Szovjet és orosz topjátékosok

Rinat DaszajevRinat Daszajev

Az 1957-es születésű Rinat Fajzrahmahovics Daszajev minden idők legjobb szovjet kapusa Lev Jasin mögött. A 91-szeres szovjet válogatott, tatár származású labdarúgó a Szpartak Moszkvában töltötte fénykorát, az 1998 utáni sevillai légióssága már csak hattyúdala volt. Az IFFHS szerint ő a történelem 17. legjobb kapuvédője, az Aranylabda-szavazáson kétszer a hatodik, egyszer a kilencedik helyen végzett. Három világbajnokságon is megfordult, 1988-ban Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, ekkor választották meg az év kapusának is. Visszavonulása után az üzleti életben tevékenykedett, majd felcsapott kapusedzőnek, ebben a minőségében megfordult az orosz válogatottnál és a Torpedó Moszkvánál. Saját kapusakadémiát is létrehozott a nők szerint elbűvölő tekintetű, a politikai életben is megmártózó Daszajev, aki nemzetközi hírnevét kihasználva tagja volt hazája azon küldöttségének, amely a 2018-as világbajnokság megrendezésnek jogáért harcolt. Ő volt a 2008-as, moszkvai Bajnokok Ligája-finálé nagykövete. Játékosként egy picinyke Koránt helyezett el kapujában a kezdő sípszó előtt, beceneve „Vasfüggöny" volt.

Igor Belanov

Az 1986-ban, 26 esztendősen aranycipőt szerezett támadó, Igor Ivanovics Belanov igen különös pályafutást tudhat magáénak: a már befutott Dinamo Kijevhez a Csornomorec Odesszából 1985-ben csatlakozott, majd villámgyorsan a csúcsra ért, azután elképesztő reményekkel a Borussia Mönchengladbachhoz igazolt, hogy ott csúfosat bukjon (felesége még egy áruházi lopásba is belekeveredett). Később az Eintracht Braunschweigben is játszott, majd hazatért Odesszába, de a Metalurg Mariupolból vonult vissza 1997-ben. Az 1986-os vb-n parádézó, két év múlva a kontinenstornán csődöt mondó Belanov (BelanOFF) visszavonulása után sem maradt átlagember: a svájci Wil felfuttatásában például elnökként vett részt (az orosz maffia ilyesmire szakosodott ága pedig segített néhány megfelelő eredmény kialakításában a rossznyelvek szerint). Az alig 33-szoros válogatott, ezeken a találkozókon nyolc gólt szerző Belanov ma már Odesszában üzletel, de a labdarúgástól sem szakadt el, hiszen futballiskolát üzemeltet.

Valerij Lobanovszkij

A szovjet és az ukrán labdarúgás legendája, Valerij Vasziljevics Lobanovszkij 1939-ben született Kijevben. Játékos-pályafutása legnagyobb részét a colos futballista a Dinamo Kijevben töltötte, de két-két évet játszott a Csornomorec Odessza és a Sahtar Doneck csapatában is, mielőtt 1968-ban visszavonult. A balszélsőként és támadóként is bevethető Lobanovszkij kétszer szerepelt a szovjet válogatottban, és két olimpián is részt vett. Egy évvel később máris megkapta első vezetőedzői megbízatását, négy idényen keresztül irányíthatta a Dnipropetrovszk együttesét. Ezt követően került „haza", a Dinamo Kijevhez, amelyet 1990-ig vezetett. Az edzőként szigorúságáról hírhedt Lobanovszkij a kijevi csapat élén megtörte a szovjet futballban addig uralkodó orosz dominanciát, és az ország, valamint a kontinens legjobb csapatai közé vezette a Dinamót. Első kijevi korszaka alatt nyolc szovjet bajnoki cím és hat kupaelsőség került a csapat vitrinjébe. A Lobanovszkij-féle Dinamo Kijev volt az első szovjet csapat, amely az élen végzett valamelyik elismert európai kupasorozatban: 1975-ben a Ferencvárost verte meg a Kupagyőztesek Európa-kupájának döntőjében, majd 1986-ban az Atlético Madridot. Lobanovszkij kijevi edzősége mellett a szovjet válogatott szakmai munkáját is felügyelte 1975 és 1976, 1982 és 1983, valamint 1986 és 1990 között. A szbornaja legnagyobb sikerét az 1988-as németországi Európa-bajnokság hozta, amikor a Lobanovszkij-csapat egészen a fináléig menetelt, ott azonban 2–0-s vereséget szenvedett Hollandiától. 1990 után az Egyesült Arab Emírségek, majd Kuvait szövetségi kapitányaként dolgozott hősünk, ám meglehetősen sikertelenül. 1997-ben ismét a Kijev következett, és az akkor már csak vergődő klubot ismét a kontinens legjobbjai közé vezette: sorozatban öt bajnoki címet szerzett a kék-fehérekkel, sőt, 1999-ben a Bajnokok Ligája elődöntőjéig jutott az együttessel. Időközben még az ukrán válogatott szövetségi kapitányaként is kipróbálta magát, de kirúgták, miután Ukrajna nem kvalifikálta magát a 2002-es világbajnokságra. Lobanovszkij 2002. május 7-én szívinfarktust kapott, miután csapata legyőzte a Metalurg Zaporizzsját. Hat nappal később elhunyt. A Dinamo Kijev stadionja ma már az ő nevét viseli.

