Narancsos forradalom az NSZK-ban

Alaposan átrajzolódott az öreg kontinens erőtérképe a négy évvel korábbi állapotokhoz képest 1988-ra. Őt olyan válogatott vett részt az NSZK-ban rendezett Európa-bajnokságon, amely 1984-ben nem volt ott Franciaországban, ezek közül csupán Anglia zárt pont nélkül, az abszolút Eb-újonc Írország majdnem továbbjutott csoportjából, az olasz együttes pedig az elődöntőben vérzett el.

Az Európa-bajnoki végelszámolásoknál 1972 óta nem látott Szovjetunió bombaerős csapattal (lásd még Mexikó, irapuatói 0–6...) érkezett a szövetségi köztársaságba, ahol – igazolva félelmetes hírét – egészen a döntőig veretlen maradt. Ott attól a holland alakulattól szenvedett vereséget, amely ugyancsak bombaerősnek bizonyult, s amelyet az első csoportmérkőzésén még legyőzött.

A címvédő franciák nem jutottak ki az Eb-re (Michel Platini vissza is vonult rögvest), csakúgy, mint az 1984-es bronzérmes portugálok. A Franciaországban tündöklő, szintén harmadik helyezett „dán dinamitok” ezúttal hatástalanok maradtak: nem szereztek pontot csoportjukban. A francia földön ezüstös spanyolok sem léptek tovább a csoportkörből, az 1984-ben éppen általuk kiejtett nyugatnémetek ellenben besétáltak a négy közé, ahol nem sok hiányzott ahhoz, hogy megverjék az oranjét.

NYOLC PERCEN MÚLT AZ ÍR TOVÁBBJUTÁS

A holland válogatott erősségéről a mi válogatottunk is meggyőződhetett, tekintve, hogy egy kvintettben szerepelt vele a kvalifikációs szakaszban. Együttesünk mindkétszer vesztesen (0–1, 0–2) hagyta el a pályát az oranje ellen, amely egy gólt kapva és 15-öt adva mindössze két pontot hullajtott el a csoportelsőség felé vezető úton. Érdekesség, hogy az Eb hőse, Marco van Basten csupán két alkalommal talált a hálóba a selejtezőben – Ruud Gullit és Johnny Bosman ugyanakkor egyformán négyszer.

Az NSZK-beli tornán Hollandia azon nyomban kikapott az első meccsén, legyőzője a szovjet válogatott volt, amely a kárpátaljai – pályafutását később, 1992-ben a Ferencvárosban befejező – Rác(z) László nagyszerű találatával zsebelte be a két pontot.

Az igazsághoz hozzátartozik: Hollandia, pontosabban Rinus Michels hadvezér még kereste csapatát a nyitányon. Hamar megtalálta mindenesetre, mert a következő csoporttalálkozón, az 1. fordulóban az írektől nagy meglepetésre vereséget szenvedő angolok ellen már kihagyta a két „bűnbakot”, John van't Schipet és Bosmant – Erwin Koemannal és Van Bastennel váltotta őket.

A géppuskalábú, a szovjetek ellen még csak kispadon kezdő Van Basten kezdő tizenegybe vezénylése nagy húzásnak bizonyult: a Milan gólvágója mesterhármassal hálálta meg a bizalmat Anglia (3–1) ellen. A továbbjutás szempontjából mindazonáltal nem e tripla nyomott legtöbbet a latban, hanem az állandó hajrácsere, Wim Kieft íreknek fejelt gólja. Kieft jött, látott, és győzött – az 50. percben küldte pályára Michels, és a 82. percben Ronald Koeman „eltört” lövése után győztes gólt (1–0) bólintott, ami a hollandok elődöntőbe jutását eredményezte (a döntetlen Írországnak kedvezett volna). Jegyezzük azért meg, hogy Kieft találata több mint lesgyanús körülmények között született.

Amíg a torna előtt titkos favoritnak kikiáltott hollandok nyögve nyelősen és jó nagy adag mázlival jutottak az elődöntőbe, addig a szovjet válogatott és a másik csoportban szereplő nyugatnémet, olasz kettős elég simán. Előbbi a hollandverést követően 1–1-et játszott az írekkel, a csoportkör 3. fordulójában pedig 3–1-re megverte Angliát. A nationalelf és a squadra azzurra ugyancsak öt egységet gyűjtve került a négy közé – csupán egymás ellen vesztettek pontot, és csupán egymástól kaptak gólt (1–1).

VAN BASTEN GYÖNYÖRŰSÉGES „MEGTOLDÁSA”

A szerencséje az elődöntőben sem hagyta el az oranjét. A Lothar Matthäus, Jürgen Klinsmann és Rudi Völler nevével fémjelzett házigazdák az 55. percben szereztek vezetést a csapatkapitány tizenegyesgóljával, s úgy festett, megnyerik a mérkőzést. Húsz perc múlva azonban a román Ioan Igna a túloldalon is befújt egy 11-est, holott Jürgen Kohler teljesen szabályosan szerelte Van Bastent, aki, miután felállt, ment is volna tovább. A büntetőt R. Koeman váltotta gólra.

Közeledett a rendes játékidő vége, egyszersmind a hosszabbítás, amikor Van Basten megvillant, és a már óvatos, éppen ezért egy ütemmel elkéső Kohler szorításában estében Eike Immel kapujába lőtt. Csodaszép gól volt – évekig szerepelt a Telesport főcímében.

A másik elődöntő kevesebb izgalommal szolgált, a szbornaja gond nélkül kerekedett felül (2–0) Olaszországon, 1960, 1964 és 1972 után negyedszer jutva be a fináléba.

A szovjet edzőmágustól, Valerij Lobanovszkijtól nem ok nélkül várták, hogy sikerül majd megfékeznie a narancsmezeseket, ám fiai nem tudták megismételni az első meccsen nyújtott produkciójukat (Igor Belanov még büntetőt is rontott). És tegyük hozzá: a holland társulat sem úgy futballozott, ahogyan a felek csoportmeccsén – sokkal jobban.

„Az oranje az aranylabdás Ruud Gullit fejesével az első félidőben megszerezte a vezetést (...), ezt toldotta meg Van Basten a sokat emlegetett, gyönyörűséges kapásgóljával” – mi sem tudnánk a Futball-Eb 1958–2008 című könyvnél jobban leírni a lényeget. A Szovjetunió harmadszor (és utoljára) szenvedett vereséget Eb-döntőben, Hollandia pedig első (és mindeddig egyetlen) nagy tornáját nyerte meg.

Az NSZK-beli kontinensviadal amúgy nézőrekordot hozott, átlagosan 54 900-an tekintették meg a mérkőzéseket a helyszínen; más források szerint ez a szám 59 243, illetve 62 379. További érdekességek: a tornán – csakúgy, mint az 1972-esen – egyetlen kiállítást, egyetlen gól nélküli döntetlent és egyetlen hosszabbítással vagy tizenegyespárbajjal végződő összecsapást sem jegyeztek fel.