A foci Angliába, a diadal a németekhez tért haza

A labdarúgás, azon belül is a sportág Európa-bajnoksága újabb mérföldkőhöz érkezett 1996-ban: 16 csapat részvételével rendezték meg Angliában, a futball (egyik) őshazájában a kontinensbajnokságot. Erre politikai és gazdasági okok miatt került, kerülhetett sor: egyrészt a kilencvenes évek elején bekövetkezett nagy „országosztódás” miatt jelentősen megnőtt a selejtezőre benevező válogatottak száma (47, a rendező angolok nélkül), másrészt a kedvező gazdasági környezet hatására lehetővé is válhatott a létszámemelés.

Az Eb-k történetében ezen a tornán debütált a szerte a világon máig érvényben lévő hárompontos rendszer (egy győzelem ennyi egységet ér) és az azóta a fősodorban megszűnt aranygólszabály. Mindkét újítás elvileg a támadófutballt volt hívatott ösztönözni. Erre mi történt? Meccsenként 2.06 találat esett átlagban, amit csak az 1968-as (1.40) és az 1980-as (1.93) torna gólindexe múlt alul. Újdonságnak számított az is, hogy Európa mind az öt futballnagyhatalma – szigorúan ábécérendben: Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország – megjelent az eseményen.

Ahogy az Euro '96 szlogenje (Football's coming home) mondta, a futball ugyan hazatalált, az Henri Delaunay-serleget azonban nem sikerült otthon tartaniuk a házigazdáknak – az 1992-es döntőbeli kudarcot követően, második nekifutásra Berti Vogtsé és társulatáé lett az Eb-trófea. A németek a torna egyik esélyeseként érkeztek Albionba (a tekintélyes Kicker Sportmagazin például az Optimisták a német sztárok – A címet akarjuk főcímmel a címlapján, Matthias Sammer, Jürgen Klinsmann és Andreas Möller közös fotójával engedte útjára a nationalelfet), és be is váltották a hozzájuk fűzött reményeket – 1972 és 1980 után immáron harmadszor.

Magyarország, miképpen 1972 óta sorban, ezúttal sem jutott ki az Eb-re. A magyar labdarúgás megváltozott erejére – hogy ne mondjuk, lezüllésére... – jellemző: a nemzeti együttesünk selejtezőcsoportjából fölényesen továbbjutó svájci és török válogatott csak asszisztált a szigetországi tornán; előbbi egy pontot kapart össze, utóbbi pedig pont és szerzett gól nélkül kullogott haza... (Látni fogjuk majd: Törökországnak akadtak szebb pillanatai is az Eb-n!)

AZ ESERNYŐCSELTŐL AZ ÁTEMELÉSIG

A szakértők a C jelű négyest tartották a legerősebbnek, „szaknyelven” a halálcsoportnak. Két korábbi világbajnok – egyben Európa-bajnok –, Németország és Olaszország, és további két korábbi kontinenselső, Csehország és Oroszország szerepelt benne.

Igaz, a csehek még Csehszlovákiaként, az oroszok meg még Szovjetunióként diadalmaskodtak anno.

A németek gólt sem kapva, csoportelsőként jutottak tovább (a harmadik meccsen már lazíthattak), míg a második helyre a csehek futottak be annak ellenére, hogy vereséggel kezdtek, és hogy gólkülönbségük rosszabb volt az olaszokénál – csakhogy legyőzték őket, és a kiírás értelmében az egymás elleni eredmény rangsorolt előbb.

A „nagyok” közül nemcsak az itáliaiak véreztek el a csoportkörben, hanem a címvédő dánok is, akik meglepetésre sima, 3–0-s vereséget szenvedtek az újonc horvátoktól. Újoncokból amúgy nem volt hiány, Horvátország mellett Bulgária, Svájc és Törökország is első ízben szerepelt a kontinenstornán.

A csoportkör két legemlékezetesebb jelenete egy angol és egy horvát labdarúgó nevéhez fűződött. Az angol Paul Gascoigne volt, aki úgy lőtte be csapata második gólját az ősi rivális, Skócia ellen, hogy előtte esernyőt adott Colin Hendrynek. A horvát játékos pedig Davor Suker, aki Dánia kiütése alkalmával pazarul átemelte Peter Schmeichelt.

Átemelés a negyeddöntőben is akadt, itt a cseh Karel Poborsky kápráztatta el a nézőket Portugáliával szemben, gólja ráadásul elődöntőbe jutást ért.

A legjobb nyolc között szoros meccseket vívtak a felek, egyik győztes sem nyert egy gólnál nagyobb különbséggel, már, ha nyert egyáltalán 90 vagy 120 perc elteltével, két ütközet ugyanis végletekig kiegyenlített, tizenegyespárbajba torkolló csatát hozott. A szóban forgó lutriban végül Anglia és Franciaország kerekedett fölül.

BIERHOFF MÜLLER ÉS HRUBESCH NYOMÁBAN

Az elődöntő sem múlt el szétlövés nélkül, sőt mindkét mérkőzés ezzel dőlt el. A győztesekből vesztesek lettek: a negyeddöntőben szerencsés angol és francia válogatottat most cserbenhagyta Fortuna, előbbi Németországgal, utóbbi Csehországgal szemben maradt alul 6–5-re.

A háromoroszlánosok jól kezdtek a németek ellen, Alan Shearer, a torna későbbi gólkirálya már a 3. percben bevette Andreas Köpke kapuját. Stefan Kuntz a 16. percben egyenlített, és ezután már nem esett több találat. Illetve dehogynem, csak Puhl Sándor, a két évvel korábbi világbajnoki döntő bírája a 96. percben lökés miatt nem adta meg a sérült Klinsmannt nagyszerűen helyettesítő Kuntz (arany)gólját. Az ítélet helyességére és Puhl tekintélyére jellemző, hogy a németek nemigen reklamáltak az esetnél.

A tizenegyeseket egészen a hatodik sorozatig jól rúgták a kijelöltek, akkor azonban Köpke kivédte Gareth Southgate gyenge lövését. Möller lába viszont nem remegett meg – jöhetett a csípőre tett kéz, a német továbbjutás ünneplése. Anglia, bár végig nagy formában futballozott a tornán – megkockáztatjuk, a legjobb csapattal vonult fel az 1966-os vb-győzelme óta –, megint nem tudta átlépni a saját árnyékát, az 1990-es vb után újabb elődöntőt bukott el tizenegyesekkel a nationalelffel szemben.

A németek bezzeg többnyire nem mondanak csődöt a legfontosabb pillanatokban, a fináléban is talpra álltak Patrik Berger tizenegyesgólját követően. A hajrára csereként beálló Oliver Bierhoff a 73. percben még hosszabbításra mentette a meccset, a 95. percben aztán el is döntötte (Petr Kouba és a kapufa hathatós segítségével). Gerd Müller (1972) és Horst Hrubesch (1980) után Bierhoff lett a harmadik, aki két gólt szerzett Eb-döntőben – úgy fest, Németország csak döntőbeli duplákkal képes Európa-bajnokságot nyerni.