Viktor Onopko

Az újjászületett orosz válogatott szereplési rekordere az 1969-ben napvilágot látott Viktor Szaveljevics Onopko, hiszen a megbízható középhátvéd, védekező középpályás 109 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, sőt, négy alkalommal a Független Államok Közössége csapatában is fellépett. A markánsan kopaszodó futballista legismertebb hazai klubjai a Sahtar Doneck, a Dinamo Kijev és a Szpartak Moszkva voltak, majd 1995-ben a Real Oviedóhoz igazolt 2.5 millió dollárért. Itt egészen 2002-ig futballozott. Egy idény lehúzott még a Rayo Vallecanóban, majd odahaza, az Alanyia Vlagyikavkazban és az FC Szaturnban vezetett le. 1992-ben és 1993-ban az év játékosának választották Oroszhonban, a „szbornajával" szerepelt az 1994-es és a 2002-es világbajnokságokon (utóbbin ünnepelte 100. válogatottságát), illetve az 1992-es (itt remekül fogta Ruud Gullitot) és az 1996-os kontinenstornán. A 2004-es Európa-bajnokságról az utolsó pillanatban maradt csak le, sérülése miatt, pedig nyolc selejtezőn is szerepelt előtte. Az első orosz játékos volt, aki megállta a helyét egy komoly bajnokságban, több elismerést is kapott a spanyol lapoktól. Éves fizetése 500 ezer dollár volt, fénykorában a Bayern München és a Chelsea is érdeklődött iránta. Lehetett volna ukrán válogatott is, öccse, Szerhij például azt választotta. Jelenleg a CSZKA Moszkva segédedzője.

Valerij Karpin

A kilencvenes évek egyik legsikeresebb orosz futballistája volt a szőke középpályás. Az 1969-ben született Karpin a CSZKA és a Szpartak Moszkva után az 1994-es világbajnokságot követően igazolt külföldre, a Real Sociedadhoz. Innen hétmillió dollárért a Valenciához került, majd a fénykorát élő Celta Vigóban vált igazán elismert játékossá. 2002-ben visszatért a Sociedadhoz, innen vonult vissza három idényt követően. Az észt származású középső és jobb oldali, remek erőnléttel bíró futballista 72-szeres orosz és egyszeres FÁK-válogatott, pályára lépett a 2002-es vébén és az 1996-os Eb-n is. Visszavonulása után egy hegyikerékpáros csapat tulajdonosa és válogatott standfutballista lett; és egykori vigói játékostársával, Míchel Salgadóval létrehozott egy közös ingatlanos céget Spanyolországban. 2009-ben a Szpartak vezetőedzője lett, 2012-ig bírta ott. Fiatalabb korában ifjúsági válogatott kosárlabdázó volt, egykori utánpótlás-válogatott labdarúgó édesapja tanácsára lett végül futballista. „Azért igazolok Spanyolországba, mert itteni fizetésemből csak csokira telik" – mondta, amikor felcsapott légiósnak a gólerős Karpin, aki a FÁK első találatát is jegyzi.

Vlagyimir Beszcsasztnih

A tipikusan orosz fizimiskájú támadó személyében tisztelhetjük a válogatott gólrekorderét, lévén 71 fellépésén 26-szor volt eredményes a fénykorában 187 centiméter magas, 83 kilogramm súlyú támadó. Legismertebb klubjai a Szpartak és a Dinamo Moszkva, az érte 1.5 millió dollárt fizető Werder Bremen, a kétszer annyit áldozó Racing Santander és a Fenerbahce voltak. 2008-ban vonult vissza a kazah Asztanából, 34 esztendősen. Az orosz futball örök reménységének számított, hiszen soha nem tudta kihozni magából folyamatosan a legjobb teljesítményt. A „szbornajával" részt vett két vébén és egy Eb-n. Ikertestvérével, Mihaillal anno együtt játszott a Szpartakban, 1993-ban együtt lettek bajnokok. Elvégezte a moszkvai edzőképző főiskolát, miközben egy amatőrcsapatban még levezetett, jelenleg a Szpartak akadémiáján dolgozik.

Igor Salimov

A klasszis orosz irányító a kilencvenes évek egyik legígéretesebb középpályása volt, ezért is adott érte akkoriban szokatlanul nagy összeget, 12 millió eurót az Inter a Foggiának (ennél többet csak Roberto Baggióért fizettek addig). Az előző idényben brillírozó, a Serie A legjobb légiósának is megválasztott Salimov két szezont húzott le Milánóban: az első nem sikerült rosszra, de a másodikban nagy csalódást okozott. 1994 nyarán el is engedték a német MSV Duisburghoz. Hogy mennyiért, azt nem hozták nyilvánosságra, de a német klub még sohasem fizetett egymilliónál nagyobb összeget játékosért, tehát az Inter hatalmasat bukott a Salimov-akción. A karmester később megfordult az Udinese, a Bologna és a Napoli gárdáiban is, mielőtt 30 éves korában vissza nem vonult, 1999-ben – miután megbukott nandrolonhasználat miatt egy doppingteszten. Később edzette az orosz női válogatottat, jelenleg a szövetségben dolgozik a nemzeti csapatok általános sportigazgatójaként. Két vébén és egy Eb-n szerepelt a szovjet, a FÁK-beli és orosz válogatottban összesen 57-szer bevetett középpályás. Az 1994-es világbajnokság előtt fellázadt többekkel együtt, így nem utazhatott el a tornára.

