Baggio drámája, Kahn hibája, Zidane fejese - sorsdöntő pillanatok a vb-döntőkön

JÓ A SÁNTA A HÁZNÁL (1934)

Az 1934-es olaszországi világbajnokság döntőjének sztorija két góllövőhöz fűződik, mind a ketten már sérülten találtak az ellenfél kapujába, Az Olaszország–Csehszlovákia fináléban Rómában nagyon úgy nézett ki, hogy hosszabbításra kerül sor, amikor a 76. percben Puc gólt szerzett északi szomszédainknak.

Ráadásul úgy, hogy előzőleg Monti lerúgta, csak hosszas ápolás után tért vissza a pályára, de bevágta csapata vezető gólját. Akkor még senki sem sejtette, hogy egy másik „sánta” dönti el a vb-döntőt. A rendes játékidőben Orsi kiegyenlített, következett a hosszabbítás, amelyben Schiavio egyes korabeli vélemények szerint azért ment ki a jobb szélre, mert Vittorio Pozzo szövetségi kapitány kérte az állandó helycserét Guaitával, más források szerint a középcsatár azért játszott a partvonal mellett, mert megsérült. Ám a 95. percben Meazza labdáját átvette, beadást színlelt, ám váratlanul lőtt, és a világ egyik legjobb kapusát, a beadásra mozduló Plánickát becsapva a hálóba talált. Olaszország ezzel a góllal lett világbajnok.

(Olaszország–Csehszlovákia 2:1)

PIOLA MINDENT VITT (1938)

Silvio Piola az olaszok valaha élt legjobb futballistája. Az 1938-as vb nagy kérdése az volt, hogy a kiemelkedő egyéniségek – Piola mellett a magyar Sárosi György és a brazil Leónidas – közül melyikőjük lesz az, aki vb-címig segítheti csapatát. Az utolsó napon, 1938. június 19-én erre még Piolának és Sárosinak is volt esélye – a brazilokat éppen az olaszok verték meg az elődöntőben –, a magyar középcsatár, „Gyurka” pedig a finálé 70. percében 3:2-re szépített. A két klasszis csatája így döntetlenre állt, mert az első félidőben Piola megszerezte első, csapata második gólját.

Sárosi találatával felcsillant a lehetőség, hogy a mieink egyenlíthetnek, de a 82. percben az olasz jobbszélső, a középre húzódó Biavati kilépett, majd a támadást kísérő Piolához játszott, aki Szabó „Tóni” kapujába lőtt. A negyedik olasz gól döntő momentum volt, a magyaroknak innen már nem volt visszaút: míg az olasz center első találata után majd' másfél félidőn keresztül reménykedhettünk, a második után nem maradt remény. Hogy mennyire volt mindent eldöntő pillanat az ellenfél negyedik gólja?

Titkos Pál, aki a mieink részéről még 1:1-re egyenlített, ezt mondta. „Abból az akcióból kaptuk a negyediket, amelyből nekünk kellett volna rúgnunk az egyenlítő gólt.” Más kérdés, hogy sokak szerint a vb-finálé már akkor eldőlt, amikor dr. Dietz Károly szövetségi kapitány kihirdette a magyar csapatot. Lehet, de a pályán már Piola döntött…

(Olaszország–Magyarország 4:2)

MARACANAZO (1950)

Ki gondolta volna, hogy az 1950-es brazíliai világbajnokságot nem a hazaiak nyerik? Főleg azok után, hogy a négyes döntőben – akkor ez volt a lebonyolítási forma – Brazília 7:1-re legyőzte Svédországot és 6:1-re Spanyolországot, míg Uruguay a svédek (3:2) és a spanyolok (2:2) ellen is megkínlódott. Brazília tehát pontelőnnyel várta az utolsó meccset, a vb-aranyhoz a döntetlen is elég lett volna. A lapok már a mérkőzés napján aranyérmesként ünnepelték a csapatot, a plakátokon sem lehetett mást olvasni.

A torna utolsó meccsén a 150 ezer néző befogadására alkalmas Maracana Stadionba több mint 200 ezer néző zsúfolódott össze, hogy szemtanúja legyen a hazai diadalnak. De hiába zúgott a tömeg, hajszolta játékosait a győzelem felé, a gól csak nem akart megszületni. Aztán a második félidő elején Friaca megszerezte a várva várt vezetést a braziloknak, tombolt a Maracana. Ám a hazaiak óriási hibát követtek el, ráültek az eredményre.

