PARAGUAY TOP 8

Vágólapra másolva!
2010.06.01. 21:08
Címkék

Roque Santa CruzRoque Santa Cruz

Igazi villámkarrier "Baby Gólé", hiszen az Asuncion Army Sports Club Futballakadémia neveltjeként már tizenöt évesen bemutatkozhatott a paraguayi első osztályban az Olimpia Asunción színeiben. Igazából csak 1997-ben, az U-20-as világbajnokságon robbant be hazája drukkereinek köztudatába, majd tizenhét évesen már a felnőttek között lépett pályára a Copa Americán, s a torna felfedezettje lett három góljának köszönhetően! Már a torna lején arról pletykáltak a médiában, hogy a Bayern München is érdeklődik iránta, s nem is sokáig haboztak a felek. Az Olimpia Asunción sem járt rosszul, mert bár az ifjú a Copát a München játékosaként fejezte be, az ötmillió eurós csekk vigasz lehetett fájdalmaikra. Első németországi évében tizenegyszer vetették be, többnyire csereként, de így is öt alkalommal eredményes tudott lenni. A következő szezonja már nem sikerült ilyen jól, sérülésekkel is bajlódott, bár 2002 tavaszán kivívta a válogatottal a vb-szereplés jogát, ahol négy mérkőzésen - közte a németek ellenin - egy alkalommal be is talált (a dél-afrikaiaknak). Egyébként együtt szerepelhetett sógorával, a portás Ricardo Tavarellivel, aki Chilavert eltiltása idején védett - s milyen jól jártak volna, ha végig ő marad a kapuban!

2002-ben ismét sérülések zavarták, első mérkőzését is csak októberben játszhatta le bokaszalag-szakadása, de amikor decemberben végre formába lendült, nagy szerepe volt abban, hogy a bőrgatyások a Bundesliga élére álltak! Kora tavasszal, márciusban a változatosság kedvéért bal térdének szalagjai mentek tropára, sérülése májusban kiújult, így bár bajnok és kupagyőztes lett, a tavasszal nem sokat szerepelhetett. Makaay érkeztével 2003 nyarán egyértelműen kiszorult a kezdőből a 44 és feles cipőt hordó ék, a holland, Élber és Pizza mögött csak negyedik számú támadóként vetette be Hitzfeld, s a brazil Franciaországba menekülése is csak azt jelentette, hogy eggyel közelebb ülhetett a kispadon mesteréhez. Érdekes volt első pár éve, ugyanis egyre kevesebbet játszott, de minden szezonban öt gólt termelt - fejlődése tehát töretlen volt... Mivel főként csereként és az érdektelenebb BL-mérkőzéseken számolt vele a vezetőség, feláldozta a 2004-es Copa Americát is, ugyanis a pályára lépés helyett inkább hazatért nyári szabadságáról a bajorok edzőtáborába.

Azonban Chicónak csalódnia kellett: az amatőrök gólkirálya, Guerrero még a kispadról is kiszorította, s a vezetők több alkalommal is azt nyilatkozták, hogy nem gördítenek akadályokat távozása elé - a spanyol Real Betis azonnal be is jelentkezett érte, mondván, ha eladják Joaquínt a Chelsea-nek vagy a Realnak, a pénzből megvásárolják a Magath által mellőzött sztárt; de érdeklődött az Atletico Madrid, az olasz Fiorentina és az Abramovics-érdekeltség orosz CSZKA Moszkva mellett a francia Lille és a berlini HBSC is. Legszívesebben talán Spanyolországban játszana, hiszen nagyapja révén hispán útlevéllel is rendelkezik. Mivel a hírhedten keménykezű Felix Magath finoman szólva sem szimpatizál vele s hozzáállásával, nem jósoltak neki nagy jövőt a bőrgatyások között, de "túlélte" a morc mestert. 2005 elején ráadásul súlyos családi tragédia érte: a futballista 23 éves testvére, Oscar Daniel barátnője és ismerősei társaságában utazott vissza Asunciónba, amikor a száguldó autó frontálisan ütközött egy autóbusszal, s Daniel a sofőrrel együtt a helyszínen életét veszítette...