Dmitrij Harin

Az IFFHS szerint minden idők 42. legkiválóbb kapuvédője az 1968-ban született Harin, aki a „szokásos" három nemzeti csapatban összesen 40 alkalommal szerepelt. Igazából azért kap helyet összeállításunkban, mert a második olyan orosz labdarúgó volt, aki megállta helyét Angliában, ő speciel a Chelsea együttesében. Korábban három moszkvai gárda hálóját is őrizte (Torpedo, Dinamo, CSZKA), és miután lehúzott hét idényt Londonban, a Celticnél is eltöltött hármat, igaz, már csak kiegészítő emberként. A jóképű, ruganyos, mindig megbízhatóságot sugalló Harin 1988-ban olimpiai bajnok lett szovjet színekben, egy vébén és két Eb-n szerepelt később. Lassan tíz éve már a Luton Town kapusedzője. Öccse, Mihail szintén profi labdarúgó volt, és szintén kapus.

Dmitrij Alenyicsev

Az orosz (akkor még szovjet) válogatott játékosok az 1990-es évek előtti időkben leginkább csak hazájukban mutathatták meg tudásukat, hatalmas szerencsének számított, ha közülük valakinek megengedték, hogy külföldön is próbára tegye képességeit. Eleinte olyan játékosok mehettek csak Nyugatra, akiket engedtek, akik már csak levezetni mentek volna, elég, ha csak Oleg Blohint említjük példának. Az ukrán Olekszandr Zavarov és a belorusz Szergej Alejnyikov voltak az elsők, akik jegyzett nagycsapathoz kerültek, őket a Juventus hívta soraiba, ám hiába nyertek meg rengeteg címet, titulust mind az orosz válogatottal, mind a Dinamo Kijevvel, vagy a Dinamo Minszkkel, a talján bajnokság ritmusát nem tudták felvenni, ezért hamar továbbkullogtak. Ezek után érdekes módon sokáig senki nem tudott – igaz, kevesen is játszottak Itáliában – oroszként karriert befutni Olaszhonban, mígnem Dmitrij Alenyicsevre került a sor. Az apró termetű, abszolút kétlábas labdarúgó 1991-ben került idény közben a Pszkovból a Lokomotív Moszkvába, és ott is mutatkozott be még ugyanebben az évben az orosz élvonalban. 1994-ben már nevesebb kérője akadt, a Szpartak Moszkva ajánlatát fogadta el, ám ott az első időszakban bizony még sokszor a negyedik vonalbeli tartalékcsapatban futballozgatott. Az igazi kiugrást számára az 1997-es év jelentette, amikor nem kevesebb, mint 20 gólpasszt adott, ezzel új ligacsúcsot állított fel. Ez a teljesítmény már felkeltette a külföldi sztárklubok érdeklődését is, így nem is volt meglepő, hogy Alenyicsev 1998 nyarán elhagyta Oroszországot a Roma kedvéért, hétmillió mai euróért. Az első szezonjában 28 mérkőzésen kapott lehetőséget, és bár gólpasszai mellett két gól is a neve mellé került, a következő szezon eleje a mellőzöttség jegyében telt el, lévén az új edző, Fabio Capello üstöllést kirakta a keretből.

Az orosz középpályás hamar rájött, hogy jobb egy kisebb csapatban játszani, mint egy nagyobban állandóan a kispadot koptatni, ezért az őszi átigazolási szezonban elfogadta a Perugia ajánlatát. Serse Cosmi gárdájában újra visszanyerte kissé megtépázott önbizalmát, ment is neki a játék, de a Roma – amelynek még mindig a játékosa volt, hiszen csak kölcsönben szerepelt a Perugiában – csak nem hívta vissza. Hívta viszont egy sztárklub: igaz, nem Olaszországból, hanem a portugál bajnokságból, azonban az FC Porto neve az egész világon jól cseng, így hősünk sem habozott, belevágott a luzitán kalandba. Döntését az utóbbi idők eredményei igazolják: 2003-ban csapata minden lehetséges trófeát megnyert otthon, és ráadásként az UEFA-kupa is a birtokukba került (Alenyicsev gólt is szerzett a sorozatban), míg 2004-ben a bajnoki cím mellett ezúttal külföldről a Bajnokok Ligája-serleget hozták haza. „Alenyicsev ismét gólt szerzett, gólpasszt adott, tehát nyugodtan mondhatjuk: pályafutása legsikeresebb időszakát éli, az orosz szurkolók reményeinek első számú megtestesítője" – írtuk anno a 2.5 millióért klubot váltó bal oldali középpályásról. A portugáliai Eb-n nem ment neki, egymillió euróért haza is tért a Szpartakhoz, innen vonult vissza két idény múlva, 33 esztendősen, mert összeveszett vezetőivel és edzőjével. Amikor szögre kellett akasztania cipőjét, a hónap játékosának választották meg az élvonalban... Az 55-szörös válogatott Alenyicsev, 1997 legjobbja ma az orosz U18-asok mestere, rövid politikusi kitérőt követően, párhuzamosan az Arsenal-Tula trénere is. Testvére, Andrej szintén profi labdarúgó volt.