Juan Schiaffino és társai pedig minden mindegy alapon nekilendültek. Az első gólt a póklábú futballista rúgta, de a nézősereg még ekkor se mert arra gondolni, hogy Brazília nem nyerhet. Ám 11 perccel a találkozó vége előtt síri csend ült a lelátóra: a szélvészgyors Ghiggia megszerezte Uruguay második gólját, s ezzel mindent eldöntött. A hátralévő időben a stadionban a döbbenet lett úrrá, a brazil szurkolók közül sokan elkeseredésükben a mélybe vetették magukat, mások őrjöngtek.

Jules Rimet annyira megrémült, hogy el se mondta portugálul megírt díszbeszédét, szinte suttyomban adta át az uruguayiaknak a világbajnoknak járó kupát. E döntő óta 1950. július 16. fekete nap a brazil futballtörténelemben. A Maracanazo elnevezés pedig ma is emlékezteti a pályaválasztóként szereplő favorit csapatokat és szurkolóikat, hogy a mérkőzéseket le is kell játszani…

(Uruguay–Brazília 2:1)

EGY GÓL, EGY NEM GÓL (1954)

„Schäfer belülre csavarja. Fejes! A kapus hárít! A háttérből kellene lőnie. Rahn lő. Góóól! Góóól! Góól! Gól! Németország átveszi a vezetést. Rahn ballal betalál. Schäfer gyönyörűen adta be a labdát. Kijátszotta Bozsikot. 3:2 Németország javára, öt perccel a mérkőzés vége előtt.”
(Herbert Zimmermann német rádióriporter közvetítése az NSZK harmadik góljáról)

„Buzánszky a középvonalnál. Még öt perc van vissza a játékidőből. Arany fiaim, menjetek előre! Bozsiknál a labda. Bozsik előreadja. Kocsis továbbfejeli Puskásnak. Puskásnál a labda!!! Lő!!! Góóól!!!… Les, les; Griffith már mutatta, kedves hallgatóim, Griffith szerint les volt. Les, les, les, les – jaj de kár…, de kár. Szabadrúgás. Mit tegyünk, mit tegyünk? Előre, előre. Ezt nem engedhetitek!”
(Szepesi György rádióriporter közvetítése Puskás lesnek minősített góljáról)

Két momentum, az egyik egy gól, a nyugatnémetek harmadik góljának a története, a másik Puskás góljának „nem” története, aztán eltelt újabb három perc, az NSZK világbajnok lett, Magyarország ezüstérmes. S noha Buzánszky Jenő állítja, hogy sokaknak szúrta már a szemét, hogy a népi demokratikus Magyarország válogatottja végigverte a világot, ez a tényeken nem változtat.

(NSZK–Magyarország 3:2)

PELÉ VARÁZSOLT (1958)

A svédországi világbajnokság döntőjében Pelé neve már nem volt ismeretlen. A csoportmeccsek során Göteborgban mutatkozott be a szovjetek ellen, majd a negyeddöntőben Wales ellen – amely a nyolc közé jutásért éppen Magyarországot győzte le rájátszásmérkőzésen – 1:0-ra megnyert találkozón ő szerezte a győztes gólt. A Fekete gyöngyszem az elődöntőben elvarázsolta a szakmát és a szurkolókat: három góljának köszönhetően Franciaország 5:2-re kapitulált. És következett a svédek elleni finálé.

Amelyen a házigazdák Liedholm révén megszerezték a vezetést, igaz, Vavá nem sokkal később egyenlített, aztán a vezetést is megszerezte a dél-amerikaiaknak. Tíz perc telt el a második félidőből, amikor… Nílton Santos szerelte Hamrint, pontos labdával indította Pelét. A csatárnak kicsit visszafelé kellett mozognia a labdáért, a tizenhatoson belül egy parádés mozdulattal átemelte a labdát a középhátvéd Gustavsson fölött. Mindeközben a veszélyt érezve egyre több svéd játékos igyekezett körbevenni a támadót, ekkor Pelé combjára vette a labdát, átemelte a saját és Gustavsson feje felett úgy, hogy szembekerült a svéd kapuval. De nem hagyta leesni a labdát, hanem egyből Svensson hálójába lőtte.

