Az uruguayi futball legnagyobb egyéniségei

Enzo FrancescoliEnzo Francescoli

Az 1961-ben született Enzo Francescoli Uriarte minden idők egyik legnagyszerűbb karmestere, aki valaha megfordult a futballpályákon. Fájdalom, az ő pengés stílusa sokkal jobban érvényesült volna két évtizeddel korábban… Így sincs oka panaszra: megfordult a Montevideo Wanderersben, a River Plate-ben, az RC Parisban, az Olympique Marseille-ben, a Cagliariban és a Torinóban is. Legnagyobb sikereit a Riverrel aratta, amellyel számtalan bajnoki cím és kupagyőzelem mellett a pontvadászatban háromszor lett gólkirály, kétszer az év játékosa (ez utóbbi címet dél-amerikai viszonylatban is megismételte, 1984-ben és 1995-ben). A válogatottban 73 alkalommal szerepelt, 17 gólt vágva. Megfordult két világbajnokságon, és nyert három Copa Américát. A „Herceg" több argentin üstököst (Marcelo Gallardo, Ariel Ortega, Pablo Aimar) tanított meg a szakma fortélyaira, egy távoli rajongója, Zinedine Zidane viszont rajta is túltett.

Rodolfo Rodríguez

Az uruguayi válogatott szereplési rekordere 78 alkalommal lépett pályára a celestében. A kiváló felépítésű kapus 1956 elején látta meg a napvilágot Montevideóban, és a Cerróban, a Nacionalban, a Santosban, a Sportingban, a Portuguesában, valamint a Bahiában kereste kenyerét, 1971 és 1994 között. Akárcsak Francescolinak, az európai vendégszereplésbe neki is beletört a bicskája, odahaza viszont szorgalmasan gyűjtötte a nagy címeket, bajnokságoktól egészen a Libertadores- és világkupa-győzelemig. Francescoli oldalán vett részt az 1983-as Copa América-diadalban és az 1986-os világbajnokságon.

Paolo Montero

„A kőkemény, megalkuvást és technikai trükköket nem ismerő uruguayi emberfogó a Serie A-s csatárok és bírók első számú réme: nemcsak kíméletlen szereléseiről híresült el, hanem arról is, hogy az olasz bajnokságok történetében ő szerezte a legtöbb piros lapot!" – írtuk róla egy BL-adatbankban.

Az 1971-es születésű Ronald Paolo Montero Iglesias a Penarol neveltje, innen is vonult vissza, az Atalanta–Juventus–San Lorenzo útvonalat megjárva. A nemzeti csapatban 61/5-ös mérleggel zárt, szerepelt a 2002-es világbajnokságon is, de legnagyobb sikereit a Juventusszal aratta. 1996 és 2005 között ötször lett olasz bajnok, egyszer világkupagyőztes, és három vesztes Bajnokok Ligája-döntőben is szerepelhetett. 35 évesen akasztotta szögre (alighanem vérfoltos) cipőjét, sérülései miatt.

Héctor Scarone

Az uruguayi válogatott gólrekordere 31-szer zörgette meg az ellen hálóit 52 fellépésén, és mind játékosként (Nacional, Barcelona, Inter, Palermo), mind edzőként (Real Madrid, Nacional) neves csapatokat szolgált. Nyolcszoros uruguayi, kétszeres olimpiai és négyszeres kontinensbajnokként, no és az első labdarúgó-világbajnokság győzteseként vonult vissza 1939-ben, 40 éves korában. Kétszer volt a Copa gólkirálya, egyszer legjobb játékosa. 2006-ban Dél-Amerika valaha volt 21. legjobb futballistájának választották meg. Gólcsúcsát nagyobbra is faraghatta volna, de 1931 után, amikor az Interhez igazolt, nem kapott több meghívót. 1967-ben hunyt el.

Juan Alberto Schiaffino

Az 1925-ben született támadót, Juan Alberto Schiaffino Villanót sokan minden idők legprímább uruguayi futballistájának tartják, az IFFHS szerint a XX. században világszerte csak 16-an kergették ügyesebben a játékszert. Három klubban (Penarol, Milan, Roma) és két válogatottban (olasz, uruguayi) teremtette meg legendáját. Háromszoros olasz és négyszeres uru bajnok, egyszeres Vásárvárosok-kupája- és Latin-kupa-győztes. A dél-amerikai válogatottban 21 alkalommal szerepelt, és tízszer volt eredményes. Az 1950-es vb-aranyról döntő meccsen elévülhetetlen érdemeket szerzett: amikor 200 ezer hazai néző előtt megszerezték a vezetést a brazilok, Schiaffino megtáltosodott, és fordításra vezette társait. 1962-ben vonult vissza a Romából. A Penarolból a Milanba egyébként korabeli világrekordként 72 ezer fontért igazolt. 1974 és 1975 között szövetségi kapitányként is segítette a celestét. 2002-ben adta vissza lelkét a Teremtőnek.