Szergej Kirjakov

Az 1970. január elsején született Kirjakov nem volt éppen a legsikeresebb orosz futballista, de a kilencvenes évek legördöngösebb labdarúgó volt a Bundesligában. A Karlsruhe légiósaként hatalmas rajongótáborral rendelkezett, hiszen a pengés megoldások akkoriban is igen ritkák voltak arrafelé. 1992 és 1998 között játszott a KSC-ben, egy idényt lehúzott még a Hamburgban, majd Kínában vezetett le 2003-as visszavonulásáig. Az orosz válogatottban 28 mérkőzésen tízszer volt eredményes, játszott az 1992-es és az 1996-os kontinenstornán is, bár utóbbiról hazazavarta a szövetségi kapitány, Oleg Romancev. 1988-ban U19-es, két év múlva U21-es Eb-győztes a szovjetekkel. Játszott később a strandlabdarúgó válogatottban, majd edzősködött svájci és hazai kiscsapatoknál, ma a női nemzeti tizenegynél asszisztenskedik. Igazi rosszfiú volt: vörös üstökkel és szemtelen tekintettel ivott, dohányzott, nőzött és maffiakapcsolatokat ápolt; tehetségét ezért nem is tudta igazán kibontakoztatni.

Alekszandr Mosztovoj

Az 1968-ban született nagy munkabírású, de technikás középpályás mindössze 16 évesen tűnt fel odahaza, még a Szovjetunióban, és lett hamarosan a Szpartak Moszkva első csapatának futballistája. Kétszer nyert bajnokságot a fővárosiakkal, 1991-ben pedig veretlenül jutott el velük a BEK elődöntőjéig, ahol aztán az Olympique Marseille kettős győzelemmel megálljt parancsolt nekik. Ilyen előzmények után a becsvágyó fiatalember számára tökéletes választásnak tűnt a kontinens túlsó felére, a friss portugál bajnok Benficához szerződni, de a hasonló folytatás elmaradt. Csupán kilenc mérkőzést játszott a lisszaboni együttesben, nem találta a helyét, az országos kupa megnyerésében sem volt nagy szerepe. Ráadásul már ekkor volt néhány jele annak, hogy Mosztovojnak a fegyelem nem az erőssége, akadtak vele gondok a pályán és azon kívül is. Talán emiatt is óvakodtak szerződtetni őt a nagyobb egyesületek, noha tehetségét senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni. Következett az akkoriban középcsapatnak számító francia Caen, ahonnan egy év múlva a jóval ígéretesebb Strasbourghoz távozott. A Racingnál a liga egyik sztárjává nőtte ki magát, teljes mértékben kibontakoztak játékmesteri képességei, és bár trófeát nem nyert, az 1995-ös kupadöntőbe azért bejutott a „kékekkel". Rá egy évre, az Eb után viszont kitört a botrány. Mosztovoj extra nyári pihenőt óhajtott volna magának, amiről Jacky Dugueperoux, az edző hallani sem akart, mondván: az Intertotó-kupában mindenkinek játszania kell. Végül megegyeztek, de alaposan félreérthették egymást, mert míg Dugueperoux utólag háromnapos, hősünk egyhetes kompromisszumra emlékezett, és ki is töltötte. Az elnök, Roland Veller nyolc napot adott játékosának, hogy új munkahelyet találjon magának.

A keresgélés nem tartott sokáig, mert nyomban jelentkezett az érte kétmillió dollárt fizető Celta Vigo, ahol már az első szezonban jó benyomást tehetett, hiszen rövidesen odavitték barátját és honfitársát, Valerij Karpint. Mosztovoj Galíciában valamelyest megnyugodott, bár 2004 januárban elfelejtett idejében visszatérni a karácsonyi vakációról. Állítólag hajszálon múlt, hogy Miguel Lotina mester nem rúgta ki a keretből, sőt, a szurkolók is megorroltak rá egy időre. A játék amúgy végig remekül ment neki, alapember volt a 2004-es Eb-n is, ahonnan viszont az első meccs után Georgij Jarcev szövetségi kapitány hazaküldte, mert a középpályás elítélően nyilatkozott a csapatról, az edzésmódszerekről és a továbbjutási esélyekről. Ezzel gyakorlatilag véget is ért profi pályafutása, mert a kieső Celtában nyolc hónapig nem lépett pályára, majd 2005 januárjában a Deportivo Alavéshez igazolt, de ott csak egy bajnokin szerepelt, majd hátsérülése miatt visszavonult. Három nemzetes válogatottsági mutatója 15/2/50, anno U21-es Európa-bajnok lett, a felnőttekkel két-két vébén és Eb-n szerepelt. Egy alkalommal inzultálta egy válogatott mérkőzésen az angol játékvezetőt, Graham Pollt, ezért kapott egy 3000 dolláros büntetést a FIFA-tól. A „Cár" portugál állampolgár is, egy lisszaboni kamuházasság révén. Visszavonulása után egy ideig ő is a strandlabdarúgó válogatott tagja volt, de 2005 óta nem került a futball közelébe.