Ebben a pillanatban két dolog vált bizonyossá: a brazilok 3:1-es vezetés után már nem veszthetik el a döntőt, de ami talán még ennél is fontosabb volt: világklasszis született.

(Brazília–Svédország 5:2)

AMARILDO BRAVÚRJA (1962)

A brazil csatár talán maga sem gondolta, hogy pályára lép a chilei vb-n. Igen ám, de Pelé a csehszlovákok elleni csoportmérkőzésen megsérült, s kiderült, hogy a tornán már nem lehet bevetni. A helyén Amarildo mutatkozott be, aki a spanyolok elleni csoportmeccsen is eredményes volt, de legnagyobb alakítását a csehszlovákok elleni döntőben mutatta be. Masopust góljával az ellenfél szerzett vezetést, ami azok után, hogy a csoportban 0:0-s döntetlent hozott a két csapat találkozója, nem is volt nagy meglepetés. Ám Amarildo nem hagyott időt az ijedtségre: alig egy perc múlva kiegyenlített.

De hogyan?! Zagallo labdájával ugrott ki, már majdnem az alapvonalnál járt, csak éppen kisodródott, a tizenhatos és az alapvonal találkozásától két méterre. Ilyen helyzetből a beadás a szokványos megoldás, a csehszlovákok kapusa, Schrojf is erre számított, ki is mozdult, hogy fedezze a brazilok belső csatárait. Amarildo erre várt, éles szögből a kapu bal felső sarába vágta a labdát. Egyenlítettek a brazilok, aztán a második félidőben a maguk javára fordították a mérkőzést.

Hogy mi lett Amarildóval? Négy évvel később Angliában Pelé ismét megsérült, de Amarildo nem állhatott be helyette, ugyanis Vicente Feola szövetségi kapitány kijelentette, nem számít a külföldön játszó brazilokra, Amarildo pedig akkor a Milan futballistája volt.

(Brazília–Csehszlovákia 3:1)

HURST GÓLJÁN MÉG MA IS VITATKOZNAK (1966)

Az angliai vb-döntőnek két sorsdöntő pillanata is volt. Az Anglia–NSZK finálé utolsó percéig a házigazdák vezettek 2:1-re. Ekkor Jackie Charlton szabálytalansága után Emmerich ível be szabadrúgást az angol tizenhatoson belülre, a labda az öt és felesen álló Schnellinger kezéhez ért, majd óriási kavarodást követően Weber közelről Banks kapujába lőtte.

Dienst játékvezető nem kifelé szabadrúgást ítélt, hanem gólt. Ezzel az NSZK egyenlített, de nem ez volt a találkozó egyetlen sorsdöntő pillanata: a hosszabbítás 10. percében Geoff Hurst hatalmas lövése Tilkowski kapus és a gólvonal mögött pattant, majd kifelé. Dienst odament Bahramov partjelzőhöz, aki egyértelműen amellett foglalt állást, hogy a labda túljutott a gólvonalon. A németek máig vitatják, valóban gól volt-e. Csupán összehasonlításul: az eset sokkal vitathatóbb volt, mint Lampard meg nem adott találata a németek ellen a dél-afrikai vb nyolcaddöntőjében…

(Anglia–NSZK 4:2)

Hurst vitatott gólja

PELÉ ISMÉT VEZÉR VOLT (1970)

Pelé már kétszeres világbajnok volt, de személy szerint két sikertelen vb-vel a háta mögött szerepelt a mexikói vb-n. A brazil válogatott végig szenzációsan játszott, s ez nagymértékben a fizikailag megerősödött Pelének volt köszönhető. Igaz, a selecao valamennyi tagja remek labdarúgó volt, Mario Zagallo pedig nagyszerűen összerakta a csapatot. Brazília fenomenális játékkal menetelt a döntőig, ahol Olaszország várt rá. A mérkőzés végül Pelé jutalomjátéka lett, a brazilok négy góljából háromban benne volt, egyet ő szerzett. Mégpedig talán a legfontosabbat, az elsőt. Történt, hogy Tostao partdobása után Rivellino beadását fejelte a Fekete gyöngyszem hét méterről a kapu bal sarkába.

