Grosics Gyulának volt igaza? – Thury Gábor publicisztikája
Negyven évvel ezeőtt június első harmadában még kábák voltak a futballszurkolók a mexikói világbajnokságon a szovjetektől elszenvedett 6–0-s vereséget követően, ki így, ki úgy próbálta felfogni a felfoghatatlant. Az író Esterházy Péter felkérést kapott a Képes Sporttól, ezt írta: „Meg vagyunk szórva. Tegnap meccs közben elfogadtam, hogy ami történt, az »több a soknál«. Mert még idő sem volt – nincs idő – rosszul játszunk, és az ellenek se jól, amikor már meg volt a kettő. Éljen, éljen! mondták a csapatok és már 2:0. Szóval, hogy ez valami fatális pech, amilyen egyszer van 100 évben, balsors, akit régen tép. Hm.” Az sem jelentett gyógyírt, hogy Kanadát 2–0-ra legyőztük. Június 9-én Leónban a franciáktól kaptunk ki 3–0-ra, nem jutottunk tovább a csoportból. Néhány nap múlva labdarúgóink lehorgasztott fejjel, magukban talán azt latolgatva bandukoltak ki a Ferihegyi repülőtérről, ha jobb a gólkülönbségünk, a legjobb harmadikok közt továbbslisszolhattunk volna az egyenes kieséses szakaszba. Mexikó óta Magyarország legjobbjai nem jártak futball-vb-n, az Európa-bajnoki szereplésre is 2016-ig kellett várni.
Nyilván magam sem tudok választ adni a negyven évvel ezelőtti kudarcra, ennek titkát – ha volt egyáltalán – a 2025-ben elhunyt dr. Mezey György magával vitte a sírba. A tornát megjáró válogatottjaink azt sérelmezik, hogy a „Dottore” velük, szűk körben nem ült le beszélgetni a kudarc lehetséges okairól.
A 6–0-s zakó évfordulóján lapunk főszerkesztője, Szöllősi György publicisztikájában hihetően felveti, a pályán hallucináló, bénító fáradtságot érző labdarúgóinkat a KGB akciója hozhatta a szinte elviselhetetlen fizikai állapotba. A feltételezett titkosszolgálati szál logikus magyarázata, hogy a Szovjetunió a csernobili atomerőmű 1986. április 26-i felrobbanása – amelyet eltitkolni igyekezett a külvilág előtt – után nem kockáztathatta meg, hogy válogatottja vereséget szenvedjen a magyaroktól és nem jut tovább.
Ez már az az időszak volt a Szovjetunióban, amelyben Mihail Gorbacsov töltötte be a pártfőtitkári posztot, Leonyid Brezsnyev halála után harmadik volt a sorban, Konsztantyin Csernyenkót követte 1985 márciusában, nem telt el egy év és az SZKP kongresszusán meghirdette a peresztrojkát, amely aztán az ország felbomlásához vezetett. Magyarországon, a KGST-országok legvidámabb barakkjában a nyolcvanas években megalakultak a gazdasági munkaközösségek (gmk), lehetett a munkahelyről hazavitt szerszámokkal fusizni is, kis pluszjövedelemhez juttatva ezzel a családot. A kádári konszolidáció ezt megengedte, egy feltétel volt, az 1956-os forradalom (vagy ahogyan akkoriban nevezték, ellenforradalom) ne legyen a közbeszéd része. Természetesen a labdarúgók is a társadalom részét képezték.
Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa a vb ideje alatt a Népsport kommentátoraként dolgozott, a 6–0 okozta sokktól elvonatkoztatva a lényegre tapintott: „Bármennyire nehéz ezt kimondani, a tény az tény: a magyar labdarúgásnak nincs kellő szakmai és morális bázisa ahhoz, hogy hosszú távon sikeres válogatottat építhessen. Régen meginogtak a tartópillérek. Megroppantották a különböző botrányok, a totócsalás, a bundaügyek. Szilárd, masszív alap nélkül még lehet szép épületet tervezni, de csak idő kérdése, mikor csúszik, mikor süllyed meg először.” Hozzátette: „A bajt csak tetézte, hogy a sok optimista megnyilatkozás alaposan felcsigázta a kedélyeket, és a szurkolók egy része csodát várt.”