José Andrade

A XX. század elejének egyik legismertebb, legnépszerűbb futballistája volt világszerte a nyúlánk, technikás jobbfedezet, aki 34-szer szerepelt a nemzeti csapatban. 1924-ben és 1928-ban olimpiai, 1930-ban világbajnoki győzelemre vezényelte társait, 1923-ban, 1924-ben és 1926-ban pedig kontinensbajnoki aranyat ért el. Az IFFHS szerint „La Maravilla Negra", azaz „Fekete csoda" minden idők 29. legjobb labdarúgója, a France Football szerint a 10. legkiválóbb, aki 1990-ig vb-ken pályára lépett. Klubszinten (Bella Vista, Reformes, Nacional, Penarol, Atlanta, Lanús, Talleres, Wanderers, Argentinos Juniors) már nem volt ilyen sikeres, mint ahogy a civil életben sem. 55 éves korában hunyt el, 1957-ben, tuberkulózisban.

Alcides Ghiggia

Az 1926-ban született Alcides Edgardo Ghiggia Schiaffino mellett az 1950-es vb-döntő másik uruguayi gólszerzője. Azon a tornán négy mérkőzésen négy találatot jegyzett, a fináléban a győztest. A jobbszélső szerepelt az uruguayi (12/4) és az olasz (5/1) válogatottban is. A Penarol után, akárcsak Schiaffino, megfordult a Romában és a Milanban, majd odahaza a Danubióból vonult vissza, 1968-ban. Később zenei téren is kamatoztatta ütemérzékét, de a Nacional kispadjára is leült egy rövid időre. 2009 végén a Maracaná Stadion hírességei közé választották, bár annak idején nem örvendett arrafelé túl nagy népszerűségnek... „Csupán három ember hallgattatott el 200 ezer ember egyetlen mozdulattal: Frank Sinatra, II. János Pál és én" – nyilatkozta egy alkalommal.

Roque Gastón Máspoli

Az 1917-ben született portás, Roque Gastón Máspoli az 1950-es világbajnok csapat egyik erőssége volt. Hatalmas tehetségként indult, hiszen már 16 évesen magára húzhatta a Nacional mezét, később az uruguayi Liverpoolban és a Penarolban is megfordult. Részt vett az 1954-es vb-n is, ott viszont az Aranycsapat csúnyán kibabrált vele. Edzőként szintén sikeres karriert tudhatott magáénak: a Penarol, a Danubio, az ottani River Plate, a Defensor Lima, az Elche, a Club Olimpia, a Sporting Cristal, a Barcelona SC, az uruguayi és az ecuadori válogatott kispadján is megfordult. 55 különböző trófeát nyert a Penarollal, többek között Libertadores-kupát 1966-ban. Utolsó munkáját nem kísérte szerencse: pontosan a nyolcvanadik születésnapján, 1997. október 13-án Uruguay döntetlent játszott Argentínával, és ez azt jelentette, hogy a kétszeres vb-aranyérmes nem kvalifikálta magát a franciaországi tornára. 2004-ben hunyt el.

Pablo Bengoechea

Az 1965-ben, Riverában napvilágot látott egykori kiváló középpályás, Pablo Javier Bengoechea Dutra Francescoli hű társaként futballozott hosszú éveken át a nemzeti tizenegyben. A technikás játékos a Wandererst, a Sevillát, a Gimnasia La Platát és a Penarolt szolgálta karrierje során. 1987-ben és 1995-ben Copa América-győztes, 1990-ben világbajnoki résztvevő. A „Professzor" 43 válogatott mérkőzésen 6 gólt szerzett. 2003-ban vonult vissza, és felcsapott jó barátja, Sergio Markarián asszisztensének.

Rubén Sosa

Listánk utolsó helyéről a zseniális, ám az igazi áttöréssel adós maradó Álvaro Recobát szorította ki az 1966-ban született Rubén Sosa Arzáiz. A nyughatatlan támadó a válogatottban 46/15-ös mérleget produkált; és megfordult a Danubio, a Real Zaragoza, a Lazio, az Internazionale, a Dortmund, a Logronés, a Nacional, a Senhua, valamint a Racing Club csapatánál. 1990-ben vb-résztvevő, 1987-ben és 1995-ben Copa América-győztes. A karakteres támadó 2006-ban akasztotta szögre csukáit, de az egykori félelmetes szabadrúgáslövő már korábban felcsapott a Nacional segédedzőjének. Amikor 1992-ben a Laziótól az Interhez került, hatmillió mai eurónak megfelelő dollárt adtak érte, akkoriban ez világcsúcs közeli értéknek számított.