(Brazília–Olaszország 4–1)

SORS(NEM)DÖNTŐ BÜNTETŐ

1974. július 7-én Münchenben NSZK–Hollandia vb-döntő rendeztek. A nyugatnémetek 1972-ben Eb-győztesek lettek, úgy vágtak a hazai rendezésű vb-nek. A hollandok totális futballt játszottak, Cruyff, Rep, Krol, Neeskens és társai a pályán valósították meg Rinus Michels szövetségi kapitány elképzeléseit. Helmut Schön fiai, a Beckenbauer, Breitner, Overath és Müller fémjelezte együttes volt az ellenfelük.

A müncheni finálé első percében az angol Taylor játékvezető tizenegyest ítélt a Cruyff-fal szemben elkövetett szabálytalanságért, amit Neeskens kegyetlenül bevágott. Valljuk be, ritka dolog, hogy egy bíró egy ilyen fontos mérkőzésen a házigazdák ellen megadjon egy büntetőt, még akkor is, ha ehhez nem férhetett kétség. Mondhatnánk, sorsdöntő pillanat volt, de mégsem vált azzá, mert talán éppen a korán jött gól lett a hollandok veszte. Breitner ugyanis szintén büntetőből egyenlített, aztán még az első félidőben Gerd Müller megszerezte a győztes gólt, és az NSZK végül 2–1-re győzött.

(NSZK–Hollandia 2–1)

ARANYOS KAPUFA (1978)

Ahogyan a '66-os vb-n a kapufa támogatta a házigazdákat, úgy az 1978-as tornán is. Ezen a Mundialon minden és mindenki (pofátlanul) az argentinokat segítette, még a kapufa is. Az argentin–holland döntőben Kempes megszerezte a vezetést a hazai együttesnek, de nyolc perccel a találkozó vége előtt Dick Nanninga fejes góllal egyenlített. Mára ezt a nevet teljesen elfelejtettük, s ez alighanem a kapufán, a Buenos Aires-i stadion egyik kapufáján múlott. Már csak néhány másodperc volt hátra a mérkőzésből, amikor Nanninga a kaputól hat méterre, kisodródva a jobb kapufát találta el. Ha a labda bemegy, valószínűleg nincs hosszabbítás, nincs argentin győzelem sem. A futballban meg nincsen „ha”… A hosszabbításban a házigazdák megtáltosodtak.

És vajon mi lett Nanningával?

(Argentína–Hollandia 3–1)

KIMARADT BÜNTETŐ (1982)

Az NSZK nagy pillanata lehetett volna, ha a spanyolországi vb döntőjében Olaszország ellen megszerzi az első gólt. Főleg úgy, hogy az olaszok 0–0-s állásnál kihagytak egy 11-est. A mérkőzés elején az olaszok magukhoz ragadták az irányítást. Több támadást is vezettek, a 25. percben Marco Tardelli beívelését követően a tizenhatoson belül Briegel ippont érő mozdulattal lerántotta Bruno Contit, a játékvezető pedig habozás nélkül a tizenegyes pontra mutatott. Mezőnyfölény, büntető, lehetőség a vezetés megszerzésére. Erre Cabrini a kapu mellé lőtte a labdát… Ilyenkor támad fel az ellenfél, pláne, ha a németekről van szó. A kihagyott lehetőség fordulópont lehetne, de nem: a második félidőben Paolo Rossi és társai begyalulják az ellenfelet.

(Olaszország–NSZK 3–1)

SCHUMACHER ÜTEMET TÉVESZT (1986)

Az NSZK kapusa pedig érzi az ütemet. Ha a labdát néha el is véti, az ellenfél játékosával még találkozik, ha leteríti. Szegény Battiston 1982-ben Schumacher áldozata lett – igaz, a németek magukban legalább elmondhatták, hogy nem lett gól az akcióból.

Az élet azonban hosszú távon igazságos. A mexikói vb fináléjában Diego Maradona Argentínája és az NSZK találkozott egymással. A 23. percben éppen Maradonával szemben szabálytalankodnak, ő végzi el a szabadrúgást, a nyesett labdára Schumacher rossz ütemben ugrik fel, és Brownnak nincs más dolga, csak a kapuba fejelni. Meg is teszi, ezzel Argentína 1–0-ra vezet. A meccs vége előtt a nyugatnémetek hiába egyenlítették ki akkor már kétgólos hátrányukat, a döntő találatot az argentinok szerezték. A 85. percben Maradona hosszú indításával Burruchaga kilépett és Schumacher mellett a kapuba lőtt.