Ehhez képest semmiség, hogy súlyos térdsérülése miatt szinte az egész szezont ki kellett hagynia. 12 vb-selejtező és négy gól után a németországi tornára összedrótozták őt a doktorok, s Santa Cruz Paraguay mindhárom mérkőzését végigjátszotta. Az angolok ellen langyosan mozgott, a svédek ellen sem ment sokkal jobban neki, Trinidad ellen már jobban igyekezett, egy gólpasszt is kiosztott. Csekély vigaszként a korai búcsért egy német lap, a Die Welt őt választotta meg a világbajnokság legszebb labdarúgójának. A túl gyors visszatérés miatt a bajnokság első felét ki is kellett hagynia a Bajorországban roppant népszerű csatárnak, akiről nemrégiben egy rockszám is íródott, Ich Roque címmel.

Santa Cruz aztán háttérbe szorult és 2007-ben váltott, a Blackburn Rovershez szerződött. Három labdaérintés után betalált első blackburni meccsén, megalapozva a jó fogadtatást, de 2009-ben a frissen meggazdagodott Manchester City ráhajtott és meg is szerezte. A Rovers több mint 14 milliót kaszált rajta, így nekik bombaüzlet volt a paraguayi megszerzése.  A Cityben rengeteg sérülés hátráltatja.

Carlos Gamarra

A tizenhatoson belül kíméletet nem ismerő, kemény és temperamentumos védő, 'El Colorado', alias Gamarra nagyon jó atletikus felépítését kihasználva a védőterület korlátlan ura volt fénykorában, különösen a beívelt labdák számítottak fő zsákmányállatainak.

 A karrierjét a hazai Cerro Portenoban és az argentin Independientében alapozta meg az érdes arcbőrű játékos. A később, már kétszeres bajnokként székhelyét Brazíliába, az SC Internacional csapatába áttevő, 1993 óta válogatott játékos egyre inkább formába lendült, s kiszoríthatatlanná vált a nemzeti tizenegyből is. 1998-ban Franciaországban a világ talán legjobb védőnégyesét alkotta az általa vezényelt Chilavert, Celso Ayala, Arce, Gamarra kvartett - bár Blanc történelmi aranygólja véget vetett álmaiknak. Hihetetlen precíz, tiszta játékukról mindent elmond, hogy a négy mérkőzés alatt mindössze egyetlen sárgát kaptak, s Gamarra a torna alatt egyszer sem szabálytalankodott!!! Ez hihetetlen vb-rekord... (Boldogult gyerekkorom másik kedvenc védő-rekordja a 1994-es vb-bronzmeccsen történt: az akkor valenciás Joachim Björklund először az 54. percben ért labdához, pedig az elejétől pályán volt... Hát, nem ő szervezte a bronzérmes svédek játékát, igaz, labdát sem adott el.)


Gamarrát még a torna előtt jó érzékkel a portugál Benfica vette meg, csak éppen elfelejtette kifizetni a hátvéd árát (kb. 4,5 millió dollár) a braziloknak, akik ezt meglehetősen zokon vették, így nem is engedték Carlost pályára lépni. Éppen ezért gyorsan újra eladták a szintén brazil Corinthiansnak, amely akkor Dél-Amerika legjobb és legdurvább csapata volt - egyszer beperelték edzőjüket, a későbbi szövetségi kapitányt, Wanderley Luxemburgót, mert arra biztatta játékosait hogy törjék el az ellenfél lábát... Mi sem jellemzőbb a brazil focira, hogy kollégái megvédték, mondván, ők is hasonló jókra sarkallják játékosaikat! Igaz, a jó Wanderley később adócsalást, 9 millió dolláros "légből kapott jövedelmet" megúszva éppen a futball csúcsára, a Real-kispadra is leülhetett! Nem csoda a felvázoltak után, hogy elment emberünk kedve átmenetileg Brazíliától, ezért Európába, a spanyol Atlético Madridba tette át székhelyét 6.25 millió euró ellenében (közben részt vehetett Maradona Buenos Aires-i búcsúmérkőzésén). Itt a változatosság kedvéért nem sokat játszott, visszatért hát a brazil Flamengóba, ahonnan a kedélyes kiesés után (a brazil szövetség meg visszatette őket az első ligába, mondván, sürgősen létszámemelés szükségeltetik - na ja, Brazíliában sem könnyű a szurkoló élete... Szóval ezek után a görög AEK Athénba "menekült", ott végre sokat és jól játszhatott (az Inter ellen is az UEFA-Kupában), majd 31 évesen végre egy nagy csapat jelentkezett érte a 2,5 millió eurót leszurkoló Inter képében. Milánóban azonban első szezonja előtt súlyosan megsérült.