Oleg Szalenko

Az 1994-es világbajnokságon a viharvert veterán, Roger Milla az oroszok elleni historikus mérkőzésen volt eredményes, azon, amelyen egy bizonyos Oleg Szalenko ötöt vágott az afrikaiaknak. Mivel a nagy Oleg előtte a svédek ellen is betalált, hat góllal zárta a tornát, így Hriszto Sztoicskovval egyetemben társgólkirály lett a Logronés akkori profija. Mi sem természetesebb, hogy még azon melegében klubot váltott, ám sem a Valencia, sem később a Glasgow Rangers, az Istanbulspor, a Córdoba és a Pogon Szczecin színeiben nem váltotta meg a világot. Annak ellenére sem „lelte meg góllövő cipőjét" (hogy eme végletekig elkoptatott kitételt se nélkülözzük), hogy állítólag jó barátságot ápolt a célzóvízzel. Igaz, nem lehetett könnyű feldolgoznia, hogy karrierjének érdemi része sérülései miatt 27 éves korában lezárult (később még visszatért ugyan, de összesen hat bajnokit vívott). Nemzeti csapat(ok)beli karrierje egyedülálló: egykori szovjet U21-es válogatottként az ukrán nemzeti tizenegyben 1992-ben Magyarország ellen is fellépett, majd váltott, de a mesterötös után soha többé nem húzhatta magára az orosz címeres mezt!

2010-ben azért került be a világsajtóba, mert eladta világbajnoki aranycipőjét. „Nagyon jó ajánlatot kaptam érte az Arab Emírségekből. Volt egy kisvállalkozásom, de a gazdasági válság után tönkrement, nekem pedig rendeznem kellett néhány adóságomat" – magyarázta tettét az 1969-ben született Szalenko, aki jelenleg az ukrán szövetségnél edzősködik.

Andrej Kancselszkisz

A remek szélsőről bővebben itt olvashat!

Igor Dobrovolszkij

Az 1967-es születésű, parádés képességekkel rendelkező zseniális támadó középpályás, szélső és legfőképpen karmester a Dinamo Moszkva kijárása után nem futott be jelentős külföldi karriert, bár megfordult a Servette, a Genoa, a Marseille és az Atlético Madrid együttesében is. A Fortuna Düsseldorfban már megvetette a lábát, majd a moldovai Tiligul Tiraspolban vezetett le 2006-ig, immáron játékos-edzőként. Két évig a moldovai válogatottat is edzette, ma a kisinyovi Dacia mestere. Az 1988-as olimpia aranyérmese és ezüstcipőse két év múlva U21-es Eb-győztes és az év szovjet játékosa lett, 1993-ban pedig BL-győztes a Marseille-jel. Láthattuk őt az 1990-es vébén és két Eb-n is. Zseniális meglátásai voltak a pályán, nagy kár, hogy igen sérülékeny volt. Fénykorában a Real Madrid is le szerette volna igazolni.

Lev Jasin

Lev Jasint a szakemberek, a különböző díjkiosztó szervezetek jelölői és a szurkolók többsége is a valaha élt legjobb kapusnak tartja. Úgy szól a fáma, hogy több mint 150(!) 11-est hárított pályafutása során, amelyet végig a Dinamo Moszkvában töltött (1950-1970). Hogy menynyire jó kapus volt, arra nem kell fényesebb bizonyíték az Aranylabdánál, amelyet sem előtte, sem azóta (1963) nem nyert el kapus. Minden idők legjobb szovjet labdarúgójának is megválasztották, a FIFA és az IFFHS szerint is minden idők legprímább kapuvédője. A válogatottban 75 alkalommal szerepelt, jellegzetes fekete meze miatt csak Fekete Pók néven becézték. 1956-os olimpiai aranyérmes, négy világ- és két Európa-bajnokságon vett részt, egyszeres kontinensbajnok. Egy vébé és két Eb álomcsapatába is bekerült, odahaza az év álomcsapatában 13 alkalommal olvashatta saját nevét! Akár csak Grosics Gyula, ő is nagy újító volt, sokszor negyedik hátvédként játszott, és ha megkapta a labdát, villámgyorsan indított. 1953-ban jégkorongban is szovjet bajnok lett a sokoldalú sportoló (innen hozta csodás reflexeit), visszavonulása után a sportminisztériumban dolgozott. Jurij Gagarin mellett a szovjet nők első kedvence volt a jóképű futballista. 1990-ben hunyt el. FIFA díjat alapított az emlékére (Lev Jasin-díj), ezt a világbajnokság legjobb kapusa kapja.

Bővebben itt olvashat róla!

Valentin Ivanov

Az 1934-es születésű támadó az első Európa-bajnokság gólkirálya volt, ötödmagával, no és aranyérmes is; míg a másodikról egy ezüsttel és egy ezüstcipővel térhetett haza. Nem csak ott termelt jól a Torpedo Moszkva olimpiai bajnok éke, hiszen az 1962-es világbajnokságon is gólkirályként végzett, öt társával egyetemben. A válogatottban 60 fellépésén 26-szor volt eredményes. 1966-os visszavonulása után szeretett csapatánál edzősködött, majd tett egy kitérőt a Raja Casablancánál és az FK Moszkvánál. Felesége szintén olimpiai bajnok volt, tornász, fiuk a neves orosz játékvezető, Valentin Ivanov. Az idősebb Ivanov anno kilenc alkalommal is bekerült az év csapatába a szovjet élvonalban! 2011 novemberében Alzheimer-kórban hunyt el