(Argentína–NSZK 3–2)

EGY KIÁLLÍTÁS KÖVETKEZMÉNYEI (1990)

Az 1990-es vb utolsó meccse az NSZK–Argentína meccs volt. Az első félidőben még tartották magukat a Caniggia nélkül felálló argentinok, ám a félidőben Carlos Bilardo cserére kényszerült, Ruggeri helyére a második félidőre Monzón állt be. Ez önmagában még nem lett volna baj, csakhogy az argentin főleg keménykedéseivel vétette észre magát. Alig húsz perc játék (?) után leterítette Klinsmannt, a játékvezető kiállította.

Az argentinok nem bírták az emberhátrányt, Codesal bíró ráadásul Völler felvágásáért tizenegyest ítélt, amit stoplijaira hivatkozva Matthäus nem vállalt, de Brehme kegyetlen ítélet-végrehajtónak bizonyult. Aztán Monzón után Dezottit is leküldte a bíró, de ez a kiállítás már nem osztott, nem szorzott.

(NSZK–Argentína 1–0)

ROBERTO BAGGIO DRÁMÁJA (1994)

Nem hozott emlékezetes mérkőzést Los Angelesben a Brazília–Olaszország finálé. Fogalmazzunk pontosabban: felejthető meccset hozott. A rendes játékidő 0–0-ra végződött, a hosszabbításban gyűrték egymást a csapatok. Itt is, ott is voltak helyzetek, a 115. percben Roberto Baggio százszázalékos helyzetben Taffarelbe rúgta a labdát. Aztán jöttek a tizenegyesek. Baresi – sokáig úgy volt, hogy sérülése miatt a döntőre se tud visszatérni – csúnyán a kapu fölé lőtt. Az olaszok szerencséjére Marcio Santos is hibázott, a következő párban Albertini és Romário belőtte, aztán Evani és Branco is. Massaro lövését védte Taffarel, majd Dunga révén már a brazilok vezettek. S Baggio állt a labda mögé – aztán az égbe vágta a labdát.

(Brazília–Olaszország 0–0, 11-esekkel 3–2)

KAHN KAPUSHIBÁJA (2002)

Jokohamában a brazil–német döntő 67. percében Ronaldo szerelte Didi Hamannt, Rivaldóhoz passzolt, akinek 17 méteres, középre tartó lövését Kahn könnyedén akarta megfogni, de kiejtette a labdát, és Ronaldo a kapaszkodó kapust megelőzve, öt méterről a kapuba rúgta. Brazília ezzel a góllal szerezte meg a vezetést.

(Brazília–Németország 2–0)

ZIDANE FEJESE (2006)

A berlini olasz–francia finálé sorsdöntő pillanatánál a labda nem is volt jelen. Mégis volt köze a labdához, mert a két főszereplő juttatta azt a kapuba a rendes játékidőben. Zidane a 7. percben 11-esből szerzett vezetést a franciáknak, Materazzi a 19. percben fejesből egyenlített. Már javában a hosszabbításban jártunk, amikor ismét a gólszerzők lettek a főszereplők. Annyit lehetett látni, hogy az egyébként nem túl heves vérmérsékletű francia középpályás hatalmas erővel mellbe fejeli az olasz védőt. Aztán persze Materazzi szenvedése és Zidane búcsúja a döntőtől. De mi történt? Már jóval a meccs után derült ki az igazság. A hithű muzulmán négygyerekes családapát a mohamedánok számára elképzelhetetlen sértéssel illette Materazzi: anyját és lánytestvérét vette a szájára nem éppen comme il faut módon. Zidane agya elborult, ösztönösen lefejelte ellenfelét. Persze nem lehet azt mondani, hogy a hátralévő mintegy tíz percben a francia hiánya befolyásolta az eredményt, de a tizenegyeseknél már nem volt a pályán. S lehet, hogy Materazzi szándéka az volt, hogy kivegye a tizenegyest a rendes játékidőben pimaszul értékesítő játékost, ezzel mintegy megfossza a franciákat legjobbjuktól. Noha végül Trezeguet hibázott a párbajban, lehet, hogy Zidane hiánya volt a döntő.

(Olaszország–Franciaország 1–1, 11-esekkel 5–3)