Régi idők új focija – Deák Zsigmond jegyzete

A cinikusabbak komolytalannak titulálták, mások viszont elaléltak tőle, s nem csak az Európában éjjeli időpont miatt – a futball-világbajnokság „vízilabdás” végeredményű bronzmérkőzése mindenesetre megmozgatta mindenki fantáziáját, senkit sem hagyott nyugodni. Pedig éppen ez lett volna a legnagyobb veszély, két csalódott csapat unalomba fulladó, s még őket magukat sem érdeklő kései csatája, amellyel senki sem foglalkozik, és néhány hét múlva már senki sem emlékszik rá.

Hát ezzel foglalkozunk és emlékezünk majd rá, az biztos! Ha nagyon szálazni kellene, talán inkább a franciák miatt, akik az alulmotiváltság magasiskoláját bemutatva gyakorlatilag elengedték az első félidőt, aztán rájöttek, hogy mégsem illene ilyen szégyenteljesen búcsúztatni legendás szövetségi kapitányukat, Didier Deschamps-ot, s megrázták magukat. Más kérdés, hogy már nem eléggé, mert a másik oldalon is remek focisták szerepeltek, akik felvették a kesztyűt, és már nem engedték a szájukból kiénekelni a sajtot.

Ebből kerekedett minden idők legtöbb gólt hozó bronzmeccse, beállva a legalább tíztalálatos vb-derbik rövid sorába, hiszen ilyenből most született a hatodik. 1938-ban egy, 1954-ben kettő, 1958-ban egy, 1982-ben egy és a mostani – innen is látszik, hogy ez a régi idők új focija volt, vagy az új idők régi focija, ha játszani akarunk a szavakkal, a labdával meg hagyjuk játszani Bellinghamet és Mbappét. Mi, magyarok, ne feledjük, két gólzáporban is tevékeny szerepet vállaltunk, a Salvador elleni ’82-es 10–1-nél a tudáskülönbség sokat számított, a németek 8:3-as legyőzése ’54-ben a döntőbeli visszavágás miatt kapott érdekes fénytörést.

Mégis utóbbit citálnám, legalábbis divatos kifejezéssel élve a „futballfilozófiai” hátterét, hiszen épp Puskásék mondogatták mindig, mindegy, hátul hány gólt kapunk, a lényeg, hogy elöl többet rúgjunk. Most gyakorlatilag éppen ez történt, s ne tagadjuk, kellett hozzá a viszonylagos tétnélküliség, a „hagyjuk egymást játszani” rég nem látott hozzáállása. Rég nem látott? Idén április végén a BL-negyeddöntő első meccsén PSG–Bayern 5–4; néhányan mindkettőben szerepet vállaltak. Ám ott is az volt, hogy hagyták egymást, a visszavágón persze már nem, mert a tét nagy úr.

Ha Puskásék azt mondták, hulljanak a gólok, a hatvanas években az olasz catenaccio térhódításával egy időre ennek a felfogásnak befellegzett. S aki tehetett volna ez ellen, mondjuk, Maradona, azt a kor Gentiléi gyakorlatilag büntetlenül agyonrugdoshatták. Most a favágók otthon hagyták a fejszéjüket, s nekem ez az angol–francia a grund hangulatát hozta vissza, úgy is fogalmazhatok, ez volt minden idők legmagasabb színvonalú grundfocija.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!