Viktor Ponyegyelnyik

„Nagyon rövid a sportolók élete, ezért mindenkinek vannak nagyon különleges mérkőzései és góljai. Nekem ez volt az" – mondta élete nagy estéje, az 1960-as Eb-döntő után Ponyegyelnyik, aki a torna társgólkirálya is lett. Egyébként neve oroszul hétfőt jelent, és amikor a vasárnap esti gólját szerezte Párizsban, Moszkvában már hétfő volt. Egyébként a torna előtt csak azért került a válogatottba, mert a „szovjet Pelét", Eduard Sztrelcovot a gulágra vitték – a futballsztárt addig fenyegették, amíg be nem ismerte, hogy megerőszakolta egy pártfunkcionárius lányát. A torna után pedig hiába üldözte Ponyegyelnyiket mesés ajánlatával a Real Madrid, esélye nem volt odaigazolására – hogy miért, az nem titok a történelemben csak minimálisan is járatos olvasónak. Az 1937-ben született támadónak így meg kellett elégednie a CSZKA és a Szpartak Moszkvával, valamint a doni Rosztovval, mielőtt vissza nem vonult, alig 29 esztendősen. Még egy Eb-n (ezüstérem, ezüstcipő) és egy vébén is szerepelt a szovjet válogatottban, amelyben 29/20-as mérleggel zárt. Később edzőként és újságíróként dolgozott, no és az orosz elnök tanácsadójaként.

Dmitrij Hohlov

Az orosz válogatott egyik legnagyobb alakja jelentette be visszavonulását 2010. október 16-án a Radio Sport a „Mi kell a nőnek?" című műsorában, ugyanis Dmitrij Hohlov több mint félszázszor lépett pályára a szbornajában, és szép európai karriert is befutott. A krasznodari születésű, kiváló felépítésű középpályás a CSZKA Moszkvában lett ismert és válogatott futballista, fiatal korában pedig lelkes metálos volt, sokáig hosszú hajjal rótta Krasznodar utcáit és a gyepet. A kritikusai által túlságosan is halvérűnek tartott Hohlov az 1996-os kontinenstornán válogatottja legjobbja volt, ezért is tett érte komoly ajánlatot a Barcelona, végül kedvenc edzője, Alekszandr Tarkanov a Torpedó Moszkvához csábította. Pár százezer dollárért szerezte meg innen a PSV, ahol hiába játszott jól az orosz, mégis eladták a Real Sociedadnak, igaz, másfél millióért. 1999 és 2003 között futballozott a baszkoknál Hohlov, a nemzeti csapatban is alapember maradt, megfordult a 2002-es világbajnokságon. A Xabi Alonsót sokáig a kispadra szorító Hohlov pár nappal harmincadik születésnapja után ingyen hazatért a Lokomotiv Moszkvához, majd folytatva túráját az orosz fővárosban, a Dinamóhoz írt alá 2006 elején. Bár akad még pár moszkvai egylet, mégis innen vonult vissza, de úgy, hogy az utánpótlásról idejekorán gondoskodott: 1993-ban született fia, Igor egy másodosztályú moszkvai (mi más) gárdában, a Nyika Moszkvában profiskodik.

AZ 1986-OS VB-CSAPAT TOVÁBBI SZTÁRJAI

Anatolij Gyemjanyenko

Az 1959-es születésű, remek felépítésű balhátvédnek nem nagyon kellett csillognia a magyarok ellen anno, pedig Anatolij Vasziljovics Gyemjanyenko a legnagyobb támadókat is képes volt levenni a pályáról. Szintén a Dinamo Kijevben élte fénykorát, külföldön csak a Magdeburg és a Widzew Lódz jutott számára, hamar haza is tért. A 80-szoros válogatott játékos 34 évesen vonult vissza a Kijevből, majd felcsapott edzőnek. A három vb-n és egy Eb-n szereplő hátvéd a helyi CSZKA-ban, majd a vele egyesült Boriszfenben szerzett némi rutint, de pár hónap múlva már vissza is tért „a" klubjához, ahol segédedzőből 2005-ben lett szakmai vezető. Nem sokáig bírta. Később az azeri Neftcsi Bakiban is sikerrel szerepelt, de innen is hamar továbbállt, mégpedig az üzbég Naszaf Karsihoz. Jelenleg az ukrán élvonalbeli Voliny Luck vezetőedzője. Gyemjanyenko volt egyébként az 1980-as U21-es Eb aranylabdása, de kétszer Ukrajna, egyszer a CCCP legjobbjának is megválasztották a roppant megbízható védőt.

Olekszandr Zavarov

Az ukrán származású támadó középpályás Olekszandr Аnatolijovics Zavarov a kijevi „szupercsapat" alaptagjaként szerepelt a '86-os mérkőzésen, és társai közül az ő számára jutott később a legveretesebb külföldi csapat, 1988-ban ugyanis ötmillió dollárért átigazolta a Juventus (éppen Détári Lajos helyett). Hatalmas várakozások övezték az akkor 27 éves játékos jöttét Torinóban, ám összességében csalódást okozott, pedig a „zebrák" középpályáján a Luigi de Agostini, Michael Laudrup, Giancarlo Marocchi, Rui Barros, majd Szergej Alejnyikov alkotta sorban igazán kibontakozhatott volna. A francia Nancyban már jobban ment neki (eleinte a világbajnok edző, Aimé Jacquet volt itt mestere, és éppen Michel Platini csábította el oda, akit a Juventusnál kellett volna pótolnia), öt évet is lehúzott itt, majd egy ottani kiscsapatban, a Saint-Dizier-ben lett játékos-edző. Fénykorában az Aranylabda-választáson végzett 6. és 8. helyen is, 1986-ban az év játékosa lett a Szovjetunióban, két világbajnokságon és egy Eb-n szerepelt. Nem volt még 30, amikor lejátszotta utolsó válogatott mérkőzését, a 41.-et. Az egykoron pehelysúlyú, de azóta magát igencsak összeszedő Zavarov a kispadról irányította a svájci FC Wil, a kazah Asztana, a Metaliszt Harkiv és az Arsenal Kijev együtteseit is. Jelenleg a 2012-es Eb előkészítésében segédkezik; 23 esztendős fia, Valerij az ukrán Obolon profi labdarúgója.