Igen, nyilvánvalóan a felsoroltakban keresendők a bukás okai. Még akkor is, ha a felkészülés során számos olyan esemény történt, amire nincs magyarázat. Csupán a felsorolás szintjén: játékosainkat tömték tésztával, ennek ellenére versenysúlyuk alatt voltak, ezért a dög melegben szinte agárrá aszalódtak. Az edzések délben folytak, márpedig a meleget nem lehet legyőzni. Détári Lajos meg is említette, Mezeyt a tanácsadói vakvágányra vitték. Vélhetően arra gondolt, hogy az 1968-as mexikóvárosi olimpián tíz aranyérmet elérő sportolóinkat felkészítő háttérstáb javaslatait nem lehetett egy az egyben átültetni a világbajnokság idejére. A magaslattal kapcsolatos észrevételeket talán igen, de az ötkarikás játékokat október második felében, a vb-t pedig júniusban rendezték. Az sem lehet mellékes, hogy válogatottunk ugyan az ausztriai Lienzben magaslaton készült, de nem nyári, hanem inkább kora tavaszi időjárásban. A résztvevők Mexikóban hiába laktak első osztályú körülmények között, nehezen viselték a bezártságot, ehhez társult a szövetségi kapitány beteges tartózkodása a nyilvánosságtól. Arról nem beszélve, hogy Eduard Malofejevet a nekünk mindig kellemetlen stílusú szovjetek kispadján a néhány héttel korábban a Dinamo Kijevvel 1975 után másodszor is KEK-et nyerő Valerij Lobanovszkij váltotta.
A felsoroltaknál elgondolkodtatóbb felvetések is napvilágot láttak, Bocsák Miklós Mundial ’86 című könyvében leírja: „A csapat orvosi, biológiai felkészítésében nyilvánvalóan hibát követtek el. Vagy túlhajtották a játékosokat vagy visszahatást kiváltó szert szedettek velük, vagy nem kapták meg azt, amit korábban megkaptak, vagy pedig – és ez a legvalószínűbb – a magaslatra és a kánikulára együttesen nem jól készítették fel őket. Étrendjüket megváltoztatták (tészta, saláta, szénsavmentes italok) –, amely ugyancsak szerencsétlen megoldásnak bizonyult.” A felvetés első részében foglaltakra megszívlelendő Nagy Antal a Nemzeti Sportban a vereség 25. évfordulóján megjelent mondandója: „Hallottam azt a verziót, hogy ott kaptunk rosszul időzítve doppingot, de ez is marhaság, mert az kiderült volna. Amikor a vébé után Nancyba szerződtem, az orvosi vizsgálaton kiváló erőben voltam, megjegyezték, valamit nagyon elszúrhattak a doppinggal. Én pedig megesküszöm, hogy nem doppingoltunk.” Nem mellékesen a Nemzeti Sportrádió főszerkesztője, Ballai Attila 1986 nyarán Franciaországban látta a Nancy és az RC Paris edzőmérkőzését, elmondása szerint a párizsiak két sztárja, Enzo Francescoli és Pierre Littbarski labdába sem tudott rúgni Nagy Anti mellett. Szóval nem a futballtudással lehetett a baj Irapuatóban…
Végh Antal Gyógyít6atlan című könyvében egy még erősebb állítás szerepel: „Pletykálták, hogy levették a játékosok vérét, hogy azt majd erősítőnek ott, a mérkőzés előtt visszaadják nekik. Igen ám, de összecserélték a vért. Mert azon a repülőn, amelyen a magyar válogatott vérét vitték, volt a pomázi szociális otthon véradóinak küldeménye is, amelyet egy testvér szociális otthon rászorultjainak küldtek Nicaraguába. No, ezt a két vérszállítmányt cserélték el tévedésből. Mert ilyen a magyar szállítmányozási vállalatoknál a rend, a fegyelem, az odafigyelés. Azzal a vérrel csak így lehetett futballozni. Világos ez, egyértelmű minden.” Erre azért Esterházy Márton is reagált a Nemzeti Sportban a már említett évfordulón: „Magam utólag hallottam, vérdoppinggal éltünk. Hát erre azt mondom, persze! Alvás közben észrevétlenül levették a vért, majd visszaadták oxigénnel feldúsítva, s mindezt szintén észrevétlenül. Na, ne!”
Hajlok arra, nem feltétlenül összeesküvés-elmélet a szovjetek elleni találkozó előtt a KGB beavatkozása, sorba állítva a már felsorolt furcsaságokkal, ám a kudarc előéletét leginkább Grosics mondandója támaszthatja alá. A futballista ugyanúgy része volt a kádári társadalomnak, mint a hálapénzt elfogadó orvos, a géemkázó kisiparos vagy a balatoni szállodában a saját zsebére valutázó portafőnök. Mindenki egy kicsit jobban akart élni. Csak éppen a labdarúgó a sportága népszerűsége miatt sokkal inkább a reflektorfényben élt, szemben mondjuk a szülész-nőgyógyásszal, de a bundázó futballistákat azok is megbélyegezték, akik néhány hónappal előbb vagy később gyermekük születésekor zokszó nélkül kiperkálták az orvosnak a szóbeszéd szerint járó összeget…
S ez bizony nem pletyka…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