Nem éppen szerencsés játékos, de annál szerencsésebb férfi: négy szép gyereke van (három ráadásul a feleségétől), akiket a világon mindenkinél jobban szeret, mint ahogyan azt minden rendes apának illik is. 2004-re jött el végre az ő ideje: érkezett Zaccheroni mester, aki meglepetésre bizalmat szavazott neki, s a jó öreg Gamarra élt is vele. A tíz tavaszi bajnoki után túlkorosként és csapatkapitányként láthattuk őt az athéni olimpián, s egykori sikerei helyén a döntőbe vezette legényeit, ám ott az argentinok ellen esélyük sem volt. Következő szezonja viszont borzalmasra sikerült: bár az idős játékosokat igen szívesen foglalkoztató Roberto Mancini lett a klub új edzője, Carlos Gamarra szeptemberben a Venezuela elleni vb-selejtezőn súlyos sérülést szenvedett, s sokáig nem láthattuk bajnokin, bár márciusban néha legalább a kispadra leülhetett, s pár Olasz Kupa-mérkőzésen pályára is léphetett felépülvén térdműtétje után. Igaz, Materazzi, Ivan Cordoba és Mihajlovics mögött egészségesen is csak negyedik lett volna a rangsorban, de a három bajnokinál többet érdemelt volna sorstól. (Ráadásul, mivel augusztus végén hosszabbították meg szerződését, az olasz szövetség sokáig nem is tudta eldönteni, hogy most tulajdonképpen Gamarra játszhat-e, létszám feletti EU-n kívüli igazolásnak számít vagy nem?) Olasz Kupa-győztesként nyáron búcsúzott is az olaszoktól s "hazaigazolt" a Palmeirasba, Brazíliába. Innen másfél év után igazolt haza, az Olimpiába, ahonnan 2008 elején vonult vissza. 110-szeres válogatottságával csúcstartó Paraguayban.

Ez ugyanis kedvenc országa: a 2001-es brazilok elleni világbajnoki selejtezőn nem volt hajlandó pályára lépni, mondván nem akar rosszat az akkor a tabellán nagyon rosszul álló második hazájának s ügynöke jó barátjának, a szövetségi kapitány Luiz Felipe Scolarinak!

Celso Ayala      

Az 1970-ben született Celso Rafael Ayala Gavilán 1993 és 2003 között 85 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt, hat gólt szerzett. A kiváló ütemérzékéről, mesteri helyezkedéséről no meg vegytiszta módszereiről közismert bekk az Olimpia, a Rosario Central, a River Plate, a Betis, az Atlético Madrid, a Sao Paulo, a River Plate és a Colo-Colo gárdájában kereste kenyerét, 1990 és 2006 között. Dél-Amerikában klubszinten minden nagy trófeát megnyert, a Libertadores-kupát kétszer is. Az 1992-es olimpián, valamint az 1998-as és a 2002-es világbajnokságon is megfordult, Franciaországban (Gamarrával egyetemben) világklasszis-teljesítménnyel rukkolt elő.

Roberto Acuna

Mint egy fiatal bika, úgy uralta a paraguayi válogatott középpályáját 1993 és 2006 között Roberto Miguel Acuna Cabello, aki 97-szer szerepelt a nemzeti tizenegyben. Jelenleg is aktív: a Club Nacional, az Argentinos Juniors, a Boca Juniors, az Indepediente, a Real Zaragoza, a Deportivo La Coruna, az Elche, az al-Ain, a Rosario Central és a Club Olimpia után 2007-ben, 36 évesen visszavonult ugyan egy rövid időre, de később a paraguayi élvonalban szereplő Rubio Núban újrakezdte. (Érdekesség, hogy a klub elnöke a válogatott korábbi cserekapusa, Rubén Ruiz Díaz, a Rubio Nút az élvonalba vezető ember pedig nem más, mint Francisco Arce.) A 2001-ben odahaza az Év játékosának is megválasztott Acuna 1998 és 2006 között három világbajnokságon vett részt. A robusztus középpályásért fénykorában, 2002-ben 11 millió eurót fizetett a Depor.

