónra Argentínát.

Már a csoportban kiderült, hogy ő áll a középpontban. Dél-Korea ellen (3–1) mindhárom gólban benne volt, látszott, hogy rá épül a játék. Brutálisan faragták, de állta, pedig a tudósítás szerint „annyi ütleget viselt el, hogy azt egy szentéletű remete is megsokallta volna.” Olaszország ellen (1–1) nápolyi klubtársa, Salvatore Bagni kísérgette, ám hiába ismerte jól, Maradona remekbe szabott cselsorozatokkal, kicentizett átadásokkal és villámsebes vágtákkal rendre felülmúlta. És megszerezte az egyenlítő gólt: Jorge Valdano beadása után Scirea előnyösebb helyzetben volt, ám ő a hóna alól löbbölte a labdát a kapuba. Giovanni Galli kapus nem is értette, mi van. Bulgáriával küzdve (2–0) két gólpassz volt érdeme, ám mielőtt megvált volna a labdától, remek cselekkel teremtette meg a lehetőséget ahhoz, hogy előbb Valdanónak, majd Jorge Burruchagának már csak az üres kapuba kelljen továbbítania a labdát.

A nyolcaddöntőben (Uruguay, 1–0) Pedro Pasculli gólja előtt tőle indult a támadás, a mezőnyben pedig úgy futballozott, hogy a FIFA később ezt a mérkőzést egyik legjobb vb-teljesítményeként emelte ki. Mert: „Igazi csapatember, a gárda mozgatója. Bár most is ő az ellenfél védőinek »első számú célpontja«, boszorkányos ügyességgel ugorja át a gáncsoló lábakat, balett-táncos könnyedséggel kerüli el az őt elütni igyekvőket. Ha mégis földre kerül, szemvillanásnyi idő alatt feláll, sőt, kezét nyújtja az ellenfélnek. Akik eddig is tisztelték, most csodálhatják. Akik eddig kétségbe vonták klasszisát, nyilván véglegesen meggyőzte. Diego Armando Maradona a korszakos játékosegyéniségek sorába lépett.”

A negyeddöntőben jött a futballtörténelem egyik leghíresebb meccse: Argentína–Anglia 2–1. Mindkét gólt ő szerezte, az elsőnél Valdano beadása után Terry Fenwickről felperdült a labda, ő „eszmélt a leggyorsabban és az ötösön a felugró Peter Shilton kezénél is magasabbra emelkedve a kapuba fejelte (kezelte?) a labdát”. Az azonnali tudósítás kérdőjele azóta kiegyenesedett, kézzel szerezte a gólt, ahogy elterjedt, „Isten keze” működött közre. A második gólja viszont egyszerűen lenyűgöző: a saját térfeléről indulva, négy angolt cselezett ki folyamatosan robogva, majd Shilton kapust is becsapta, úgy lőtt a kapuba. „A védők vetélkedőt rendeztek, ugyan kinek sikerül akár egyszer is leszerelnie az isteni Diegót. Alkalmasint egyikük sem nyert még egy aprócska vigaszdíjat sem” – állt a tudósításban.

A Belgium elleni elődöntőben (2–0) mindkét gólt ő jegyezte. Az elsőnél Stéphane Demol és Georges Grün szorongatásában, bokából, külsővel, 10 méterről a kimozduló Jean-Marie Pfaff fölött csavarta el. „Ez az én kedvenc szögem. Egy kicsit jobbról indulva, mert amikor lendületből cselezek, mindenki azt várja, hogy a másik oldal felé akarok menni, hiszen inkább ballábas vagyok. Nincs benne ritmus. És én ennek ellenére elég jól érzem” – nyilatkozta utána. A második gól ezúttal is egy pazar szóló volt: Demolt, Grünt, Patrick Vervoortot és Eric Geretset cselezte ki. „Ezzel bebizonyítottam, hogy nem volt véletlen az angoloknak lőtt szólótalálatom.”

Már csak a döntő volt hátra az NSZK ellen. Argentina 2–0-ra vezetett, a nyugatnémetek jó szokásuk szerint kiegyenlítettek (82. perc), ám három perccel később Maradona tökéletes indítása után szerezte meg Burruchaga a győztes gólt. A döntő legfontosabb támadását ő indította, ráadásul a legvégén, így nem csupán a világbajnokság, hanem a finálé hőse is lett. A lapok úgy tálalták, hogy Maradona és tíz argentin lett a világ legjobbja. „Menotti karizmatikus személyiség volt, Bilardo remek taktikus” – dicsérte mesterét Maradona, aki az ő parancsára vette át a csapatkapitányi karszalagot a nála nyolc évvel idősebb Daniel Passarellától. Ezek után egyfajta érdek- és sorsközösség alakult ki közöttük, a lényege egyértelmű volt: Maradona a vezér.

A torna egyébként pozitív végkicsengésű volt, pedig az előzmények nem ezt ígérték. Kolumbia lett volna ugyanis a rendező, de 1982. október 25-én visszalépett, az új államfő, Belisario Betancur híres beszédében azt mondta, hogy Kolumbiának „sok más tennivalója van, nincs pénze a FIFA által megkövetelt »luxusokra«”. Az Egyesült Államok keményen lobbizott, de végül Mexikó lett a beugró. A FIFA azzal érvelt, hogy volt már ott egy világbajnokság (1970), nem érdekelte a társadalmi bizonytalanság, később egy földrengés sem, az pedig főként, hogy a Televisa tévécsatornáé lettek a közvetítés jogai, lévén az igazgató Joao Havelange FIFA-elnök jóbarátja. 

A statisztikusoknak pedig: a világbajnokság 52 meccsén 132 gól esett, a meccsenkénti átlag: 2.54. Nem rossz.

EMLÉKEZTETŐ
13. labdarúgó-világbajnokság
Döntő, 1986. június 29.
ARGENTÍNA–NSZK 3–2 (1–0)
Mexikóváros, Azték-stadion, 115 ezer néző. V: Arppi Filho (brazil)
ARGENTÍNA: Pumpido – Cuciuffo, Brown, Olarticoechea — Giusti, Ruggeri, Burruchaga (Trobbiani, 91.), Maradona, Batista, Enrique – Valdano. Szövetségi kapitány: Carlos Bilardo
NSZK: Schumacher – Brehme, K. Förster, Jakobs – Berthold, Matthäus, Magath (D. Hoeness, 62.), Eder, Briegel – K. Allofs (Völler, 46.), Rummenigge. Szövetségi kapitány: Franz Beckenbauer
G: Brown (22.), Valdano (56.), Burruchaga (85.), illetve Rummenigge (74.), Völler (82.)