Szergej Alejnyikov

Az 1961-ben, Minszkben napvilágot látott, tipikusan szoc'sta bajszot és frizurát viselő Szergej Jevgenyevics Alejnyikov a minszki Dinamót képviselte hazája mellett Mexikóban. A kérlelhetetlen középpályás egy évet a Juventusban is eltöltött (az olaszok 2.85 millió dollárért vették), majd a Lecce, a Gamba Oszaka, a svéd Oddevold, az olasz Anagni és Corigliano együtteseiben játszott a karrierje során sok rossz ügynököt kifogó futballista. Unikumként a szovjet, a FÁK-beli és a fehérorosz nemzeti csapatot is erősítette, előbbit 73 alkalommal. Az 1988-as Eb-döntőn középhátvédként szerepelt, mérsékelt sikerrel. Civilként az Anagni, a Pontedera és a Torpedó Moszkva után a leccei fiatalokat edzette, utolsó állomáshelye ebben a pozícióban az olasz amatőr gárda, a Kras volt. Olaszországban él jelenleg, fia, Artur is kipróbálta magát labdarúgóként, ő pedig minden idők legjobb fehérorosz labdarúgója, hivatalosan is.

Nyikolaj Larionov

Szintén 1957-ben látott napvilágot Nyikolaj Jevgenyevics Larionov, a Dinamo és a Zenit Szanktpetyerburg egykori védője, középpályása, aki szintén kipróbálhatta magát külföldön is, de csak kisebb finn csapatokig (Kokkola, Sepsi-78, Maalahti) jutott. Az 1986-os csapat egyik szürke eminenciása a jobb oldalon érezte magát a legotthonosabban, a 19-szeres válogatott labdarúgó mottója a „Nézz körül és passzolj!" volt. Visszavonulása után a Zenit sportiskolájában edzősködött, később megkapta a tartalékokat, és egy rövid időre az első csapatot is. A tehetségét soha ki nem futó Larionov jelenleg a Zenitnél a vezetőedző asszisztenseként és az utánpótlásban is besegít, de ismét a tartalékoknál van „főállásban".

Oleg Kuznyecov

Az 1986-os vb-n középhátvéd létére 10-es mezben szereplő Oleg Vologyimirovics Kuznyecov a Dinamo Kijevtől érkezett a tornára, részt vett az 1990-es vébén, valamint az 1988-as és 1992-es Eb-n is. Ez utóbbira már mint a Rangers légiósa érkezett. Skóciában rengeteget volt sérült, később a Maccabi Haifában és a Boriszfen Kijevben sem sokszor játszott. 1997-ben, 34 évesen vonult vissza. 1988-ban az Aranylabda-szavazáson a 11. helyen végzett, egy év múlva a 17.-en. 66-szoros válogatottként sem futott be nagy edzői karriert, hiszen a CSZKA Kijevnél és a Dinamo Kijevnél, az ukrán válogatottnál, valamint az FK Moszkvánál is csak az asszisztensi állásig jutott (az utóbbi két állomáshelyen Oleg Blohin jobbkeze volt). Azon kevesek egyike, aki három válogatottban is pályára lépett: a szovjetben, a FÁK-éban és az ukránban.

Ivan Jaremcsuk

Kevesen ismerték a nevét felénk, de amikor a madárcsontú szovjet a jobb szélen bohócot csinált Péter Zoltánból és Garaba Imréből, a legkisebbek is megtanulták, ki az az Ivan Ivanovics Jaremcsuk. Aki klubváltásaiban is gyors volt, nemcsak a pályán, mert a rendszerváltás után nem kevesebb mint kilenc klubban is megfordult (például a Herthában, a Bohemiansban és a Vorszkla Poltavában), mielőtt 1998-ban, 36 évesen szögre nem akasztotta az ilyenkor szokásos holmikat. Két vb-n is megfordult, de később nem lett belőle edző még csak az utánpótlásnál sem – igaz, nem baj ez, hiszen több eljárás indult ellene kiskorúakkal történő szexuális kapcsolat miatt, és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. „Szeretem a lányokat, de csak az ésszerűség határain belül" – mondta a legszebb éveiben még a Porto által csábított középpályás. Egyébként szerencsejáték-szenvedélye miatt elveszített mindent, amit labdarúgóként megszerzett: családját, vagyonát és becsületét... Egy nyilatkozatában elmondta, körülbelül egymillió dollár fenekére vágott a kaszinókban!

Pavlo Jakovenko

Alig 22 éves volt 1986-ban a középső középpályás Pavlo Olekszandrovics Jakovenko, aki szintén Kijevből érkezett Mexikóba. Légiósként a 19-szeres játékos mindössze egy idényt töltött el a Sochaux-ban, és innen vonult vissza sérülései miatt, alig 30 évesen. A nagy munkabírású, a játékot ügyesen szervező Jakovenko azonnal edzőnek állt szülővárosában, a Metalurg Nikopolnál, majd következett az Uralan Eliszta, az ukrán U19-es és U21-es válogatott, a Himki, a Kuban Krasznodar és a Rosztov. 2008-ban visszacsalogatták az U21-es nemzeti csapat élére, akiknek élén láthattuk őt nyáron a korosztályos kontinensbajnokságon. Fia, Alekszander az Anderlecht játékosa, és már a felnőtt válogatottban is debütált.