José Cardozo

Az 1971-ben született José Saturnino Cardozo Otazú a River Plate, a St. Gallen, az Universidad Católica, az Olimpia Asunción, a Toluca és a San Lorenzo színeiben ontotta a gólokat karrierje során, no és a paraguayi válogatottban, amelyben 82/25-ös mérleget szorgoskodott össze 1991 és 2006 között. A mexikói Tolucában élte virágkorát a „Főördög", a klubnak (akárcsak a nemzeti csapatnak) ma is ő a gólrekordere. Négyszeres mexikói aranycipős, odahaza háromszor lett az Év játékosa, Dél-Amerikában egy alkalommal, 2002-ben. 2003-ban az Év gólkirálya volt a FIFA számításai szerint. 1998-ban és 2002-ben láthattuk őt a világbajnokságon, a 2006-osról egy sérülés miatt maradt le. Nemsokára vissza is vonult egy balul sikerült átigazolást követően, majd edzőnek állt az Olimpiánál, amelyet – immáron második ízben – ma is vezet.

José Luis Chilavert

A minden ízében különc, kiváló védései mellett elsősorban tizenegyes- és szabadrúgásgóljairól közismert Chilavert a paraguayi futball legismertebb alakja, és nemcsak a külsőségeknek köszönhetően, hiszen a futball statisztikájával foglalkozó IFFHS szerint három alkalommal is (1995, 1997, 1998)
az  Év kapusa lett, sőt, az 1987-től datálódó ranglistán a hatodik helyen áll ma is. Az 1965-ben, Luquében napvilágot látott hálóőr 1980-ban a Sportivo Luqueno színeiben mutatkozott be a paraguayi első osztályban, de Argentínában, a San Lorenzóban lett igazán ismert kapus, majd nem túl sikeres európai kirándulását (Zaragoza, 1988–1991) követően a Vélez Sársfieldben futott be igazán. A Carlos Bianchi által irányított gárdával (tíz évig szolgálta!) nyert argentin bajnoki címeket, Libertadores- és Világkupát, közben pedig hazája válogatottjával kijutott az 1998-as világbajnokságra is. Idősödő fejjel még egyszer kísérletet tett az öreg kontinens meghódítására. Két idényen keresztül a francia Strasbourg kapuját védte, de a 2001-es Francia Kupa-győzelemtől eltekintve nem nyújtott maradandót. Ezt követően szerződött a Penarolhoz, előtte pedig részt vett a 2002-es vb-n, amelyen kissé lerombolta nimbuszát, és nem sikerült megszereznie a történelmi vb-gólt sem. Egy idény múlva a Vélezhez igazolt, onnan is vonult vissza 2004-ben. A válogatottban 74 alkalommal szerepelt, nyolc gólt szerzett, pályafutása során 62 „hivatalos" találatig jutott. Egy bajnokin mesterhármast vágott, míg a Rivernek saját térfeléről lőtt szabadrúgásgólt a heves vérmérsékletű „Chila". 1996-ban Dél-Amerika legjobb futballistájának választották meg.

Cayetano Ré

A mai fiataloknak nem sokat, sőt, talán semmit sem mond Ré neve, hacsak az egyiptomi főistenre nem asszociálnak. Pedig az 1938-ban született Cayetano Ré Ramírez nem volt akárki: játékosként megfordult a Cerro Portenóban, az Elchében, a Barcelonában, az Espanyolban és a Terrassában is. A katalán sztáregylet színeiben 1965-ben spanyol gólkirály lett, és 84 bajnokin 56-szor volt eredményes. A 16-szoros válogatott játékos 1958-ban pályára lépett a svédországi világbajnokságon, majd 1986-ban edzőként vezette ki a vb-re legényeit, de ült az Almería, a Córdoba, az Elche, a Betis és a Cerro Porteno kispadján is.

Romerito

Az 1960-ban született karmester, Julio César Romero volt az egyetlen paraguayi, aki felkerült Pelé 125-ös listájára, amelyen a brazil klasszis 2004-ben összegyűjtötte az akkor élő legnagyobb futballistákat. Az igen technikás irányító karrierje során a Sportivo Luqueno, a New York Cosmos, a Fluminense, a Barcelona, a Puebla, az Olimpia, a Deportes La Serena és a Club Cerro Corá pénzügyeseitől kapta havi fizetését és a prémiumokat. A válogatottban 34/13-as mérleggel zárt, megfordult az 1986-os vb-n is, és az 1979-es Copa América-arany egyik letéteményese volt. Előtte megválasztották kontinense legjobbjának, majd 1990-ben paraguayi gólkirály lett. Visszavonulása után politikusnak állt, de a zenei pályával is kacérkodik.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik