„Americanos” – Vincze András jegyzete

Pelé, Franz Beckenbauer, Johan Neeskens – a hetvenes években a világ- és az európai futball hatalmas sztárjaival próbálták az Egyesült Államokban megszerettetni a klasszikus, gömbölyű labdás labdarúgást. Hogy hosszúra ne nyújtsam, a kísérlet annyira nem sikerült. Habár a New York Cosmos neve és szerepe éppen a fenti, fantasztikus képességű játékosok hírnevének, produkciójának köszönhetően anno beleégett a focirajongói, sőt a sportági köztudatba, az MLS tulajdonképpen a mai napig küzd azzal, hogy valóban „amerikavédjegyes” legyen, vagy inkább maradjon (lásd még baseball, kosárlabda, jégkorong).

Na, ennek, azt hiszem, vége.

A világbajnokság bizniszelemei, a hidratációs szünetbe bújtatott reklámblokk, a vb-döntőre beharangozott félidei popműsor (figyelem, vasárnap a klasszikus futballozásaink során megszokott tizenöt helyett húsz-huszonöt perces lesz a két félidő közötti szusszanás!), a New Yorkból talán még Dorogra is elsüvítő szpíkerhangok alig egy hónap alatt megszokottá váltak, és itt a legfrissebb hír, hogy a győztesek (világ)bajnokoknak járó aranygyűrűt kaphatnak. Ezzel a gesztussal végképp bebizonyosodott – számomra legalábbis –, hogy megfordult a szél: majd ötvenévnyi kísérletezés után már nem a világban általában megszokott futballkultúra bevonzása a lényeg, hanem az „americanos”, szabadabb értelmezésben az amerikanizálás, vagyis ez esetben azoknak a sportbizniszhez és -showműsorhoz tartozó részleteknek az átvezetése, amelyek hollywoodi módon emelik mennybe a csapatot, versenyzőt, edzőt, és ami a legfontosabb, a belépőjegyért, internetes hozzáférésért, applikációs tartalomért, tévé- vagy streaming-előfizetésre súlyos összegeket áldozó hétköznapi rajongóknak örök élménnyé varázsolják az (sőt: AZ) eseményt.

Mielőtt félreértés lenne: nekem nincs bajom ezzel.

Pár évvel ezelőtt még rácsodálkoztam arra, hogy (például) a kontinensünkön túl is ismert és elismert magyar ultrafutók a legendásan kíméletlen, kétszáz kilométeres vagy annál is hosszabb versenyeikről nyakba akasztható érem helyett egy övcsattal tértek haza. Első hallásra snassznak tűnt ez a díjazás, mígnem leesett a tantusz, hogy ez a megoldás parádés: egy vászoncsíkon lógó medália a díjátadó ceremónián kívül szinte soha többé nem himbálózhat a mindennapokban a hősök nyakában, ellenben a viselhető, hordható kiegészítő, a ruha- vagy testékszer minden egyes jelentősebb ünneplés, összejövetel során már messziről mutatja, kivel állunk szemben. Ehhez hozzáteszem: a vasárnapi világbajnoki döntőben szereplő spanyol védő, Marc Cucurella egyik fogadalma is rendhagyónak tűnik, ha győznek, magára tetováltatja Luis de la Fuente szövetségi kapitány portréját, hogy minden pillanatban emlékezzen a nagy sikerre, ám ennél talán díszesebb és a köz számára láthatóbb emlék lehet a labdarúgó-vb győzteseinek járó aranygyűrű.

No, tehát a lényeg: egy évet sem adok arra, hogy itt, az öreg Európában is hamarosan kezdődik az új módi reklámilag, harsogásilag, show-műsorilag – és persze díjazásilag is…

Az ékszerészek már kezdhetnek örülni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!