Vagyim Jevtusenko

Csereként állt be azon az ominózus találkozón az 1958-as születésű Vagyim Anatolijovics Jevtusenko, aki megszánt bennünket, és kihagyott egy büntetőt. Két világbajnokságon is részt vett a támadó középpályás, de csak 12-szer lépett pályára a szbornajában az „örök kerettag" (nyolc évig kapott rendszeresen behívót a nemzeti csapathoz). A Dinamo Kijev után őt is csak későn engedték ki külföldre, ezért csak a svéd AIK és az IK Sirius lett osztályrésze. Harminchét évesen vonult vissza, majd másodedzőként tevékenykedett, például a Reymersholm, a Hammarby és az ukrán válogatott mellett. A svéd harmadosztályú Valsta Syrianska gárdáját 2001 és 2008 között egyedül vezette – mellékállásban, mert közben egy utazási irodában dolgozott. Egyébként tanárképzőt végezett. Két fia is labdarúgónak állt, de egyik sem futott be. A nagy Jevtusenko jelenleg kommentátorként dolgozik az ukrán futballcsatornánál. Amikor először jutott ki külföldre, Párizs érintésével Brazíliába repült a válogatottal, és győztesként hagyta el a Maracana játékterét. Érdekesség még, hogy csupán egyetlen egyszer sérült meg: 2010-ben, egy öregfiúk-találkozón...

Vologyimir Besszonov

A támadó szellemű jobb oldali mindenes szintén Kijevből érkezett a magyarverésre, és szintén nem csapott veretes légióskodást: 32 évesen alig pár bajnoki jutott neki a Maccabi Haifánál, majd gyorsan vissza is vonult. Pedig ha a 79-szeres válogatott játékos fiatalon „igazi" profinak áll, például miután az U20-as világbajnokság legjobbjának választották 1977-ben, nagyobb ívet zárhatott volna. Panaszra azért nem lehetett oka, lévén hatszoros szovjet bajnok, ötszörös kupagyőztes, egyszeres KEK-aranyos lehetett, egy olimpián, három világbajnokságon és az 1988-as, „ezüstös" kontinenstornán is szerepelhetett. A kétszeres RSG-világbajnok Viktorija Szerjih férje némi pihenés és tanulás után edzőnek állt: a CSZKA Kijev, a türkmén válogatott, a Niva, a Zorja Luhanszk, a Harkov és a Dnipro Dnipropetrovszk volt eddig állomáshelye. Pályafutása elején egyébként eltiltották egy cipőlopás miatt, majd a szovjet futball beteg embereként tartották számon: egy forrás szerint 80 alkalommal volt kisebb-nagyobb okok miatt a sérültlistán... 1988-ban hívta a Roma, de nem akart menni kapitányi tanácsra csak az 1990-es vb után, ám akkor már nem hívta senki. Anna lánya pekingi olimpiai bronzos RSG-s.

Rácz László

A karrierje során Racként, Ratsként vagy Raczként is ismert, 1961-es születésű bal oldali mindenes 47-szer szerepelt a szovjet válogatottban, és a Kijev után az Espanyolban és a Ferencvárosban is légióskodott. Magyarországi kalandja nem sikerült éppen fényesre, alig 31 évesen vonult vissza. Egyébként mielőtt Budapestre érkezett volna, olyan súlyosan megbetegedett, hogy testének bal oldala egy időre lebénult, és majd' két hónapig volt kórházban. Karrierje innentől tulajdonképpen véget is ért. Később az üzleti életben tevékenykedett, egy kereskedőcéget alapított, majd Varga Zoltán mellett felcsapott segédedzőnek; később a Dinamo Kijevnél Szabó József oldalán tevékenykedett hasonló beosztásban. A nyáron az Obolon tartalékjainál alkalmazták edzőnek. Karrierje során két nevezetes találatot is szerzett: a mexikói világbajnokságon a francia Joel Bats hálóját szakította szét egy távoli bombával, az 1988-as Európa-bajnokságon pedig a holland Hans van Breukelennek rúgott győztes gólt – a beregszászi születésű Rácz pechjére nem a döntőben, hanem csak a csoportkörben. László nevű fia Magyarországon futballozott, az MTK-ban nevelkedett.

Szergej Rogyionov

Csereként lépett pályára Belanov helyett a 70. percben a magyarok legyalulásakor az 1962-es születésű Szergej Jurevics Rogyionov, aki a tornára a Szpartak Moszkvából érkezett. Profiként másik klubja a francia Red Star volt, ahol 1990 és 1993 között játszott, a másodosztályban. A 37 nemzeti csapatbeli mérkőzésén 8 gólt szerző 1989-es szovjet gólkirály 1995-ben vonult vissza, majd a Szpartaknál vezette összesen hét évig a tartalékokat, négy esztendeig pedig a felnőtteknél volt segédedző. Az 1982-es világbajnokságon is megforduló Rogyionov volt a Szpartak Luhovici és az Anzsi Mahacskala mestere is, jelenleg a Szpartak Moszkva utánpótlás-akadémiáját igazgatja.